A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egyiptom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egyiptom. Összes bejegyzés megjelenítése

hétfő, május 04, 2009

Egyiptom felülnézetből 3.

Harmadik nap

A nap, jó szokás szerint, ismét a szálloda várótermében kezdődik, zuhany és a már régóta esedékes hajmosás után. A szakállam még mindig aszimmetrikus, mint a kurvaannya, de erről ekkor nekem még sejtelmem sincs. (Azóta is így van. Majd eladom valami divatirányzatként.) Reggeli, eközben ismerkedés a haloumi sajttal (ízre finom, de rohadtul nyiszorog az ember foga alatt). A reggelt feldobja, hogy leöntöm magam török kávéval, a szőnyegre egy csepp se jutott. A szálloda személyzete bocsánatot kér, de az udvariasságuknak nincs köze a köztem, a finommotoros mozgásom és a gravitáció között fennálló kényes egyensúly hirtelen felborulásához. Miután átöltözöm, kétautós konvojunk megindul a Media Production City felé. Bizonyíték arról, hogy az egyiptomi társaság nem viccel, ha építkezésről van szó: a sivatag kellős közepén húzták fel ezt az irdatlan létesítményt. Az út kifogástalan minőségű, mondjuk, nem is fagy fel minden egyes télen. (Az azért kiderül, hogy egyes, nem túl szívbajos vállalkozók itt is szeretik kispórolni belőle az anyagot.) Az EMPC stúdiókomplexum, vezérlőkkel, öltözőkkel, az utómunkához szükséges felszerelésekkel és vagy féltucat külső helyszínnel. Itt amúgy sorozatok, történelmi filmek, vetélkedők, beszélgetőshow-k készülnek. Még egy médiaipari főiskolára is jutott a helyből. Az egyik delegáció-tag kolléga, jó ellenőrhöz méltóan, amíg nem kopogtatja meg, el sem hiszi, hogy az egyik díszlet fából van (abból van). Ezután mindent, ami épületnek látszik, megkopogtat, amíg ki nem érünk. Gyanakvása érthető: fél méteres távolságból már csak az árulja el a turpisságot, hogy festettek az árnyékok, és így fejmozgatással még leleplezhető, hogy nincs rajta bemélyedés. Távolabbról nem. Ráadásul vannak olyan történelmi helyszínek, amelyeket gyakran használnak, vagy nagyon fontosak, azokat felhúzták betonból. Vezetőink elmondása alapján Egyiptom legalábbis regionális középhatalomnak tekinthető a médiaiparban: az Öböl-államokban elég népszerűek a műsoraik, és ha valaki nagy hal akar lenni az arab világban, előbb Egyiptomban kell kimagasodnia a tömegből. (Amikor figyelembe veszem, hogy csak Nagy-Kairóban több ember él, mint ahányan magyarul beszélnek a Földön, kicsit könnyebb perspektívába helyeznem a dolgokat.) Jól szórakozom amúgy magamon, amikor bekapcsolnak a belém nevelt ösztönök: még a kültéri díszlet körbejárásakor is körülnézek a villamossíneken, amelyek végén a baknál egy üzemképtelen szerelvény ácsorog. Meg a kapanyél is elsül, ja. Hirtelen váltásként átvisznek a vidámparkba, mert itt az is van. Péntek lévén eleinte nem túl nagy a forgalom, csak kötelességből tartózkodnak itt a népek, aztán magukhoz térnek az emberek a lakásaikban, elmennek a pénteki közös imára, majd családi program. Eddigre mi túl vagyunk egy hullámvasúton (rövid, de azért markoltam a majrévasat), a mögöttünk lévő kocsiban kuporgó nagydarab felvezető motorosrendőr arca majd kettéesik, úgy vigyorog. (Az enyém is.) Viháncolunk egy darabig, már akinek a büszkesége engedi - az enyém engedte -, aztán lepihenünk egy kávézóban, ahol ismét próbát teszek egy török kávéval, a vízipipát (sisát) azonban visszautasítom, mert ránézésre tüdőlövésnek tűnik, paprikás jancsiszöggel, szájon át. Eddig vezetőink imádkoznak. Bámulatos, hogy a pesztrálásunk ellenére mindig megtalálják rá az időt. Nekünk is jól jön a kis helyi magyar magány: megvitatjuk az eddigi napok eseményeit. A kávézó olyasfajta hangulatot áraszt, amit meg tudnék szokni, ha sok pénzzel bírnék - azt a ritkán elérhető illúziót árasztja, hogy innen nem kell sietni sehova. Miután Ejsszamék visszajönnek, indulás vissza Kairóba, hogy megnézzük a CityStars plázát, és elkúrjuk az összes pénzt, ami eddig megúszta a Khan el-Khalili purgatóriumát. A pénztárcám sikoltozik és könyörög. Fent nevezett pláza szép nagydarab: hat plusz négy szintes, a légköbméterét még kiszámolni se nagyon merem. A legnevesebb világmárkák, nyugati szemnek kellemesen rendezett árubőség. Itt láttam a legtöbb, kendő és fátyol nélküli lányt. Harmadik napja vagyok itt, és máris kicsit furcsállom magamban a látványt. (Ez nem gerjeszt ellentmondást azzal a ténnyel, hogy a kolléganőim csadorhiánya teljesen természetes számomra, eképpen bizonyítva a tényt, hogy egy bürokrata fejében bármilyen paradoxon elvan, mint a befőtt, ha jól van iktatva.) Hozzá kell tenni, hogy a kendőt az általam látott fiatal/középkorú nők túlnyomó többsége divatkiegészítőként hordja, és jól is áll nekik. A csapat rövid megbeszélést követően megállapodik a találkozási helyben és időben, majd szétszalad a szélrózsa minden irányába. Én Ejsszamhoz és a delegáció másik férfitagjához csapódom, mindenféléről beszélgetve grasszálunk a fények és az üvegek között. Végül azonosítunk egy értékelhető célterületet, és arrafelé navigálunk. Kicsit megszívat minket a gyűjtőrendszerű lift, mert itt nem az van, hogy megnyomod a fel, illetve le irányú nyilat, majd vársz, és a fülkében billentyűzöl, hanem beszállás előtt kell megadni az elérni kívánt emelet számát. Utazunk is kicsit fel-le, mielőtt Ejsszam rendezi a helyzetet. Komótosan elcsesszük a pénzünket. Idő, hely stimmel a megbeszélt ponton, csak a létszám nem: valaki naná, hogy elkeveredett. Navigációs hibát gyanítunk, és tényleg. Negyedórányi szopoda után végre sikerül megszervezni, hogy rátelefonáljon valaki, majd, miután kiszedtük belőle a helyzetét, az örök türelmű Ejsszam megy érte, hogy elhozza. Az én fogaim ekkorra már összecsikordultak párszor. Végül megjönnek, és indulhatunk vissza a hotelbe. Ennek elmondhatatlanul örülök, ahogy annak is, hogy a reggeli bénázássorozatom nap végére elmúlt. Visszatérésünk után hálásan hanyatlok az ágyba.

szombat, május 02, 2009

Egyiptom felülnézetből 2.

Második nap

Ébredés, találkozó a hotel előterében, majd reggeli. A svédasztalos jellegű étkezési alkalom az egyik fix pont lesz a delegáció tartózkodása alatt, mert jottányi eltérés sem tapasztalható sem a választékban, sem a minőségben (bár talán, talán mintha egyszer nem lett volna krokett). Irány a meghívóink főhadiszállása. Először jön a hivatalos kör. A beszédek persze panelekből épülnek: senki nem akarja ilyenkor előszedni magából a benne lakozó rétort, mert egyrészt ezzel megszopatja a tolmácsot, másrészt meg az ékesszólásnak ilyenkor egy szelídített változata dívik. A protokolláris kört követően előadásokat hallgathatunk meg: kik ők, mire van jogkörük, meg bemutató pár érdekes esetből. Én ezalatt csendben irigykedem: ilyen hatalommal meg rendes vezetéssel akkora mészárlást lehetne rendezni, hogy arról eposzokat írnak, eredményszemléletű kettős könyvekben, bizonyám. Ezt követően áttekintettük a történeti kiállításukat, mert olyan is van ám. Ide rendszeresen járnak egyébként látogatók, hogy meggyőződhessenek róla: itt elhivatott és komoly munka folyik. Lehet ugyan, hogy egy honlap egyszerűbb lett volna, de költségvetés van dögivel, a célközönség meg valószínűleg nem rendelkezik netképes géppel és tudással, így érthető a logika. Ezután ebéd, majd látogatás az Októberi Háború panorámához. Az impozáns épület előtt kiállított harceszközök: a szovjet technika diadalmasan az ég felé emelkedik jobb oldalt, balra pedig az elfogott izraeli technika lógatja bánatosan a csövét. (Ez a fajta bummafejbe katonai szimbolika itt hagyomány, míg Európában kiment a divatból, és így szokatlan.) A panoráma az 1973. október 6-ai egyiptomi támadásnak állít emléket, amelynek katonai sikerei ugyan nem bizonyultak tartósnak, viszont segítettek meggyőzni az izraelieket arról, hogy a Szuezi-csatorna keleti partjára telepített védelmi vonalak és a '67-es háború idején elfoglalt területek egyszerűen nem érnek annyit, hogy érdemes legyen őket megtartani. Megint más kérdés, hogy itt a panorámában itt ez úgy van beállítva, mintha a második világháborút megszégyenítő hadmozdulatra került volna sor, melynek során az ég a földdel is összebaszódott, majd ennek során létrejött egy nagyobb, hazafiasabb Egyiptom. (Erről persze eszembe jutott a pákozdi csata, ahol igen szerencsésen alacsony volt a bodycount, mégis nagy győzelemként tartjuk számon, de hát a világon csak a hülyeség univerzális.) Miután többé-kevésbé elteltünk ámulattal az egyiptomi hadsereg vitézsége láttán, visszatértünk a szállodába, hogy átöltözzünk, és felkészüljünk a Khan el-Khalilire, ami a kairói turistapiac. (Mint az később kiderült, az általam egy nap alatt eltapsolt pénzből egy kezdő egyiptomi orvosnak egy hónapig kéne élnie, pedig nem is éltem annyira nagy lábon.) A delegáció azonnal partivá alakul, és megkezdi a kincsvadászatot. A környék abszolút összevissza: mindenhol áruk lógnak, az utcácskák girbegurbák, mindenki kiabál. Ennek oka, hogy a két legkomolyabb egyiptomi focicsapat éppen rangadót játszik, így aki teheti, a tévé előtt ül és drukkol. (A végeredmény 0:0 lett, mindenki nagy bánatára.) A társaság nagy létszáma ezúttal hátrány: az égvilágon semmi kedvem nincs fél óráig feltartani a csapatot azzal, hogy elkezdem húsz százalékról, és sorozatos sértődések, kivonulások és a hattyúk halála után megállapodjunk ötvenben. Ehelyett általában az történik, hogy elkezdem ötvenről, majd leboltolunk hetvenötben - kivéve, amikor a vendéglátónk képviseletében eljáró Ejsszam beavatkozik, mert olyankor a feléig vagy még tovább is leirtja az árat. Nagyszerűen szórakozom, bár azért időnként megvillan egy-egy olyan picsogi kolléga, hogy meg-megrándul a szemem alatt az izom, megcsikordul a fogam. Végül aztán mindenki gazdag zsákmányra tesz szert, az eladók is elégedettek, mi meg elgondolkodunk, hogy ugyanez a buli mibe került volna nekünk odahaza, és mi is megvidámodunk. A visszaindulás előtt kapunk egyet-egyet egy tejszínes-mandulás-kókuszos-mézes kalóriabombából. Annak ellenére, hogy nem vagyok kimondottan édesszájú, boldogan befalom. Aztán hotel, szunya.

folyt.köv

csütörtök, április 30, 2009

Egyiptom felülnézetből

Na, szóval visszaértünk az Egyiptomi Arab Köztársaságból. Egy befolyásos szervezet meghívására érkeztünk, akik egészen komolyan gondolták, hogy itt mi most jól fogjuk érezni magunkat, mialatt az ő vendégeik vagyunk. És, mint a későbbiekből ki fog derülni, ha az egyiptomiak valaminek nekiállnak, ott neki van állva.

Első nap

Délelőtt még szoptam egy kicsit az egyik ellenőrzött intézménynél - egy olyan témáról, amiben előzetesen mindkét fél jelezte, hogy egyetért, és én is -, miután keresztülverekedtem magam a budapesti kvázikontrollált közlekedési káoszon, röpke másfél óra alatt. (Mondjuk, mostanra már a kutyát nem érdekelte, hogy mikorra érek be, mert aki indulás előtt hat órával kemény munkát vár, az közveszélyes hülye.) A reptéren mindenki feltölti a dezinficiálás céljáró szolgáló alkoholkészletét: az előbb-utóbb mindenkire lesújtó Mutymor fosásdémon történetei a delegáció minden tagját óvatosságra intik. Az Egyptair indít közvetlen járatot Budapest és Kairó között, azzal mentünk. Egy kis Embraer 170-essel mentünk, ami brazil gép, nem túl nagy, de szerény szerzőnk tanúságtétele szerint is nem csak elvisz, de vissza is hoz. Menet közben kapunk késői ebédet, innivalót, napilapot, kávét; mindez üdítő változatosság a fapadosok erősen túlárazott minimálszolgáltatásai után. A leszállás zökkenőmentes, Kenguru kapitány talán szabadságon van. A kiszállás során a delegáció két részletben érkezik meg, a második részlet döbbenten fedezi fel, hogyan engednek át közülünk mindenkit a vámon és az útlevélellenőrzésen (a két perc small talk alatt az udvariasan összegyűjtött és kiosztott útleveleinket fel is dolgozták). Ekkorra már érezzük, hogy itt akkora prioritásunk van, hogy leveri a mércét. Ekkor találkozunk Ejsszam kollégával először, aki a hét többi napján a kísérőnk (és a barátunk) lesz, de ne szaladjunk előre. Fekete Csajk... akarom mondani, Daewoo, felvezető motoros. Irány a hotel, ami ötcsillagos. Belegondolunk a szállásunk költségeibe, aztán megborzongunk, és ejtjük a témát még magyarul is. Az út hosszabb, mint várná az ember: a kairói közlekedés messze brutálisabb, mint bármilyen töketlen kis budapesti dugócska. Az autók a háromsávos úton négy sávba rendeződnek, ide-oda próbálkoznak, minden kis résbe befurakodnak, így ami odahaza fogcsikorgatós várakozás, az itt csapatjáték. Integetnek és dudálnak, de ez nem anyázás, ez kommunikáció: a dudálás azt jelenti, „itt vagyok, figyelj”, a sok rövid dudálás azt jelenti, hogy „itt vagyok és nagyon jövök, ááá”, az egy hosszú, meg azt, mint odahaza, csak talán kevesebb benne a nemiszerv. A lecuccolás érdekes tapasztalata, hogy itt a légkondit elég nyekulturnüj módon használják: míg odakint huszonnyolc-huszonkilenc fok hentereg, a szobákban lehet vagy húsz, ami az ízületileg már nem annyira fitt kollégákból előcsal pár megjegyzést (csak azért nem mondom, hogy picsogtak, mert valószínűleg nekem is lesz olyan időszak, amikor az ilyesmi fájdalmat okoz). Este még elmentünk a helyi Pizza Hutba, ami eléggé kockázatmentes vállalkozás volt a vendéglátóink részéről, mert minőségében épp olyan volt, mint a hazai, azzal a különbséggel, hogy a tulaj is megjelent, hogy megtudakolja, hogy minden ízlett-e. Szerintem ez nem nekem szól, hanem azoknak, akikkel mentünk, de sebaj. Vissza a szállóba, zuhany, pihenés.

folyt. köv.