szerda, március 03, 2004

A világ, ügynökszemmel

Láttam tegnap a MOM Parkban egy nagyon laza yuppie embert, aki még a Smatchban is annyira fontos volt, hogy zsebre vágott kézzel, márkás zakóját hátratolva sétált fel-alá a pult mellett, nézegetve a húsárukat. Valami hét éves lány rohangászott körülötte, láthatólag majd' megveszett a szülői figyelemért és elismerésért, de kreténünk alig figyelt oda rá, szemkontaktus szinte nuku.
Faszé' játszod a fontosembert, gondoltam ekkor én, aki működőképes családot eddig csak a mesekönyvben láttam, amikor még pár évig ennek a kölöknek, hacsak végképp el nem baszod, úgyis te leszed a legfontosabb. Utána meg már akármit is csinálhatsz.
És egy pillanatra nagyon komolynak, hozzáértőnek és megfontoltnak éreztem magam, azután szerencsére rámjött a nikotinéhség, és elindultam végre haza. Este jóéjtsör, nem kéne rászokni, de most jól jött.

Kijöttem az írói kátyúból, tudom már, merre fog haladni a sztori következő 30K-ja. Most 60-nal vagyok elmaradva, hála a fordításnak, és a saját nyavalyáimnak. A fene se tudja, hogy hozom ezt be.
Ma reggel hivatali nindzsát játszottunk: a kávéfőzőt megette a vízkő, ezért egy másik főosztály kávémasináján őröltük a a bürokrata alapvető táplálékkiegészítőjét, a koffeint.

Más érdemleges, jelentem, nem történt.

Hacsak az nem, hogy tegnap hazajött Bright, de ezt, gondolom, mindenki tudta nélkülem is. Welkámbekk.

Hát ennyi. Vissza, vissza! Fordítani!

kedd, március 02, 2004

Mi van, elfelejtettem kommunikálni is? Á, csak nem. Ez az egyetlen, amiben jó vagyok, azt a mindenségit. Vagy csak a félelem miatt történne mindez, és úgy jártam, mint az ipari alpinista, aki az első nagy esése után már nem mer visszamenni a terepre? Vagy mi van? Megoldás: azonnal tovább kell gördíteni A világ, földi szemmel sztoriját, hogy az élhetetlen tudatalattimnak bebizonyítsam, hogy igenis, tudok én járni, azonnal tegyenek le, és nem érdekel az sem, ha a halottszállító nem jön jövő csütörtökig. (Kár, hogy alig van kedvem írni, de ha nem lendülök bele nagyonhamar, akkor keresztet vethetek az eddigi munkámra. Mostantól bárki akar kvázikreatív munkával ellátni egy projektem kellős közepén, a válasz egy udvarias, de annál határozottabb "dehogy" lesz, punktum.)

Namindegy, a jókedvem záloga, hogy jövő héten mehetek kórházba, hogy a Pszichiátria (miért épp a pszichiátria?!) osztály előtt szobrozva várjam új mentőangyalomat, aki majd szakmai tanácsaival segít nekem meglelni magam magam. Hát, well, végül is, az urológiára is járnak emberek, meg a bőr- és nemibeteggondozóba, pedig, ha jobban meggondoljuk, az ő helyzetük az enyémnél jóval kínosabb és megalázóbb. E tudatból és fél doboz cigarettából erőt merítve fogok ott szobrozni, merengve a világ kegyetlenségén, történik mindez jövő héten, és ha Godot megjönne, én a magam részéről ignorálni fogom. Sör sajnos kizárva, pedig azzal lennék ám csak igazán lehengerlő, de az meghamisítaná az eredményeket, különben is, Srakker Domesticust és a pénztárcáját hívták meg az elbeszélgetésre, nem pedig Srakker Domesticust, és két korsó feszültségoldó Oktoberfestet.

És eldöntöttem, hogy mostantól alkohológiai kísérletsorozatomat a gördülő tervezés módszerével kívánom végrehajtani. Vagyis: az biztos, hogy ma senki nem ér rá egy laza sörözésre, na de jövő héten? Ugye? Vagyis, egy hétre kell előre tervezni, szépen bufferelve azokat, akik egy esetleges időpontütközés miatt nem érnének rá. Az ily módon temperált vedelési terv nagy előnye, hogy időszaki, rövid kihagyásoktól eltekintve alkalmas a tervbe vett, átlagosan kétnaponta egy alkohológiai mintavétel megvalósítására. Irány a szabadalmi hivatal, és holnaptól az eurokratákat is felszólítjuk, hogy a nagy fene munkák mellett e könnyen áttekinthető, forradalmian új módszer alapján dolgozzák ki rekreációs programjukat!
Man, I need a beer.
Ha netán valakit ma megbántottam a mufurc mivoltommal: elnézést. Tényleg nem akartam. Kivéve ez alól azokat, akiket vulgáris kifejezések kíséretében bántottam meg, az ő esetükben ugyanis ez szándékos volt. Két targoncányi dokumentum alá borulva a legkeményebb, legtökösebb bürokrata mosolya is erőltetettre fordul.
Újabb szépséges nap: mennyire nem szeretm én, ha a közös munka azt jelenti, hogy minden szart nekem kell csinálni. Valakit fültövön lövetek mosmá.

Időközben Parandroid bemutatta a posztkibernetikus gótköltészet remekeit indusztriál méretekben előállító haiku-generátort, ami ugyan elvileg homlokon vágja a lényeget, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? (Válasz: akárki.)

use an idea
(organic) machinery
from nothing to more

Velős. Gerincvelős.


hétfő, március 01, 2004

Papírforma szerint végül nem vállalt be a pszichológus.

Most elvileg meg is lehetnék sértve, de a szakmai szempontokat megértem. Ugyanis túl sok ismerősöm jár már hozzá. Ahogy a bandát ismerem, három alkalom múltán már kész stratégiával mennénk, és előre felkészülnénk az esetleges érzelmi impaktokra, aminél ezer meg ezer jobb módja létezik a pénzkidobásnak.

Új nap, új jelölt, új telefonálgatási kör.
Höhö, vidám álmom volt mára virradó éjszaka: egy korábbi álomszekcióban oldalára fordult, nukleáris meghajtású hajóval (ezt a böszme nagy sugárzás-piktogram miatt gondolom) kellett manővereznem valahogy - a tetején álltam, és szörfmozdulatokkal kellett irányítanom egy kétszer kétsávos autóúton, úgy, hogy a szélső sávban mindig megálltak az autók, és nem csak arra kellett vigyáznom, hogy "az úton tartsam ezt a teknőt", hanem arra is, hogy el ne vigyem valamelyik pöcsköszörű ajtaját, amikor kiszálltak a járművükből.

Megoldhattam ezt a problémát, mert elégedetten ébredtem, csak arról nem volt fogalmam, hogy hová tűnt az előző álomfejezetből az az afroamerikai úriember, aki folyton azt rikoltozta, hogy meg fogunk halni...

És mindez csak azért lehet érdekes, mert reggelre kelvén nemigen szoktam ám emlékezni arra, hogy mit is csinált az agyam voltaképpen, amíg nem figyeltem oda.
Pénteken: volt egy megbeszélt találkozóm Elfünkkel, de végül, munka-okok miatt lemondta, így tizenöt pontos megoldással valósítottam meg az "ökör iszik magában" forgatókönyvét. Semmi baj, anyu úgyis Persillel mos, és volt egy másik találkozóm is, a Mi Kis Projektünk tesztjét illetően, ami meg azért maradt el, mert Zergling nem ért rá, magánéletileg. Mindegy, azt már eddig is tudtuk, hogy Mi Kis Projektünk középtávon megvalósítható, és mi meg is fogjuk, de meg ám.

Szombaton: punnyatagon kolbászoltam fel-alá, egész az esti vámpírosdi alkalmáig, amire már lassan két hete vártam. Jó a banda, azt kell mondjam, szeretek velük játszani. Paszulykaró viszont nagyon engedékeny, kíváncsi leszek, hogy mivel fog minket halálra szívatni a következő alkalommal. Nevezzetek paranoidnak, akkor sem bízom az engedékeny mesélőkben.

Vasárnap: voltam kutyát sétáltatni (az a torz nyakörv, hát nem kihúzta a fejét belőle a mutáns kutyám? Szerencsére visszajött, és engedte újra feltenni), kizabáltam a hűtőt, lehet, hogy készültem a mai napra, amikor is felrobbant az emésztésem, a kárfelmérés folyik. Az ég egy adta világon semmit nem csináltam e kívül, kivéve, hogy megnéztem az Underworldöt, és szakadtra röhögtem magam az ostoba gótpozőrség, a pisztolytárakba rejtett, vagonméretű lőszerraktárak, a két kézben két pisztoly módszerrel nagykaliberű lőszerekkel leadott, ámde mégsem singcsonttörő sorozatok, illetve a kényelmes módon azonnal elfekvő túlvilági monszterek tucatjainak láttán. Na, jellemző, hogy ilyen fosokat kell Budapesten felvenni, legyünk erről híresek (a magam részéről a Nyugati Pályaudvaron felvett jeleneteknél kezdtem el gyanakodni, vagyis viszonylag későn, bizonyos azonban csak az egyik sarokban feltűnő Fregatt Pub láttán lettem). És a főhősnő is jobban nézett volna ki terminátorklumpák nélkül. De ez önmagában még nem mentette volna meg a filmet. Egy valamirevaló forgatókönyv, a szerencsétlen lúzerpöcs főhős szenvedéseinek és problémáinak jobb bemutatása révén legalább valamilyen szintű érzelmi bevonódást el lehetett volna érni, hacsak ezt a felénél el nem takarítja az útból a géppisztolyos sütiárus kiscserkészek rekeszizomrothasztó látványa, illetve az a tény, hogy a filmben minden egyes kurva kétszárnyú ajtót belöknek, minden hétköznapi ajtót berúgnak. Ezenfelül háromszor hangzik el, amúgy arrogánsan előadva, hogy "Leave us!", ami először jó, korrekt, másodszorra felvonja rá az ember a szemöldökét, harmadszorra hisztérikus röhögésbe kezd. A párbeszédek egyébként sem minőségüket, sem arányukat tekintve nem jogosítják fel a filmet nagy réményekre, ugyanis akár öt-tíz perc is eltelik két kínlódó, csikorgó mondat között.

Hogy miért néztem meg? Nem volt jobb dolgom, és van benne pár jó jelenet, ügyesen összerakott szituáció, amit el fogok lopni. Nem nagy veszteség a film számára, legalább négyszer lelövik azokat is.

Ma: dolgozom egy kicsit, jó?

péntek, február 27, 2004

Hétfőn már lesznek új idézetek, vidámabb témák, miegyéb is, reklámszempontúlag.
Egyelőre semmi nem történt. Ma legalábbis semmi.

Tegnap voltam pszichológus néninél, de még ki kell derítenie, mennyire tud vállalni - höhö, lesz még itt számára meglepetés, de attól tartok, számomra is. (Főleg, amikor elkezdem összesíteni, hogy ez a belsőegyensúly-vadászat mennyi pénzbe is fog nekem kerülni havi bontásban. Hát bazz, ekkora órabérért én is szívesebben csinálnám az aktatologatást, pedig az akták valamilyen szinten unalmasabbak, mint az emberek, mégis sokkal figyeleméhesebbek.)

Onward, onward.

csütörtök, február 26, 2004

- Rajtaütésszerű nagyfőnöki ellenőrzés volt, amelyre kedd óta készültünk - írta Napalmgárdista a cseten, én pedig elégedetten csettintettem: szintén állami cég?
Hihetetlen dolog végre túllenni valamin (jelen esetben a fordításon). De lehetnék túl munkán, a határon, a csúcson, az összes elképzelhető társadalmi konszenzuson is, azt' mégsem vagyok.
Bár tegnap gyúrtam lelki izomzatra: addig csapkodtam érzelmi baltával az Írókörrel összekötő kapcsot, amíg bele nem tompultam. Most jó. Még pár ilyen gyakorlat, és végre közömbös leszek. Hohó, és nem kell rendkívül férfiatlanul elszomorodni, amikor belegondolok, meg tanácstalankodni, meg vergődni az ellentétes érzések között. És nem kell magamra venni olyan problémákat, amiket mások alkottak meg, és csak mások oldhatnak meg (hiszen én a probléma része voltam, nem a megoldásé). Végre nem a kezeim között fog megdögleni az a csoport, ellentétben az előzőekkel. Hanem máséban, már ha egyáltalán - hiszen ne becsüljük alá a lelkesedés hatalmát.

* * *

A karrierem szárnyal, egyre magasabbra tör, hamarosan már a puszta életbenmaradáshoz is maszkra lesz szüksége, és sűrű szövésű lepkehálóval fogdossa össze magának a zokszigént.

Mivelhogy:

"Tisztelt Srakker Úr!

Értesítem Önt, hogy a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. ésvi XXIII. törvény 25. § (1) bekezdésének b) pontja alapján - 24. § rendelkezéseire figyelemmel - fizetési fokozatban történő előrelépése miatt 2004. február 20-ai hatállyal átsorolom Önt az I. besorolási osztály, fogalmazó elnevezésű besorolási fokozat, 3. sz. fizetési fokozatába.

Ennek megfelelően havi illetménye a következő:

(...)

További munkájához sok sikert és jó egészséget kívánok!

Budapest, 2004. február ,, ,,


Üdvözlettel:
Nagyon Nagyfőnök
Big Cheese"


A bürokrácia akkor a leggyanúsabb, amikor kedves akar lenni. Az alien is akkor kelti a legnagyobb visszatetszést, ha dörgölőzni próbál. A tényhez hozzátartozik, hogy bruttó keresményem alapján már éppen többet keresek egy bizonyos társasház gondnokánál, a részfeladat teljesítve. Ez Misztörendőzánnak mindmáig nem sikerült.

* * *

Találtam egy nagyon súlyos szuperhős-képregényt, politikailag abszolút inkorrekt, ostoba, őszinte módon klisészerű, de arrrgh, valamiért mégis imádom.

Jóvan, infantilis is vagyok, jegyzetelek ám. De ha már belekezdtem, folytatom is.

A minimalista geek-képregények táborának jeles képviselője a Real Life. Ha másért nem, a grafikai megvalósításért mindenképp érdemes egy pillantást vetni a Mac Hall archívumára, amely a klasszikus koleszos-poénkodós-kicsitkockafej-naplopó figurák állatkertjéből importálja a szereplőket. Némileg rosalindásan viszkózus (értsd, úgy gördül, mint egy tányér zselé a Kisalföldön) történetbonyolítása ellenére üde darab a Freefall, különösen az első kábé kétszáz részt érdemes figyelni, ott szédületes az elkövető. Ami azt illeti, itt lehet olvasni magyar fordításban is. Zárásul a Player vs Player Online kerülne a javasoltak listájára.

Van még, de ez is elég kattintásba fog kerülni. És most gondolkodjunk el, mennyit is dolgozhatok, ha mindezt tudom. Elégedjünk meg annyival, hogy döbbenetesen kiválóak az informátoraim, és tényleg maradjunk ennyiben. Jó? *szigorúannéz*

szerda, február 25, 2004

Ez az Írókör dolog egyre viccesebb. Több gondot okoz, mint amikor benne voltam. Valahol itt hagytam egy baltát, kezdeni kell valamit ezekkel az érzelmi kötődésekkel...

kedd, február 24, 2004

Azt ne mondja nekem senki, hogy nem fejlődik a technika, amikor már van mesterlövészfegyver legóból. Klasszikusan az a fajta fegyver, amit, ha bevennének egy lövöldözős játékba, másnap a feldühödött pixelbámulók monitorral és kábelkorbáccsal felszerelkezett osztagai húznák kaktuszba a fejlesztőgárdát.

És most, hogy ezt elmondtam, megyek is haza. Döbbenetes egy nap volt.

Ha netán lát valaki engem a metrón, borostával, szemüveggel, garantáltan esőálló fekete polimer kabátkámban, dokkmunkássapkával és bruttóregisztertonnás aktatáskámmal, amint éppen zenét hallgatok egy némileg leharcolt fülhallgató segítségével, és néha tágra nyílik a szemem, és megfeszül az állkapcsom, az nem azért van, mert berittyentettem (akár Sir Robin), ó, nem, nem is vagyok részeg sem ám (sajnos), hanem azért, mert olyan külső hallójárat-gyulladást hozott nekem a mai nap, hogy a pofámat csak féloldalasan tudom becsukni. A társadalmilag elfogadhatatlan viselkedésformákat tehát kéretik a tetszőleges irányban mellettem ülő rovására írni, mint rendesen, akármilyen bűntudatosnak tűnjön is az a buci fejem.
Azért abban bízom, hogy az Írókör a nagy fene lelkesedés közben nem lép ki önmagából... egyelőre dúl a kilépési földcsuszamlás, láthatóan nem én vagyok az egyetlen, akinek elege lett.

hétfő, február 23, 2004

A hétvége nagytakarítással telt.

Úgy értem, beültem egy ordas nagy exkavátorba, ástam egy gödröt - közben kiemeltem egy-két kisebb jelentőségű gerincvonalat, ami összekötött problematikus életem egy részével -, kibetonoztam, átültem egy bulldózerbe, és beletoltam az egyes problémákat. Egy réteg probléma, egy réteg napalm. Egy réteg probléma, egy réteg napalm. És néha bedobálok egy-egy gyufát. Javulgatok, kérem. Lesz még ezzel gond.

Péntek:
Beszéltem végül a pszichológussal, a technika ördöge jót játszott velem, mert nem küldte el a számomat, amin visszahívhatott volna, de kemény voltam, mint a jeges betonrépa, kérem, és végül csak megoldottam a dolgot. Már van időpont, már nem hátrálhatok ki, pedig ebben vagyok a legjobb.

Kiléptem az Írókörből, mindezt úgy, hogy megtartottam az előnyöket, de, ha a dolgok a kedvem szerint alakulnak, a következő alkalomtól eltekintve nem kell tovább stresszelnem magam Bálnakettő tevékenysége, szóhasználata, túlkompenzáltsága, autoriter hajlama és professzori attitűdje miatt. És nem kell amiatt idegesítenem magam, hogy néhányan (akiket egyébként kedvelek) szenteltvíz után nyúlnak, ha meghallják az "intézmény" szót, még akkor is, ha ez az egyetlen, ami megmentheti az Írókört (és a legtöbb írókört) az elkorcsosulástól. Ezen elkorcsosulás oka lenyűgözően egyszerű - annyira sokféle személyiségből tevődik össze ez a banda, hogy barátság-alapon nem marad meg, a nem-személyes céljait a hazai szarhalomban meg már nagyjából elérte.

Lelőttem a legtöbb olyan projektet (kiszálltam belőlük, otthagytam, visszaléptem), amelyek energiát vesznek el az én Nagy Kedvencemtől, az álmomtól, amit végül - ha törik és/vagy szakad - meg fogok valósítani, és a képeivel kezelem magam, ha már végképp nem akar menni a szekér. Dolgozom eleget olyan munkakörben, amit nem szeretek csinálni, köszönöm, nincs szükségem arra, hogy a napi nyolc után fennmaradó időmet is olyan kreatív tevékenységgel (esetenként szarköpüléssel) töltsem, ami nem jövedelmez eléggé, és a Távlati Cél (c)-hez sem visz közelebb.

A Lúzerkommandó belső konfliktusa egyelőre el van napolva, ami nem megoldás, de talán működik. Az érintettek ígéretet tettek, hogy igyekeznek a helyzetet kezelni.

Szombat:

Egy másik Írókör üléséről késtem vagy egy órát, jó poén volt, mit mondjak, elnézést mindenkitől (igen, rád gondolok). Ami azt illeti, egyre inkább az a véleményem, hogy ennek a bizonyos másik írókörnek nagyobb esélye van már a fejlődésre és az életbenmaradásra, mint a mienknek, egyszerűen azért, mert nincs húsosfazék, ami miatt a lúzerpöcsök ragaszkodnának a tagsághoz, és megfelelő emberek vannak a megfelelő helyen. Az ilyesmi véletlen, ahogy az is véletlen, hogy a mi Írókörünk tagjai már több publikációval is büszkélkedhetnek. Nem a tehetségbeli különbség hozta ezt a kiugró teljesítményt (bár bizonyos szempontból az is), hanem a véletleneknek olyan összejátszása, hogy már-már isteni gondviselésre gyanakszik az ember. És munkaköri torzulásaimból fakadóan nem élvezem, ha valaki pazarolja azt a jóféle talentumot, mert most ugyan ingyen van, de egyszer kijön egy halálbrigádra való angyali auditor, és könyékig mélyed a könyvelésünkbe. Akkor meg aztán nézhetünk. A kapitány Upmannja nálam, ennyi, kész. Vitorlát bontok.
És különben is.
Igazgatótanácsi plenáris ülést minden kreatív szervezetbe!

péntek, február 20, 2004

...és most várom, hogy visszahívjon a pszichológus...

Undorító érzés segítséget kérni. Még undorítóbb várni, hogy megkapja-e az ember. Ennél is sokkal undorítóbb más kezében lenni. És a legundorítóbb, hogy arról sincs biztosíték, hogy ma meghallgatja az üzenetrögzítőjét.

De.a.problémákat.meg.kell.oldani.és.ez.nem.megy.most.másként.period.

We will win through, no matter the cost.
Furcsa volt: befelé jövet a Deák téri aluljáróban elmentem egy klasszik rágható fülű, kábé tenyérnyi nyúl mellett, az a fajta volt, amit a gyerekek és szülők egyaránt kedvelnek, mert nem esik le róla semmi, amit le lehetne nyelni, meg puha, meg bolyhos, meg a maga tömeggyártott módján aranyos is, na. Bájvigyor, textil metszőfogakkal, liffenős nyúlfülek, valami ráépített mellény, nagy findzsaszemek, minden, ami kell. Csak az OKK-OÉTI harap a saját farkába, amiért a gyereket még azelőtt megismertetik a mesterséges színezék lebontásának feladatával, hogy McDonald'sba vinnék. Merthogyugye a szőrcsimbókokból kioldódó vegyi anyagoktól a gyerekre felesleges lenne elektródákat kötni, mert nem fog áramot fejleszteni tőlük, de hogy az immunrendszere nem fogja megköszönni ezt a fajta kezelést, az is biztos.

És ez, ha nem is ennyire cizelláltan, de megfordult a fejemben, ahogy megláttam - páran megtaposták már korábban, én megtettem neki azt a szívességet, hogy átléptem, ejh, derendes, derendes - aztán viszont tettem egy nyilvánvalóbb felismerést is: ez a játéknyúl alighanem még mindezen tények figyelembevételével is hiányzik valahol egy gyereknek, aki mostanra már biztos felismerte, hogy a játékot hiába keresi...

Hogy mi ennek az értelme? Semmi. Ez egy pillanatkép, amin zombult szemem megakadt egy pillanatra.

BTW, OKK-OÉTI. Elképzeltem most azt, hogy milyen állapotban írták meg mondjuk ezt a rendeletet, és mennyit vedeltek, amikor végre elfogadták. "Niacin (mg NE) 0,22, legalább, per 100 kJ, Bélám, hát csak aláírták végül azok a sejttemetők! Még egy kört? Niaciiiin!"
A problémák behatárolása nehéz. A problémák megfogalmazása egyszerű. A problémák megoldása megintcsak nehéz, ha a gondok gyökere az ember elmúlt tíz évében és a saját személyiségében található. Hogyan lehet ezt megváltozás-dolgot csinálni? Az ember tudatosan másként cselekszik, mint a gyomortájékon izzó ingerültség és a bizsergő fejbőr, a hőhullám és az önkéntelenül görcsbe ránduló ujjak diktálják, és teszi ezt addig, amíg meg nem szokja? Közben igyekszik pozitív dolgokra gondolni, és nem röhögni ezeken? Hogyan tanul az ember önuralmat?

Mit tehetek akkor, ha valaki nem kér bocsánatot, amiért megbántott, én pedig csak el tudom felejteni neki, és nem tudom megbocsátani? Mit tehetek akkor, amikor egy jelentéktelen, korábban számtalanszor megtörtént, felejthető inzultus átállítja az összes aprócska zászlót, az összes szemafort az emlékek előtt, és egyszerre jön mind? És azt az embert, akit korábban elviseltem, mert azt diktálja az illem, a józan ész és a szociális ösztön, valami olyan engesztelhetetlen módon kezdem el utálni, hogy még a hangjának az emlékétől is megcsikordul a fogam? És miért érzem úgy (és itt az igazi probléma), hogy minden józan engedmény, amit teszek, e ponttól fogva megalázó, és csak a teljes megadást tartom elfogadhatónak?

(És ilyenkor az sem érdekel, ami egyébként azért szokott, hogy hülyének néznek azok, akiket szeretek...)

Meg kéne tanulni megbocsátani, mert akkor tán nem érezném egyre nagyobb lúzernek magamat minden egyes ki nem mondott szó miatt, és orcámon angyali mosoly árnyékával figyelhetném, ahogy kinekhosszabbat játszik az illető. Oh, micsoda terv.

csütörtök, február 19, 2004

Három napja nem ebédelek, és ez csak ma tűnt fel. Zombifiú, még lefogysz a végén.
Igen. A helyzet az, hogy az utóbbi időben hamarabb száll el az agyam az indokoltnál, de ezt szinte csak az Írókör váltja ki belőlem. Ennek alighanem az lehet az oka, hogy három éve cipelek magammal problémákat, és amikor felmerül a kérdés, hogy mégis, mit adtak nekem a rómaiak, egyre nagyobb súllyal esik latba a kezeletlen konfliktus.

Hát így. Hülye vagyok, nem tagadom, és sokkal érzékenyebben és agresszívebben reagálok a kérdésre, mint azt racionális és bölcs emberektől várni lehetne. Tanulság: ezért nem érdemes ennyire elfajulni hagyni az interperszonális gikszereket, mert utólag még az értelmes meghátrálást is összemossa a szelektív memória a meg-nem-becsültséggel, és ösztönből olyan rossz tulajdonságokat, motivációkat feltételez bizonyos szavak és tettek mögé, amik nincsenek ott. Az előítélet mintájára létezne utóítélet is?

(Kérdésünk a publikumhoz. Tessék megmondani. Miért vagyok épp ebben a kérdésben ilyen marha? Úgy értem, amikor másban egész ügyesen lavírozok.)

*/me befizet egy új személyiségre*
Bár, lehet, hogy az is megoldás lehet, ha a füstölgés helyett megemelem a dagadt alvázam, és beszélek az érintettekkel? Ez olyan hülye ötlet, hogy akár még működhet is...
Sorstárs
Pénteken sok szerencsére lesz szükségem a lúzerkommandós elbeszélgetésen, mert minden kommunikatív tudásomat latba kell vessem, mint közvetítő, békegalamb (bombákkal a szárnyaim alatt, elvégre így megy ez), és utána, gondoltam, ha ez már megvan, és sikerült, egy füst alatt rámegyek arra a krrva béke Nobel díjra is, mert innen már tényleg csak kis lépés.

Van egy olyan sejtésem, hogy a következő Írókör-találkozó a komoly revelációk jegyében fog telni: hát mögötti sutyorgást érzékelek, amit én a magam részéről megvetek és gyűlölök, és, ha kiderül, hogy ez így van, annak rossz. vége. lesz.
Jelen hangulatomban egy-két igazi, húsbavágó becsületsértést sem sajnálnék a kompánia érintett részétől. Még akkor is, ha egyikük sem az a klasszikus megmondóember, de ez a fajta magatartás számomra sértő, egyszerűen azért, mert nem tartottak eléggé értelmes embernek ahhoz, hogy a hibát - ha létezik - ne próbáljam meg kijavítani a Békés Egymás Mellett Élés jegyében. Klikkesedünk, elvtársak? Klikkesedünk? És Bástya elvtársat már... (Érdekes, minden második írókörös post anyázás. A páros számúak alatt meg mindig azt hiszem, hogy a dolog működni fog. Most éppen azt hiszem, hogy nem fog. Fog nem fog fog nem fog... a bizodalmam egy ingerlékeny szinuszgörbe.)

Rohadt egy kupleráj az életem, csak a nők hiányoznak még belőle... *röhög*

Beszéltem nemrégiben Mr. Amicarral, ajánlott nekem pszichológust, és most megint ott tartok, hogy el kéne menni, és nem azért, mert már buktam a dolgon (ó, ügyesen vigyázok én magamra), hanem azért, mert tartok tőle, hogy azok a folyamatok, amiket ma figyelmen kívül hagyok, holnap diszkréten leharapják a golyóimat. Van pár ilyen halogatott dolog körülöttem.

szerda, február 18, 2004

Szakemberek szerint biztos és egyértelmű jele annak, hogy valaki túl sok második világháborús forrásirodalmat olvasott, ha valaki náci utcának olvassa a Váci utcát. Márpedig ma reggel ez történt.

***

Tegnap este jó anyám, aki amúgy egy lelki bajait alkoholkúrákkal ápogató irgalmas szamaritánus (asszem, nem bírnám végigasszisztálni két kollégám danaganatos betegségben történő elvesztését, de ő valahogy magára rakja a megnyugtató vigyort, és cseveg velük, és felvidítja őket, pedig tudja, hogy meg fognak halni)... éppen leteszi a telefont, mert épp egy kolléganőjével beszélt az épp aktuális helyzetről.

Párbeszéd:
- Tudod, Srakker, ezt nézitek el, ti, fiúk. Elmentek a fontos dolgok mellett.
Srakker felnéz a fordításból, ami legalább annyira szívesség, mint pénzkereseti lehetőség, és éppen aktuálisan a barlangostestét térfogatarányos hetvenöt százalékban a kezében tartott regényrészlet tölti ki
- Mi mellett?
- Az élet mellett.
- Hogy érted?
- Hát, ti hazamentek a napi nyolc óra munka után, és nem szóltok semmit a másikhoz, talán csak söröztök, és...
Srakker hülyén néz, hát bazmeg, nem láttál te még engem sörözni, mwuhaha. Meg egyáltalán, az én érzelmi félrekalibráltságom nem a barátság szintjén nyilvánul meg, és szeretném, ha este tízkor nem emlékeztetnének arra a bizonyos másikra.
- Ezzel szemben mi - folytatja zavartalanul jóanyám - ötven percet beszélünk telefonon, mert munkaidő közben az ilyesmire nincs időnk... ezért mentek el az élet mellett.
- Aha. Tudod, mi sem tepsiből mászunk ki reggelente.

Csönd lett, sértődött csönd, és én egy pillanatra elég rongy embernek éreztem magam. Mert már a következő másodpercben tudtam, hogy nem engem akart lenézni, hanem azt akarta, hogy valaki ismerje már el a teljesítményét. És én elismerem (csak azt a gyereknevelési modult, bazmeg, azt kellett volna...). És hogy más kárán tanuljak, meg is kell mondjam, különben szart sem ér - aztán persze későbbre hagytam, és aktualitását vesztette az egész. Hogyan sebezzük meg rokonainkat apró lépésekben, könnyen, gyorsan, hatékonyan, első lecke. (Azt' meg csodálkozunk, hogy semmi sem működik.)

kedd, február 17, 2004

Teszem hozzá, egyre inkább, vagyis nagyon, iszonyat nagyon, rettentő nagyon van kedvem írni, és/vagy vedelni, és/vagy emberekkel találkozni - a reaktor nyomás alatt, kedves hölgyeim és uraim, csak be ne kapcsoljon véletlenül az énvédelmi laffasztó tartalékáramkör, mert akkor ugyan mégis minek dolgoztam ennyit azon, hogy az EEG-m elhagyja a fáradt egyenest.

Be seeing you.
Most öt percen keresztül gondolkodjunk el azon, hogyan fordítsuk le azt, hogy

Wham!

hogy közben picsárairodalmiak legyünk, ne pedig képregényrajzolók. Mellékes szakmám aprócska kihívásai.

hétfő, február 16, 2004

Fakkfakkfakkfakkfakk. Fakirifakirifakk.

Nah. Pénteken Vilmos atyával vedeltem előre a medveféle felhámjára (később csatlakozott a blogjából ismert Mérnök úr is), dumáltunk sokféle dologról, hadd szolgáljon ez apropóul kezdő íróknak szánt legfontosabb jótanácsomhoz:

Készíts biztonsági másolatot, bazmeg!

Tehát. A whisky jó volt, a sör szintén, ketten együtt már bántósabbak voltak, de csak jól aludtam tőlük, nem volt ott semmi ravaszdi-támadás, minden egyéb hír kitaláció, ostoba képzelgés csupán.

Szombaton. A Lúzerkommandó mostani találkozója felemás érzésekkel zárult számomra, valamit most már kezdeni kell, mert ezek a konfliktusok picsa hatékonyak abban, hogy szétverjenek egy amúgy működő különítményt. Srakker ügynök, az offisöl békeharcos szolgálattételre jelentkezik. Mindenki vonuljon fedezékbe, itt most nagy komoly elbeszélgetések jönnek.

Vasárnap. Fordítottam. Már amikor épp nem a szombaton szétvert emésztőrendszeremet babusgattam (ne, ismétlem, ne, egyáltalán ne, soha ne, és különben se együnk azon az estén pisztáciát, amikor meg akarunk inni négy Red Bullt és hét sört, mert olyan irgumburgum megagonosz módon fogunk dehidratálódni, hogy a szemöldökünk közén tanyát ver néhány élelmesebb arab, és a szemünkből porzó homokot fogja árulni, "egy vödör - száz, sok - nyolcvan" alapon).

Hétfő, más néven ma. Okítás az egyik Minisztériumban, nevezetesen a Külügyben, kíváncsi vagyok, mit hittek, mégis mennyi robbanóanyag fér el egy PDA-ban, hogy bekapcsoltatták velem, amikor bevittem (és mi van, ha le van merülve? letartóztatnak, és tarkón lőnek a hátsó kertben?), de a biztonsági szüttyögés végül is érthető a maga módján, meg udvariasak is voltak. Az előadás érdekes volt, bár a passzív memóriám elég sok poént lelőtt az előadó elől (bezzeg amikor vizsgázni vagy idézni kell belőle, hallgat, mint a sír), és majdnem kifogytam a jegyzetlapból. És mint kiderült, a nagy túlélő 3 1/4"-es lemezem, amin anno még a 3D Studio telepítőfájljai voltak (kész történelem, mi, hogy volt olyan 3D-s modellező program, ami elfért 12 lemezre, mi?), kibírta a röntgenezést, a villamoson és kisföldalattin utazást, így meg tudtam csinálni a szivatalos munkámat is. Lenyűgöző eredmények, kérem.

péntek, február 13, 2004

Képzőmívészeti ajánlónk. Mert hát szép dolog a szélessávú internet, ezt nem győzöm hangsúlyozni. És segítségemre volt az inspirációgyűjtésben a Belterj Kompánia és a Véletlen, melyeknek köszönhetően el vagyok látva annyi képpel és miegyébbel, hogy még ha hasznosabban tölteném az időmet sem lennék képes valamennyit végignyálazni. A világ, földi szemmel c. projektben nagy segítségemre volt/van/lesz (fel van függesztve, oké, de csak egy hétig) ez a kép, illetve ez.

Meg az, hogy náthám tetőpontján, röpke két hetes késéssel az eredeti tervhez képest, összefutottam Zergling fejlesztőtárssal, és mialatt elpusztítottam három ír kávét, sikerült annyira felpörgetni Zergling agyát, hogy ma megörvendeztetett egy fantasztikus leírással egyik kedvenc államszövetségemről - stilizálni kell majd, de tartalmilag félelmetes. Úgy értem, félelmetesen jó. És ilyenkor megerősödöm hitemben, hogy kellő kitartással és lelkesedéssel bármi, de bármi elérhető. A határidők megszületnek, majd meghalnak, átlépünk a tetemeiken, de ez lényegtelen, ahogy lényegtelen az is, hogy a fejlesztés kézzelfogható eredménye ennyi idő után sem több 100,000 leütésnél - a lényeg, kérem szépen, ott van, hogy az ötletek evolúciója egyre tetszetősebb koncepciókat és egyre jobb képeket eredményez. A medve bőrére majd post mortem, de bizakodó vagyok, megint.

Itt van még egy vérfarkas-galéria, meg egy prérikutyás-miegyebes izé, amúgy szemgyönyörködtetésileg.

Már csak egy tisztességes ügynökös művészeti szájt kéne, hogy jó kedvem legyen. Páncélozott ballonkabátokkal, infravörheny napszemüvegekkel, high-end kütyükkel és, mondjuk, a régi idők kedvéért ilyenekkel - ha a stophatás nem lenne elég ok rajzolt karaktereinknek, hát a hagyománytisztelet és ez a külső mindenképpen indokolja.

csütörtök, február 12, 2004

Hát de bah.

Dupla bah, annyi felkiáltójellel, hogy az már az elmebaj biztos jele.

Bízom benne, hogy általam virtuálisan félig és félreismertek ráérnek pénteken is - hőn szeretett Lúzerkommandóm ugyanis rendszerint magának követeli a szombat estéimet. Amennyiben nem, az irgalmatlan vedelés nem marad el (ne nézzetek így, szoktam én azt bírni, csak a másnapjaim tragikus nagyjelenetek), csak a helyszín változik. Valamikor meg köll menteni a világot.

Igen. Geek vagyok. Az a hülye, hűséges típus, különösen, ha van kihelyezett lelkiismeretem (jelen esetben Rejtő-hős).

Loser Commando on the loose...

Még negyvenkilenc oldalnyi fordítani valóm van, és még három napom. Képes leszek rá, akárki is megmondhassa. A sztori még mindig nem egy hídehajde, szerintem nem nekem kéne ezt csinálnom, mert reszket a kezem a shift+del-en, hogy kihagyjak egész bekezdéseket. Mindezt azért, mert nem szolgálnak semmilyen épelméjű célt (nagy az arcom, persze, tudom ám én, hogyan kell írni, valahogy mégis a szóban forgó íróember lett nagy siker a könyveivel) - dehát egyrészt van egy olyan, hogy szöveghűség, meg az, hogy leütésre fizetnek. Tehát én le fogom fordítani, ahogy azt illik. Ha bele is szakadok, mint darázsfullánk az irharétegbe.

szerda, február 11, 2004

A vírus vadul mutálódik a szervezetemben, vagy pereputtyostul érkezett, ami még gusztustalanabb húzás a részéről, és cseppet sem komálom. Most éppen nátha, az a klasszikus fajta, amikor az ember egy jobban sikerült tüsszentés után némileg elkámpicsorodva próbálja visszatömködni az orrmanduláit, és kínban néz körbe, hogy látta-e valaki.

Ugyanez tegnap még hörghurut volt, ami felrakott magára pár spoilert és próbált úgy tenni, mint aki valójában tuberkulózis. Sokan bevették, valóban - ügyes rekeszizommunkámnak köszönhetően valóban úgy hangzottam, mint aki mindjárt felköhögi egyik, de inkább rögtön két tüdőlebenyét. Mivel most ismét a Hivatalban vagyok, sejthető, hogy ez nem történt meg. (Emlékszem, anno a gimnáziumban egyszer a tanár kért meg, hogy ugyan már menjek haza a kémiaóráról, mert rossz hallgatni, amit csinálok. Közben nem fáj, nincs semmi baj, csak zavaró.)

Azelőtt a vírus megpróbált arcüreggyuladássá változni, de abban is kudarcot vallott. Eggyel korábban még influenza szeretett volna lenni. Hogy is mondjam, víruskám... lassan ideje lenne kiválasztanod, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, mert hamarosan jön az immunrendszerem, azt szétcsapat strandpapuccsal, ahogy az meg vagyon írva, te meg nézhetsz, már ha lesz mivel. Felfedeztem volna a Lúzervírust?

Namindegy. A fordítással persze el vagyok maradva, mint annak a rendje, de valószínűleg határidő előtti éjszaka összekapom magam, és valami fergeteges teljesítménnyel behozom a lemaradást. Ez persze azt jelenti, hogy folyamatosan maradok elfele Dicsőségesen Gusztustalan Főhősöm kalandjainak dokumentálásával, és hétvégére marad egy hivatali munka is.

Fordítói munkásságom csúcspontja: "Hogy a tetves retkes triplatokás bánatos szemű fürdős kurva életbe." (Lehetett volna ragozni, de nem akartam, meg volt még egy jelentkező, nevezetesen a népnyelvi "Hogy bassza telibe hat taliga aprómajom", de az világidegen, mert nem egyértelmű, hogy a főhős látott-e már aprómajmot.) Az angol eredetije sem sokkal szebb, de ott valami lebegő dupla birkaszarról van szó, és az nem annyira átütő. Néha igazán lenyűgöző munka ez a fordítás, csak azt' meg nehogy egy 18+ karikát kapjak a népnevelésügyi alfőbiztosságtól, meg a szerkesztőtől.

kedd, február 10, 2004

Bárki mondja, hogy a fordítás élmény, el ne higgyétek, amíg meg nem próbáltátok ugyanezt pénzért is. Egy olyan könyvet fordítani, ami expressis verbis az előző rész tartalmára hivatkozik a 192. oldalon - tiszta Rosalinda, bazz -, határozott kínszenvedés fordítani. De pénzért meglehetősen sok mindent, ez az én mottóm.
Bárki mondja, hogy a fordítás élmény, el ne higgyétek, amíg meg nem próbáltátok ugyanezt pénzért is. Egy olyan könyvet fordítani, ami expressis verbis az előző rész tartalmára hivatkozik a 192. oldalon - tiszta Rosalinda, bazz -, határozott kínszenvedés fordítani. De pénzért meglehetősen sok mindent, ez az én mottóm.

hétfő, február 09, 2004

Hell yeah. Itt teper influenza papa, az önjavító és rekonstrukciós modul (aka immunrendszer) még sípol, tehát ma még megmaradok. Ha nem lenne egy frissiben bevállalt fordítási feladatom, most boldogan ágynak dőlnék, hadd legyek már túl az egészen. Ehelyett persze bagóadag-csökkentés, indusztriál koffeinbombák és tömérdek vitamin az, ami kinéz erre a hétre - muszáj talpon maradjak egyelőre, és az efféle látszatintézkedések, főként az emberi elme inherens hülyeségének köszönhetően, a statisztikai átlagnál jóval nagyobb valószínűséggel, bejönnek.

Noszóval, tengap este tettem azt e felfedezést - igen, néha úgy is előmásznak dolgok a lombikból, hogy nem hívom őket -, hogy az elmúlt két hétben erősen begeekültem. Miközben erősen fogtam a fejemet, hogy az agyam még csak véletlenül se csorogjon ki, és egy savazott százlábú minden bájával igyekeztem a Távlati Cél (C) - vagyis a hírnév és a pénz - felé, vagyis a lehető legtöbb időt szentelni az írásnak és szivatalos feladataim ellátásának, kicsit elfáradtam, ennek következményeképp pedig kecsesen hanyatt esett a szociális életem egy része.

Kűnosz. I'm losing my edge.

Tegnap Xenával és Brighttal elkullogtunk a Le Bistrot (VI. Nagymező u. 41.) nevű műintézményre, tekintettel arra, hogy Elsődleges Célpontunk vasárnap nincs nyitva. Amellett, hogy meglehetős gyanakvással tekintek azon létesítményekre, amelyek francia köznevekből igyekeznek maguknak feltűnési tőkét kovácsolni, élményeim leginkább felemásnak mondhatók - a Long Island jól volt elkészítve, és jól is csúszott, a kiszolgálás sebessége (értsd: a kiszolgálószemélyzet spontán felbukkanási gyakorisága) azonban hagyott kívánnivalót maga után, valamint unnndorítóan meleg volt. Szellőztetés sehol. Nem csoda ezek után, hogy - Xena távozása után - Bright hamar felborult, ami még csak istenes, de én sem éreztem magam valami hídehajde. (A mai reggel szempontjából bölcs döntés volt, hogy hazavánszorogtunk - így sem volt valami fáklyásmenet agyonvágni az álommanót, de egy hajnali kettőig tartó mulatozás után aligha úsztam volna meg ilyen könnyen.)

Ma végképp lehaltam, amikor a reggeli kávém iránt lopakodva hallom, hogy három kolléga a ValóVilág3 aktuális történéseit tárgyalja... két közgazdász meg egy külkereskedelmit végzett, állítólagosan normális emberek. Mindenki térdre az ostoba marketing hatalma előtt. Az emberiségbe vetett hitem romokban.

péntek, február 06, 2004

Tudjátok, néha nagyon utálok a bőrömben lenni.

Ha kérhetem, a későbbiekben senki ne bántsa azokat, akiket kedvelek, jó? Mármint úgy, hogy még véletlenül se tudom leüvölteni az illető haját. (IRL referenciák törölve postolás előtt)
Azzal sok közhelyet megúszhatna törékeny valóságunk.

Köszönettel: a Gondnokság
Tudom már, mi hiányzik, és kínos, mert nincs vele mit kezdeni. A magány, cimborák, a magány - legalábbis munka közben. Beteg állat vagyok, meg kell hagyni, de nekem az kell, hogy agresszív vegyszerekkel feltöltve pogózhassak ülve és - a magam számára elfogadható hangon - höröghessem, hogy Assö, cu Assö, unt Staob zu Staob (na igen, nem Hochdeutsch, de kedvemre való az efféle egyszerűség, életöröm, és minek túlcifrázni, ha egy hang is elég?). De persze kell az is, hogy ha valamit nem tudok magamtól (ez a kelleténél néha gyakrabban fordul elő, mindegy), akkor felemelhessem a telefont, és zaklathassak valakit, aki megmondja nekem a választ. Cserébe vállalnám, hogy engem is lehet zaklatni.

De hát az ilyesmi, mármint hogy egyedül maradjak az irodában, némileg fikciószagú olyankor, amikor kedvenc (télleg jól kijövünk, semmi irónia) szobatársam, a szépnevű Misztörendőzán szintén itt rohad a napi nyolcban. És pont annyira látunk egymásra, hogy a szemünk sarkából észrevesszük a váratlan mozgást, de semmi több: ezért mindig marad bennünk egy leheletnyi figyelem a másik felé, hogy mikor mozdul váratlanul, mert olyankor felnézünk, hátha mondani akar valamit. Megterhelőbb, mint amilyennek elsőre tűnik.

De most kellemes, bár, ha ilyen apropók miatt kell magamra hagynia, egye fene, mégis inkább rohadjon itt Misztörendőzán is - ennyire mégsem vagyok önző.

A héten meg már nem leszek konstruktív írókörileg, legfeljebb otthon (van egyolyan érzésem, hogy az egyik ötletem teljességgel kimeríti a látszatintézkedés cselekményét. Legalábbis gyanúsan ismerős). A határidők azért vannak, hogy átlépjék őket - igen, az Álomigazgatás nagyon fertőző, és ellustítja az ember agyát.

csütörtök, február 05, 2004

Tehát tegnapelőttel érdemes kezdeni a dolgot - azóta sem állt be fergeteges változás az életvonalamban, vagy mi, de érdekes két nap volt.

Tehát szerdán elbúcsúztattuk gyakornokunkat, aki két nappal a gyakorlati idő lejárta előtt két nappal tudta meg, hogy mégsem tartanak igényt a szolgálataira, valami humánerőforrásos hölgytől, nem is a közvetlen főnökétől. Beleröhögött a telefonba a hír hallatán. Mondjuk, azt azért még hozzá kell tenni, hogy számítani lehetett a távozására: a szakmai hozzáértése egy dolog, az meg, hogy milyen képet sikerült kialakítania magáról a kezdeti időszakban, na, az egy másik. A túl magabiztos emberek erre szoktak rába...baltázni. (Viszont tízből hétszer du... sikerrel járnak.)

***

Annak ellenére, hogy szerdán lecsusszant öt korsó Oktoberfestbier, és kétszer négy cent Jäger, várakozásaimmal ellentétben nem lettem olyan másnapos, mint a disznó, sőt, szinte egyáltalán nem - hacsak nem számítjuk ide, hogy valahová eltüntettem reggel egy liter ásványvizet.
Folyamatosan növekvő alkohollebontási kapacitásom felesleges hangsúlyozása mellett ennek a bekezdésnek az ad apropót, hogy a MOM Parkban található Paulaner Sörház véglegesen és visszavonhatatlanul levette termékei listájáról a Paulaner Salvatort. Nincs többé homloklebeny-szottyantó. Nincs többé Ütőgép Állat. Nincs többé "három korsó sörtől kidőltem, bazmeg". És nem is azok a gyerekes versengések hiányoznak, hogy három, vagy négy korsótól álltunk-e fejre, és azon mértük a fejlődést - sokkal inkább az a beteges kanalas orvosság-íz, amellyel először furcsálkodva ismerkedtünk, majd megkedveltünk, és később a mezei lagerek haloványnak és ízetlennek rémlettek mellette. Az üzlet megöli a legjobb dolgokat.

Francba.

***
A tegnapi nap azonban meglehetősen váratlanul zárult, bár premoníciók jöttek csőstül - például az, hogy négy órától kezdve nem látszottam sokkal többnek egy jól konzervált zombinál. A fejjel sarokba támaszkodás és hörgés aligha segített sokat az imidzsemnek, pedig ez történt az irodámban, 16:15-kor. Aztán felidegesítettem magam a saját tehetetlenségemen, így egész jól bírtam egészen addig, amíg végül el nem aludtam a 3-as villamoson, Rammsteinre, Kornra és Marilyn Mansonra. (Nem akarjuk tudni, mi került ezalatt a tudatalattimba, ugye, drágaszágom?)

És csont nélkül beszoptam azt is, amikor Miszterendőzán egy ötven éves kőtörő munkás minden szakmai fensőbbségével a hangjában bejelentette, hogy "Srakker, csak egy hétig végeznél valami tisztességes munkát a versenyszférában, akkor látnád, hogy milyen az, ha széthajtanak, és nem rínál annyit." Rohadt ex-APEHesek, nem lehet bennük megbízni. Öt percig szégyelltem magam, akkor kezdett el valami tébolyító módon röhögni. Be fogom panaszolni a Temporálisan Agyhalottak Érdekvédelmi Szövetségénél. Több magas beosztású politikus van alapító tagjaink között.

***
Megint belefutottam egy írói blokkba, most tervezem körbesétálni. Megoldjuk, megoldjuk. De közben konstruktívnak is kéne lennem írókörileg, és ehhez most nagyon nincs kedvem. Szétmászkálnak a gondolataim, mint csótányok a méregszekrényben...

kedd, február 03, 2004

Gyakornokot búcsúztatunk. Megint. Sosem fogom megszokni.

For those who didn't make it, drink like hell.

Borzalmas lesz a holnapi übermásnap.

hétfő, február 02, 2004

Eh, az írókörös postot talán jobb lett volna törölni, mint nem aktuálisat, meg az ember nem szívesen vallja be a saját hülyeségét, de a történelmi hűség kedvéért fent marad.

És most, egy meglepő és mulatságos áramszünet után lelépek végre.
Nah, elveszett postot jelentettek. Még egyszer, pupák!

Nem győzöm elégszer mondani, hogy Xenát imádom. Kisegítő józan ész akkor, amikor a sértettségtől és a hisztitől azt se látom, ami az orrom előtt van. Néha igen kimerítő velem egy téridőben tartózkodni. Ezt el kell ismernem. Racionalitás, a fullánkszervet.

Namindegy, a lényeg az, hogy miután tisztáztuk, a Hazai Kommunikatív Elmék Gyűjtőfogháza (vagyis az Írókör) ügyes csapatmunkával teljes communication breakdown-t produkált, elhatároztuk - illetve meggyőzött -, hogy nekimegyünk mégegyszer, és ezúttal megpróbáljuk hibajavítással is. Hátha akkor kiderül, hogy miről is beszélünk.

Ami viszont ennek az érdekes és sajátságos hétfői hisztinek mellékterméke lett, az néhány hasznos link, amelyek rávilágítottak néhány alapvető hiányosságra, amelyek amúgy meglehetősen tehetséges íróköröseink majd' mindegyikénél jelentkeznek, a szinopszis, illetve a bemutatkozó levél megírásával kapcsolatos ismeretek terén (persze, iskolában tanultuk páran), márpedig anélkül még a küszöbig is nehezen jutunk. Pótlandó.

Ügyes munka volt, valamint konstruktív, meg hasznos.

***

Hivatali párbeszédek #1

Misztörendőzán: - Te, megtennéd, hogy kinyitod az ablakot?
Srakker: - Persze, amúgy is tüdőszag van már.

Hivatali párbeszédek #2

Srakker: - Kurva hatékonyak voltunk ma, hallod.
Misztörendőzán: - Ne kezdd már te is!
Srakker: - Miért, ki mondta még?
Misztörendőzán: - Még senki, de mindig félek attól, hogy valaki bejön, és szóvá teszi...

A mai nap eddigi legsúlyosabb benyögése a College Roomies from Hell!!! című örökbecsűből, ami gyengül ugyan a kezdeti időszakot követő Nagy Idők óta, de még mindig jó. "We must all make sacrifices in the name of Science. No-Depth, unleash the 3-ton squeaky hammer."

Erről akaratlanul eszembe jutott Zergling, aki, bár a körülmények megakadályozták ugyan, hogy létre is hozza a szereplőt, komolyan gondolkodott az őrült vámpíron, aki két titánkarmú, sípolós gumicsirkével tenne pontot bárki létezése végére. Hangeffektet is adott hozzá, természetesen, amit most képzeljünk el együtt. Vegyünk egy karóvékony, borostás, szemüveges úriembert, amint lesújt képzeletbeli gumicsirkéivel, miközben az illúziófegyverek halálos hangját, nevezetesen azt, hogy "Sipu! Sipu!", minden hangtorzítás és hormonkezelés, illetve öncsonkítás nélkül képes produkálni, és a végén beáll, mint a Bléjd végén a Wesley Snipes. Teszi mindezt az Astoriánál.

***

Magamura szaktárs különös bejelentéssel borzolta a kedélyeimet Írókör-ügyben. Te tudod, öreg, mondhatnám, aztán ártatlanul körülnéznék, hogy kinek a száján fordult ki ekkora közhely.

Bright mester végül sikerrel vette a maga állította akadályt, amiért külön gratula meg kalapemelés - én a helyében tuti felsültem volna. Már csak el kell olvasni, és whirrr! felbontani, mint kíváncsi nagymamának a parfümös levelet.

Írókörről mintegy mellékesen épp most szombaton tettem le szinte végleg. Hát jóvan, bazmeg. Tisztelettel jelentem, az én céljaimat immár nem szolgálja az Írókör - másfelé kolbászolok, és mivel sem időm, sem kedvem nincs ahhoz, hogy képemre és hasonlatosságomra formáljak egy baráti társaságot, immár hátradőlve, arcomon boldog mosollyal figyelem a gittegyletet. Hadd rágják a tömítést azok, akik erre késztetést éreznek. Havonta egyszer látjuk egymást, azt' csók. Akikkel gyakrabban akarok találkozni, azokkal úgyis találkozom, akinek az írói véleményére komolyan adok, azokat úgyis kifaggatom valahogyan. Ami azt illeti, az azonosított kockázatok hiábavaló ismételgetése munkaköri kötelességeim közé tartozik, a magánéletemben ilyesmit nem vállalok, mert nem fizetnek érte. Azokat meg, akik merő önzésből ragaszkodnak azokhoz a módszerekhez, amelyek nekik profitálnak, másoknak pedig jóval kevésbé, külön csókoltatom.

Meg kell mondjam, picsára nem örülök. Ügyrendi kérdésekben a továbbiakban a középső ujjam szavaz. (Faszért teszünk úgy, mintha intézmény lennénk, miközben hülye mód értelmezett individualizmusból még azokat a felvetéseket is megfojtják, amelyek esetleg még működnének is, és nem lennének korlátozással semmire. Mi van, író szaktársak? Nem szeretjük az újdonságokat?) Nekem jó lesz úgy is, ha csak nekem sikerül elérni a szökési sebességet.

Köszönöm, meg lehet rohadni, mondta a nátrium-glutamát, és sértődötten meghajolva kicsapódott a konzerv falára.

***

Az elmúlt hetemet józan (höhö) semmittevéssel töltöttem, de annyit legalább elértem, hogy megint csak 30k-val vagyok elmaradva. Mindig úgy keltem fel, hogy nabazmeg, most már tényleg írok valamit, ehhez képest mindig az lett, hogy tévéztem, olvastam, kizabáltam mindent a hűtőből, tizennyolc csésze kávét döntöttem le a torkomon (háromszor főztem le magamnak koffeint), azt' meg félálomban kóvályogtam este nyolcig, amikor is tudvalevőleg túl késő bármi értelmeset csinálni. Voltak persze aktivitási kiugrások, például amikor Rejtő-hősnél segédkeztem a vírustámadásban odaveszett fordítási részek pótlásában, fél rekesz sör, egy maréknyi energiaital, két doboz bagó és egy tányér kínai kaja részvételével (a mennyiségek résztvevőnként értendők). Készült két fordítási bravúr, (nyelvújítói tarifát kéne hogy bevezessek), csak ki ne húzza őket a szerkesztő.

Aztán péntek éjszaka a határidős sokk segített (nem mintha érdekelne a határidő, mint olyan, nem kapok miatta fizetésmegvonást, meg ilyesmi, de nem árt, mert van mihez viszonyítva késni), meg az, hogy némi késéssel megtekintettem a Zongorista című filmet, kezdvén olyan huszonhárom óra környékén, és miután bezártam a pléjert, kikáromkodtam magam, kidühöngtem magam, kibagóztam magam, kitörtem a csipákat a szememből, nemes egyszerűséggel megkerültem az írói blokkot. És így nem kellett megírnom egy olyan jelenetet, amin már lassan két hete gyűrtem az agyam, hogy hogyan csináljam meg úgy, hogy működjön, mikor se forrásom, se kedvem, se időm, és még igazán értelme sincs. A regény története most teljesen más irányba halad, mint terveztem. De azért örülök, mert izgalmas utazás lesz - nem mintha egyébként tudnám előre, mi is lesz mondjuk húsz oldal múlva.

***

Ha szert teszek egy életre véletlenül, becsületszavamra elmondom, hogyan csináltam.

csütörtök, január 29, 2004

Eltűntem, de most visszatértem, üdvözletem küldöm az energiagát túloldáról, Schrödinger doktor úrnak üzenem, hogy a macska nemcsak hogy nem döglött meg, de virtuális kiscicákkal ajándékozta meg a figyelmes belső szemlélőt, akik rendszeresen a sarokba rondítanak és felkaparják a fekete doboz falát.

I ain't have no life whatsoever.

Otthon töltöttem három napot, és a végére már annyira nem tudtam magammal mit kezdeni, hogy beromboltam a Hivatalba, hogy legalább a leveleimet megnézzem. Ennek örömére heves shift-lefelé-del-kurvaanyád kombózásba mélyedtem, mivel az a szopósszájú faszkártya (tegnap tanultam! mire nem jó a néprajz...) Mydoom var.B telinyüszetölte a levelesládámat mindenfélével, a normál spameken kívül. Most mit mondhatnék? Át kéne értékelnem az életem, ha már a spam-szerverek se leveleznének velem. Ha sok pénzem és elég kevés eszem lenne, mostanra már nem csak úgy néznék ki, mint egy izomgép Éhínség, de sosem lohadna le az erekcióm, amely mintegy mellékesen legalább háromnegyed, de inkább másfél méteres lenne - már feltéve, ha valamennyi, ily módon hirdetett szert, kapszulát, miegyebet pénzt és időt nem kímélve tömném meggyötört emésztőrendszerembe, "hadd üvöltsenek a hormonok" alapon.

Mint az sejthető, ez mindezidáig nem történt meg.

***

Ismerkedtem a különb féle és fajta salátákkal, az egészséges, és mindenekelőtt kis kalóriaértékű táplálkozás jegyében. Hasznos. És finom. Csak sokáig tart, amíg elkészül. De úgy tűnik, a jövőben egyre gyakrabban fogok effélékre benevezni. Mint az állatok, komolyan. A sör meg a tömény akkor is meg fog maradni az étrendemben.

***

Ja, és írtam. Háromezer leütést. Ez semmiképpen sem nevezhető soknak, sőt. Valahogy bele kell még vennem a méla undort, ami Dicsőségesen Gusztustalan Főhősömet körbeveszi, és azt a mélységes felháborodást és utálatot, amivel a Szép, Új Világhoz viszonyul. Viszont új elemmel gazdagodott a városom, már alig várom, hogy eljuthassak odáig, amíg le is írhatom. Kicsit dárk. Meg kicsit pozőr. Le merném fogadni, hogy valaki már kitalálta előttem.

***

Hétfő délelőtt elgondolkodtam azon, hogy ha mások életének mélyelemzésében ennyire szélsőségesen jó vagyok, ugyan mégis mi a halál szennyezett bal heréjéért nem tudok rendet tenni évek óta a sajátomban, és miért nem tudok zöldágra vergődni a saját hibáimmal. Majd, miután ez a gondolatsor végigdübörgött punnyatag homloklebenyemen, eldöntöttem, hogy azonnal, iziben, tüstént - de mááá'! - szükségem van egy kávéra, egy vagy több cigire, majd még egy kávérea, az majd helyretesz. Helyretett. A probléma nincs megoldva, de menedzselem keményen.

***

Viszont. Kedden gazdagabb lettem vele. Hát igen, végül mégiscsak megvettem. Laminált VG-10-es és 420-as acél (előbbi kemény és éltartó, utóbbi rugalmas és rozsdamentes), szép titán-nitrid bevonat (hasznos is, de nekem mégis inkább az esztétikai érték miatt kellett. Köszönet az információkért Rejtő-hősnek. (Igen, bazmeg, ráfizettem egy valag pénzt ahhoz képest, mintha az Egyesült Államokból rendeltem volna meg, de ez jöttemláttamadjadide vásárlás volt, amit általában ugyan nőismerőseinktől várnánk, de el kell ismerni, hogy olykor rajtam is kijön.) Valahogy érzékem van arra, hogy kiválasszam azokat a késeket, amelyek, bár mindenfélét jól vágnak, és azt sokáig jól fogják tenni, kiegyensúlyozásuk, pengeprofiljuk miatt határozottan alkalmasak arra is, hogy felbontsanak velük egy embert. (Ez a kis szépség olyan vércsatornát csinál - deszkateszt alapján -, hogy az már elszomorító. Kis, rombusz alakú izé. De mivel Rejtő-hős nem csak bátor, hanem ügyes is, rögtön meg is szúrta a kezét, azt' meg negyed órán keresztül mosta magáról a vért - nem volt több négy centiliternél, de látványos volt, az biztos. Végül is, mivel találkozzon először egy konyhakés, ha nem embervérrel.)

***

Ma meg a kezembe került a Nők lapja legutóbbi száma - érezhető a szellemi leépülés, ha már a horoszkópom is elolvasom -, amelyben Halle Berry vall arról, hogy milyen férfit képzel el maga mellé. A felsorolásban csupa lelki jellemző, ilyenek, mint udvarias, aranyos, előzékeny, érzékeny, kinézetről egy szó se. Hát, tessék megbaszni. Legalább magunknak ne hazudjunk, ha másnak már igen. Ne tegyünk úgy, mintha az nem számítana. Ne tegyünk úgy, mintha nem számítana az, hogyan mutat az úriember a sztárasszonyság mellett a fényképeken, és hogy milyen vele tölteni az éjszakát (adott esetben a nappalt is, ez már extrapontszámot ér.) Ne idegesítsük már a pattanásos tizenévest, és különösen ne idegesítsünk engem, mert az sportszerűtlen.
Mondjunk végre igazat.
Úgy felcsaptam az agyam, hogy az este, félrészegen odavágott kabátomra hajítottam a jobb sorsra érdemes magazint, az ilyenkor obligát "Anyádat, bazeg!" felkiáltással megspékelve. Komolyan, még a választási kampányt is jobban viselem, mert arról nem akarom elhinni, hogy esetleg, talán, valahol, mégis igaz.

Lúzer vagyok, tudom. So what, so what.

De legalább jólelkű lúzer vagyok, és ezt sem mondhatja el magáról mindenki.

***

Naiv Supermannek kerestem könyvet Afrikáról, hadd ne kelljen legközelebb azzal tökörészni, hogy Xena karajra bontja minden egyes biológiai utalását, mondván, hogy az nem ott, nem úgy, és nem olyan létszámban él, mint ahogy kalandfilm-mániás Írókör-tagunk gondolta vagy olvasta. Vojnits András Utazás a rejtelmes Kelet-Afrikában című könyve - Budapest, 1990., Natura Kiadó -, bár már nem kimondottan naprakész, azért érdemes elolvasni, mivel vannak dolgok, amik egyszerűen nem avulnak el.

"Az úton és mellette páviánok és kaméleonok. Az utóbbiakat megfogtam, éppen úgy, mint azokat a kék színű bogarakat, amelyek egy kocsma udvarán a lehullott kesudión lakmároztak. Az út menti italmérés közönsége nyomban kitódult a látványosságra.
- A
dudukat (bogarakat) gyűjtöd? - kérdezte a szóvivőjük angolul.
- Azokat.
- Ezek jó duduk?
- Igen, nagyon jó duduk.
- Majd mi fogunk neked dudukat. Ötven shilling egy darab.
Ekkorra már gyűjtőüvegeim színültig megteltek dudukkal. Ezen az árfolyamon valóságos vagyon; pár ezer shilling. Megmutattam a bámészkodóknak.
- Inkább én adok nektek dudut. Negyven shilling. Hányat kértek? - Gyorsan kocsiba szálltunk, mielőtt a felháborodott tömeg meglincsel."


Elképzeltem a jelenetet, amikor a turizmusra berendezkedett lokál fekete közösség alapító atyja remegő szájszéllel mesél unokájának a Nagyon Hülye Mzungukról, akiket égbekiáltó pofátlanságukért azóta mennykővel sújtott a haragvó ég. Mintegy mellékesen, egy sereg hasznos információt meg lehet tudni Afrika élővilágáról, a törzsi és nem-törzsi szokásokról, meg arról, hogy mit is jelent voltaképpen a klimatikus változás, mindamellett érdekes olvasmányról van szó, eszméletlen poénokkal.

Na, napi irodalmi ajánló vége.

***

Állapotjelentés vége.
EOF

péntek, január 23, 2004

Na, elkúsztam idejekorán a bizottságosdiról. Egyelőre úgy tűnik, hogy a dolog működni fog, addig legalábbis mindenképpen, amíg a pénz szóba nem kerül, mert az még a legbensőségesebb kapcsolatoknak is képes alávágni, hát még ennek. Mindegy, kíváncsi leszek.

Az ásványvizelésre nem került sor, mivel laza mozdulattal bekúsztam a hátsó sorba, és nagy átéléssel adtam elő a minden valamirevaló társaságban elengedhetetlen Háromlábú Bográcsállvány szerepét - hagytam a nagyfiúkat, nagylányokat játszani, különben is, én csak amúgy konzultatíve voltam jelen, ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy megzabálom a pogácsát, megiszom a kávét és nem szólok hozzá, csak ha már nagyon muszáj.

Így hát le se bőgtem. Azután, felszabadultan, boldogan, belöktem egy Red Bullt és két kék (Új! Krémesebb!) Balaton szeletet, és most energetizálva, hazai bölcsességgel jól felszerelten küzdök az Adminisztratív Foshalom és a saját lükeségem miatt felhalmozódott teljesítéselmaradás bepótlásának feladatával, mert jövő héten szabadságra megyek. Jól. És írni fogok. És inni. (Mit inni, vedelni!) És két pofára tömöm magamba a kalóriát. És jóféle emberekkel fogok találkozni. És most már tényleg elmegyek lőni (ha sikerül megszervezni a Lúzerkommandót). Sőt, az is meglehet, hogy a változatosság kedvéért végre kialszom magam, és ezzel eltüntetem a karikákat a szemem alól. Bár ez már színtiszta fikció.

***

Visszaolvastam a 2004. január 10-i és a 2004. január 21-i postomat. Megállapítom, hogy a hülyelúzer és a lelkeslúzer fázisok között pontosan 11 nap a különbség. Ez baj?
Mindegy, most jól érzem magam, és egy ideig nem is hagyom, hogy ez elmúljon.

csütörtök, január 22, 2004

Holnap kiderül, szertve tiszteltek, hogy a szociális fóbiám előjön-e, vagy sem. Furcsa, miket kényszerít rá az emberre ez a szar. Ha idegenek közelében vagyok, két kézzel fogom a csészét, akármekkora is. Húzóra lehajtom, feketén - mert mind a cukor, mind a tejszín mellémenne -, pedig nem is szeretem úgy. A második kávé már könnyebben megy, a harmadik meg teljesen természetesen lecsúszik, ahogy azt az ún. normális emberek inni szokták.

Egy héten keresztül ezzel kábé kétnaponta megküzdeni (mert hogy még rendszertelenül is jelentkezik a mocsok), nos, nem volt az a prosztataroppantóan kellemes élmény. De lenyomtam, nap végére mindig. És az az igazán humoros ebben a dologban, hogy tudatosan persze tisztában vagyok a ténnyel, hogy a) ez itt egy fóbia b) semmi racionalitás nincs benne c) némileg kűnosz, szoposz és kübaszthenész, ahogy a híres görög kórus mondja, és persze eközben mégis megtörténik. És most kiderülhet, hogy a sok Valóban Fontos Embernek mennyire tűnik fel Srakker papa sok apró, kínos epizódja az ásványvízzel.

Juhé.

szerda, január 21, 2004

Ez egy ilyen postolós nap. Furcsa. Szóval gondoltam, leírom, hogy mégis mi az, ami esetleg más volt életemben, mint a naponta változó napi rutin, meg amit általában nem írok le/meg. Néha nem árt rendszereznem magamnak, hogy mitől mit és hogyan kaptam, például akkor, amikor egy masszív rosszkedvből lábalok kifelé, és igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy nekem voltaképpen kurva jó dolgom van. Mert hát végül is, igen.

(Mert, interperszonális szinten, ha nem is történt az ég egy világon semmi világrengető, akiket ismertem és kedveltem tegnap, azok viszontismernek és viszontkedvelnek ma is... mert a napi betevőm az megvan... mert látok kiutat a fosrengetegből, és van is rá esélyem, hogy végigvigyem... mert a családom (/lekopog) egyelőre ép és egészséges... mert megvan az összes fontosabb szervem és végtagom... mert már megint rohadt hideg van, és ez jó.)

Nem árt azt sem tudnom, hogy miből inspirálódtam eddig, és mi az, ahol esetleg bővíteni kell a repertoárt, ha az írást (ami lopva bár, de egyre nagyobb szeletet hasít ki napi erőforrásaim mindég fogyatkozó tortájából, hogy a képzavar meglegyen) folytatni, írói eszköztáramat pedig fejleszteni akarom. Volt egypár ilyen, hogyúgymondjam, fordulópont-jellegű alkotás, de most csak egyről fogok beszélni. (Azt' legfeljebb ez is gyarapítja majd a megkezdett és be nem fejezett témáim számát. SFW.)

"Time lays waste to all things. But I shall fight it as long as I can", mondta egy ember, akinek a teste több száz éves, az emlékei harminc naposak, és én begótultam.
"Time is not your enemy. Forever is." felelte egy, saját természetével szembefordult succubus, és húzott egy heget a lelkemre.

Basszameg, nincs abban semmi vállalható, ha valaki ül a rongyos hatnegyvenszer négynyolcvan előtt, olvas egy szöveget (mert hogy ott ám a lényeg, a kép csak dísznek), és pislog, és szorul a torka. És bár egymaga van, próbálja titkolni, hogy ő itt most bizony kétségkívül meghatódott.

Az ember a játékaitól általában nem vár katarzisélményt. Ez már a könnyen mosható, rágható fülű plüssnyúlnál is igaz, a taiwani műanyag szupermegaharcirobotoknál sem változik jelentékenyen, a G.I. Joe - még a rajzfilmes háttérismerettel együtt - sem kerül szóba, és a BFG-vel lefényképezhető ál-3d-s iszonyatok gyilkolászására kihegyezett grafikai motorok teljesítménye sem vált ki jelentős személyiségfejlődést.

Viszont belefutottam annak idején egy valóban monumentális játékba, valszeg sokan ismerik, végig is játszották, ahogy azt kell. A Planescape: Torment azonban klasszikusan az a baleset volt, hogy rácsavarodtam a történetre. Visszagondolva, lehet, hogy van része abban, hogy írási szándékkal billentyűzetet ragadtam. Milyen szarul nézne ki egy interjúban, ha netán sor kerülne rá:

"Riporter (előredől, okos szemében áhítatos figyelem, kezében halkan zümmög a diktafon: - És mondja, Srakker úr, mi volt a legmeghatározóbb élménye, amely az írói pálya felé terelte?
Srakker (kicsit kínosan érzi magát, mert a legtöbb gimnáziumi kötelező olvasmányát utálta, mint a szart - a kevés kivétel az önéletrajzi könyve bibliográfiájában megtalálható -, és különben is rohadtul másnapos): - Hát, tudja, volt egy számítógépes játék, 4 CD volt, és az annyira gót volt és tragikus, hogy még nappal is gót volt meg tragikus... hajnali három környékén meg olyan heroikus, tudja..."

Brrr.

Noszóval, itt van ez a kis 4 CD-s szösszenet, amihez egyébként - most néztem utána - volt olyan állat, aki 489 kilobyte-os végigjátszást csinált, text formátumban. (Azannya a kitartó geek fiatalembernek.)
És olyan figurák vannak benne, hogy az embernek kedve lenne valami hasonlót megírni, szépen kifejtve, mert mindegyikben van annyi élet, hogy más körülmények között akár főhősök is lehetnének (ha a legtöbb számítógépes RPG főhősében akár csak annyi egyéniség lenne, mint ezekben a mellékszereplőkben, gyakrabban tökörésznék ilyesmivel, az biztos).
És az, ahogy szegény főhős végigszopja magát az egészen, helyenként olyan veszteségérzéssel és fájdalommal járt (előfordult, hogy effektíve szégyelltem magam a főherót helyett/által, amikor kiderült róla, hogy korábban - hihi, felvet ez is egy érdekes morális kérdést -, amikor még nem ő volt, hanem valaki más, aki ugyanebben a testben csatangolt, megkínzott másokat, rabszolgasorba vetett, feláldozott olyasvalakiket, akiket én, mint játékos kedveltem), hogy csak ültem, hogy nem, nem, ilyen nem lehet, én ilyet nem csinálhattam... és bár nem kellett ártatlan papírzsebkendőket elpusztítanom (a papírzsebkendők jogvédő egyesülete tehát visszaadhatná a pénzemet), azért pislogtam erősen. De megvolt az ellenpontja is, amikor a tiszta öröm öntött el, hogy "Yess! A hülye lúzer túlélte!", meg "Eh, na jó, már megint jó fiú voltam, és még mindig nem bontottak érte karajra..." meg "Jéé! Szintet léptem!" (Ez utóbbi nem olyan katartikus, de jól jön.)

Vigyázat: gyakorta sekélyes vagyok. Ebből következően nálam ilyesmit elérni, nem egy hétköznapi baleset. És lehetett belőle olyan mondatokat tanulni - most már sosem lopom el :sóhaj: -, hogy "I may bested in battle, but I shall never be defeated", meg "I think, therefore I am... I think...", szóval olyan mondatokat, amik miatt az ember, különösen, ha nem figyel oda, belegabalyodik ebbe a fantasy dologba, és a végén azon kapja magát, hogy ír is hasonlókat. (Pénzért.)

Ha nem vigyáz.

Vigyázzunk együtt.

Nah, overandout.
"Megyek, megcsinálom az Adminisztratív Foshalmot..."
"Ez az, aminek gondolom, vagy valami skandináv népszokás?"
"Ez az a hajó, amit a híres viking Könyökvédős Pajzsrágók akkor is elégettek, ha nem volt kit temetni. Fogták a doksikat, egy vödör fókazsírt, egy fáklyát, megvárták az apályt, azt' a teljes költségvetési tervdokumentációt égve behajtották a tengerbe."

Érdemes velem munka közben beszélni.
Milyen királyság, hogy akad, aki ismer még úgy is, hogy a büdös életben egyszer sem látott. Vagy - horribile dictu - olyan archetipikus vagyok, hogy még a horoszkópok is betalálnak néha. Lehet ilyen is, elvégre az általánosságoknak megvan az a jó tulajdonsága, hogy bejönnek. Általában, ugye.

***
Jutiseszembe.
Párbeszéd tegnap a cseten, össze is omlottak páran (emlékezetből idézve):

Srakker Parandroidnak: - És úgy mégis, mit a f@szt vársz a Maslow-piramistól, individuumok gyöngye, hogy írjon le Téged? Mit vársz egy primitív modelltől?
Dézsa: - A férfinépek általában egészen mást szoktak várni egy primitív modelltől.
Srakker: - De vizsgázniuk nem kell belőle. Az UV-díjat azért be kell fizetnünk: "Lécí, adjál pénzt szoliraaa!"

Ó, igen, néha, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, az agyam felébred időtlen álmából R'lyeh elsüllyedt városában, és akkor még valami szórakoztatóan eredeti sanityszoppantóság hagyja el billentyűim kerítését. Szökken át rajta, amúgy epikusan. Hexameterben.

***
A fűszermorzsás bélszín zöldborsmártással, a korsó Dreher, a sonkával-sajttal töltött gomba a barátom. (Tegnap ismét találkoztam ezzel a társasággal, és fantasztikusat mulattunk együtt.) Ezt mindenféleképpen hangsúlyoznom szükséges, annak érdekében, hogy kalóriamentességet fogadott ismerőseim kellőképpen értékelhessék az áldozatot, vagyis azt, hogy a jelenlétükben nem eszem ilyet. Pedig megtehetném.
(Az igazsághoz hozzátartozik, egy kicsit félek attól, hogy mondjuk Bright kolléga minden emberit feledve átnyúl az asztal fölött, egy laza mozdulattal eltépi a nyakam, és ernyedten elhanyatló testemet rongybabaként félredobva, a győztes ragadozó mohóságával veti rá magát rettegő kajámra. Most komolyan, hogy nézne ez ki a hírekben...
Oké. Akármit is szedek tudtomon kívül, ígérem, holnapra abbahagyom.)

***
Még van egy etap a tegnapi adminisztratív fosból. Megyek, és lenyomom. De le ám. Ha ember lenne, már nem élne. A saját vastagbelével fojtottam volna meg. De nem az, ezért valakinek fel kell dolgoznia, információs párizsit kell belőle generálnia, és a döntés - véletlenül, vagy valaki fúr a Hivatalban - rám esett. Most pedig már a tapasztalatom míján nem választanak mást erre a nagybecsűre. "Ha egy szar feladatot megcsinálsz, számíthatsz rá, hogy rajtad is marad."

kedd, január 20, 2004

Nah. Nap vége, kifogyott az adminisztrálható foshalom, de holnapra lesz belőle megint, jihá.

Tegnap találkoztunk Xenával, kommunikáltunk mindenféle témákról. Például, hogy mire gondol a női fő/mellékszereplő, amikor Dicsőségesen Gusztustalan Főhősöm díszvendégként beüget a bulijára. Hogy mit mond akkor, amikor hősiesen szét is csapatja a főattrakciót, és ezzel még közönségsikert is arat. És egyáltalán, mi az az érzelmi alapállapot, amire tőle számítani lehet. És megbeszéltük, hogy ha elbizonytalanodom a folytatást illetően, átnézi és segít. De kábé ennyi is volt a szakmai téma. Megbeszéltünk egy sereg egyebet is, élt a hírhedett Srakker-féle problémamegoldási alapmodul ("Egyszerűsítsd addig, amíg megérted, azt' menjé' rája!") eközben ő adott a diétájának bőszen, csúszott az Oktoberfestbier meg a Paulaner Roggen Bier rendesen.

Letisztáztunk néhány dolgot, amelyek jó, hogy a helyükre kerültek. És kiderült pár olyan dolog is, ami meglepett. Szóval kellemes attrakció volt ez a tegnap este, és merem remélni, hogy Xena számára is hasznos.

***

És a mai nap, a munkanapok gyöngye is csak 14:00-kor ment végleg az idegeimre. Immunizálódom. Egyszer végig fogom bírni.

hétfő, január 19, 2004

Mwuhá! Első női NPC-m, akinek még a végén személyisége is lesz, ha nem vigyázunk. (Mottóm: ha nem tudod, ne vágj bele.) De. Öröm, meg boldogság, meg ilyenek. Xena beleegyezett, hogy segít elkövetni a szereplőt.

Checkpoint reached. Quicksave. F5, jobb gyűrűsujj kapkodva keresi az F9-et. Mert most, hogy végre két életképes személyiség is van a könyvben, előfordulhat, hogy kifut a kezemből a sztori. Van még hová fejlődnöm, na.

***

"In case of emergency naming, break glass and hit (computer) keyboard with flatfish multiple times. Repeat if necessary. Replace flatfish after use." - felirat a hazai fiksön-alkotók számítógépe melletti üvegszekrényen. Máshogy nem lehet ilyen tökkelütött neveket adni.

***

Ez meg mafasz?!
A január 16-iról pánteken kiderült, hogy Rejtő-hős eredetileg Livingstone-ra gondolt. Most már csak három ice tea-ig bírtam, talán, mert kiderült, hogy a szerdai alkalmat Rejtő-hős fizette, és most meg kellett fizetnem a visszás szívesség árát. Nem kell aggódni, ezúttal hazataláltam. Szándékomban áll immunitást kifejleszteni a Hosszúszigeti Jegestea ellen.

Tehát újra itt, újra most, és tegnap sikerült annyira felcsapni az agyamat, hogy továbbírtam a regénykezdeményemet, így már megint csak negyvenezer leütéssel vagyok elmaradva.

Oh, semmi ok a selyemzsinór és a .45 ACP után nyúlni, akár magatok ellen, akár ellenem kívánjátok használni, szeretve tisztelt Olvasók (drop the fucking gun!): pozitív megnyilvánulások is helyet kapnak benne. Különösen, amikor nem emberekről hanem növényekről, vagy épületekről, másként nevezve: tereptárgyakról írok.

"Vannak emberek, akik úgy születnek, hogy tudnak félig balett-táncosként, félig tankként mozogni. Mások tanulják. Én a magam részéről minden férfias eleganciát nélkülöztem, amikor végül kitrappoltam az intézet kapuján."

Látják? Látják? Ez önéletrajzi, és nem negatív (többen is igazolhatják, akik láttak már bedülöngélhetni valahová). Tehát nyugodtan négyzetgyököt vonhatunk belőle, és még mindig lesz értelme. Már ha eddig volt, természetesen. Quod erat demonstrandum, ahogy matematikusoknál és kultúrsznobéknál mondani szokták.

Na, meg még egy önéletrajzi, hogy mindenki garantáltan rám ismerjen.

"Mert hát mi kell ahhoz, hogy írhassak? Hangulat. Harag. Bagó. Kávé. Valami tömény. És egy írógép. Elvégre nem vagyunk állatok. "

És ez történetesen én vagyok. Nem véletlen, hogy nem vagyok elég produktív. Nehéz manapság jól feldühödni valamin, ahogy azt több vogon alanyi költő is panaszolta már. A valóság nem kedvez nekem.

péntek, január 16, 2004

Tegnapi élményemről nyilatkozott Rejtő-hős:

"Hát elvesztél a Deák tér és a Ferenciek tere között, Amundsenem?"

Ja, így nézve is tragikomikus az eset. *röhög*

csütörtök, január 15, 2004

Ez a mai ez nem az én napom, szinte teljes bizonyossággal ki merem jelenteni. Kezdődött ez az egész a tegnappal, amelynek egy nagyon randa másnaposság lett a vége: hihetetlen tudati kontrollomnak köszönhettem csupán, hogy reggelre kelvén nem rikácsoltam ismét a vécékagylóba. De ez kilencre elmúlt.

A helyzet azonban az volt, hogy nekem kilencre melóügyben már meg kellett volna jelennem egy helyen. Ez annyira nem sikerült, tekintettel arra a tényre, hogy elvesztem (értsd: elvesztem) a Deák tér és a Vörösmarty tér között. Úgy éreztem magam, mint a kis marine a StarCraftban, egy világos folt közepén állva a nagy fekete ismeretlen területen belül, ahol nem tudni, hol tanyáznak a zergek. És tisztában voltam azzal, hogy az asszociációért, a tájékozódásért, az alakfelismerésért felelős agyterületek most valami olyan szinten nem működnek, hogy az már önveszélyes. És éppen csak nem ütöttem a homlokom, hogy gyere már vissza bazmeg, emlékeznem kéne, de csak a statikus serc, meg pergő homok hangja jött onnan, ahol a választ vártam. Valami nem stimmel, mert tegnap ezen a helyen már elbasztam az irányzékot, ugyanilyen szituációban, rongyos két sör után. De azt csak szimplán elvétettem, a belváros patkóbelében benne, ahol azért elvileg egy tősgyökeres pestinek tudni kéne tájékozódni.
És kínomban lementem a Ferenciek terére, ahol az aluljáróban vettem egy Red Bullt, és csak azért találtam vissza, mert bevéstem, hogy mindvégig egyenesen mentem. Mire elértem a Létesítményt, már majdnem ember voltam (bár kutya se hiányolt, ebben biztos vagyok). De nagyon lassú, bizonytalan, a szervkádból alighogy kirángatott humanoid fajzat ám.

Tanulság: vigyázzunk az emlékeinkre, mert ha elvesznek, az nagyon kínos érzés.
És mindig legyen nálunk tartalék Red Bull.

szerda, január 14, 2004

"...jeden Herzschlag kontrollieren"

Van róla dokumentuma? Aláírások megfelőek? ÁHT azonosító a feladatfinanszírozási engedélyokiraton megfelelő? Szakmai teljesítésigazolás? Formai kellékek? Tartalmi követelmények? Az idegeire megyek? Igen? Igen?! Zavarom?! A munkájában? A kérdéseimmel? A kóros kutakodhatnék-kényszeremmel? A hozzá nem értésemmel? Zavarom?! Igen?!

Jó.

Holnap megint jövök.

kedd, január 13, 2004

Az elmúlt két napom a munkáról szól. Ez még velem is előfordul. Érdekes módon a mániás-depressziós, passzív-agresszív viselkedésminták egyre különösebb szuperpozíciójából kis kivételektől eltekintve normálisan viselkedem, azzal az aprócska kitétellel, hogy annyi a szociális életem, mint egy matyóhímzéses párnahuzatnak. Tehát úgy nagyjából nincs. Bár azért két nap nem egy remeteélet, ismerjük el.

Tudtam ám én, tudtam, hogy nem csak ott kellett volna az időmet tölteni, ahol effektíve voltam, hanem ott is, ahol nem (csitt, ne többet, mert még megsértem itten az adatvédelmi törvényt, ugye; most már mindenki adatát kőkemény biztonsági intézkedésekkel kell védeni, kivéve persze az enyémet. És talán a Tiédet, kedves olvasó, de mi legfeljebb az oly ritka kivételek valamelyike lehetünk, átcsusszantunk a fotonokat is megnyomorgató eresztékek között - az ezerszemű argosz csakis a mi érdekeinket figyeli. Ja. *SZLÖRB*.)

Kezdem én itten nem érteni, hogy voltaképpen mit is csinálok, minden olyan bonyolult. Nincs adat, vagy ha van, az olyan is, ha nem olyan, akkor kezelhetetlenül sok. Ez már csak az adatok szokása.

***

Természetesen nem múlhat el vámpírosdi anélkül, hogy a gótikus horror hangulatot fel ne feszítsük valami nyújtópadra. Paszulykarót még nem sikerült kiborítani, a kísérletek folynak.

***

Új hangeffektek, magyar nyelvű képregényekbe: *FÖRM* (hajleüvöltésre), és a *CSÖRÖMP* (gránátra, csavarra, leesett kávéscsajkára, a lényeg, hogy fémből legyen és kemény felületre essen).

Mostanra ennyi.
Holnap új nap, szurkolás, meg minden.

szombat, január 10, 2004

Blog, Gondolatok az irodában edissön.

***

Na jól van.

Most van tele az összes faszom. Egyedüllét? Nem zavar. Munkahelyi szopások? Elviselhetők. Egészségi állapotom? Kibírható. Anyagi fedezetem? Az esetek nyolcvan százalékában kielégítő. Mindez együtt?

Bekaphatod az összeset, kedves valóság.

Most komolyan. Jó neked valamire, hogy sózhatod a sebeket? Tudod mit? Ki foglak bírni, azt' nézhetsz, amikor mégis ott leszek, ahol lenni akarok. Fej leszegve, toka gyűrődik, pocak feszül, a háj alatt száz százalékos nominálison üzemelnek az izmok, végtagjaimat az izomtónus sokszorosa rázza - all lights are showing green. Nem tudsz megállítani, te szar. Mindent meg fogok csinálni, amit meg akarok.

Van egy dobásom, és attól félek néha - amikor elönt a kétely -, hogy nem jön be, és akkor az életemnek annyi értelme se lesz, mint most. Már feltettem rá az életemet, azt hiszem. Ott állok majd beszorulva egy munkába, amivel kölcsönösen inkompatibilisek vagyunk, egy élettel, amelyet valami égi kéz rezdülés nélkül a "Kudarc" folderbe másol, ha olyanja van, egy személyiséggel, ami mindent megad nekem, csak azt nem, amit valójában akarok, és kriptikus hibaüzeneteket küld a stratégiai értékelő modulnak.

Van egy dobásom. Be fog jönni, és/vagy utánam a vízözön.

***

Kaptam egy öltözködési tanácsot tegnapelőtt, és milyen igaza volt az illetőnek. Meg kéne tanulnom nyakkendőt kötni, és lejjebb kéne engedni a nadrágjaimat, mert így kábé mellközépig írnak. Bölcs. Az előbbi csak idő és energia kérdése (mint minden az Univerzumban, napi bölcselkedés letudva), az utóbbi már pénzkérdés is, ami súlyos probléma. A felsőtestem jó egy laza 52-es méretű zakóra, CHECK. Deréktól lefelé jönnek a zsírpárnák, például az ordassonka combom, ami családi örökség, és nem veszik be sehol, szóval rá vagyok szorulva egy 56-os nadrágra, ha még valamit zsebre is akarok rakni. A gond az, hogy az ilyen nadrág (mivel nincs az a jóindulat, amivel modellalkatúnak lehet nevezni) generalizált dimenzióinak köszönhetően hosszú is. Úgy értem, beborítja a sarkam, ez meg azért annyira nem humoros.
Kéne varratni. Állítólag Nyíregyházán van egy viszonylag olcsó szabó, aki vállal ilyet. Előre a nadrágturizmus rögös útjain.

***

A regénykezdeményem egyelőre tetszik az embereknek, mégis egyre nehezebben szánom rá magam, hogy leüljek és pátyolgassam. A világ, földi szemmel, mondja sokat sejtetően címe, és megy benne a nyelvi brillír, meg az eksön. Más kérdés, hogy a sztori bírni fogja-e cérnával, valóság papa általában ott próbál szívatni. Ja igen, meg a női szereplőknél. Kéne egy női társszerző, komolyan. Bár az én hisztérikus alkotói attitűdömmel szerintem még Teréz anyát is kiüldöztem volna az einsteini univerzumból.

***

Mintha szállodába járnék haza. Este kilenc, tíz között hazaérek, vacsorázni már régen nem, reggel negyedórás kommunikációt imitálok jó anyámmal, miközben reggelizem, aztán megfürdök és megyek munkába. A hétvége sem sokkal kapcsolatépítőbb: miközben megpróbálok kitartani, hogy elérjem, amit kinéztem magamnak, fennáll a kockázata annak, hogy kiüresedik az életem. És ezt visszatekintve, amikor már nem lesznek itt a szüleim, picsára meg fogom bánni. De nem lehet megállni. Mint a cápák, basszameg.

***

Segítség, félek.

***

Nincsenek normális emberek az ismeretségi körünkben, pont erről beszéltünk Xenával. Jé. Tényleg nincsenek. Mindenki sebeket takargat, tiszta zombigyülekezet - a rothadó arcokon átlátszanak a zápfogak, ha mosolygunk, meg hasonlók. De persze mindenki meggyőzi magát, hogy nem is fáj annyira, olyanok a sebek, mint egy megvakarhatatlan viszketés, amit csak akkor tudsz elviselni, ha izomból nem gondolsz rá, de néha még így is visszajön. Ha látnék egy üdítően normális, sikeres, felelősségteljes és nyugodt embert, most valószínűleg addig ütném az Igazság Széklábával, amíg reszket.
Egy ilyen embert ismerek. De ő letudta a büntetést előre, most már hátradőlhet, és lehet bölcs, nyugodt, példakép.
Se kigyógyulni, se beledögleni nem tudok, olyan a lefolyása, mint valami mentális maláriának. Abba lehetne már hagyni.

***

Rossz kedvem van, de ha nem vigyázok, arra használom ezt a haragot, hogy írjak valami üdítően felkavarót.

***

Ez a részlet az elmúlt három nap blogcafataiból lett random összeválogatva. Aggodalomra semmi ok, hét vége van, majd jön a szuperhős énem, a Bürokrata, és jól megmentem megint magam magam. Szegény Bürokrata, biztos azon gondolkodik, hogy miért nem állt mondjuk péknek, mint hogy mindég engem húzgáljon ki a kátyúból.

szerda, január 07, 2004

El se tudom képzelni, milyen lenne az életem kávé, cigaretta, magas tápértékű húsételek és égetett szesz, illetve sör nélkül.

Önkritika?
Fura.

Van egy olyan érzésem, hogy ha véletlenül lesz egy-két öltözet Armani vagy Versace öltönyöm, vagy tuggyafasz, mi mindent szoktak még hordani gazdagemberéknél (azért valószínűbb, hogy továbbra is, csakazértis konfekcióöltönyöket fogok vásárolni és hordani, még ha történetesen sok pénzem lesz is, mert azok olyan diszkréten esetlenek tudnak lenni, és egy Bürokrata él-hal az ilyenért), tehát, ha ez a valószínűtlen eset bekövetkezik, a reprezentatív ruhadarabjaim zsebében is lesz egy üres doboz Lucky Strike, a csomagolásról letéphető zárószalag és a fólia, összegyűrve, két archaikus papírzsebkendő, és egy sötétkék Güntherfresh Orbit, benne egy szem drazséval, és egy folder kés.

(Mert az olyan macsó, ugye, meg tapasztalatom szerint mindig, de mindig az van ám, hogy ha éppen nincs nálam, akkor valamit el kéne vágni, ami az egyébként rendelkezésre álló erőforrásokkal csak jelentős többleterőfeszítés-befektetéssel alakítható a kívánt formára. Tipikusan ilyen például a HP LaserJet C7115A jelű nyomtató-toner, amelynek kis sűrűségű polimer csomagolását eltépni szinte lehetetlen, de egy - Hai-yaaa! T-Schlink! - szúrással átszakítható, és utána már könnyű dolga van bárkinek, aki igazán nyomtatni akar.)

Mert ez eddig valamennyi öltönyömre igaz volt és igaz lett legkésőbb három nap múltán.

A szokások rabja vagyok.

***

Talántalán sikerül megoldani, hogy az Írókör elé újabb répát helyezzünk, amiért megéri továbbra is a magasba törni, meg minden. Persze, aljas személyes indokok és a csordaszellem létrehozása, illetve fenntartása is vezetett ötletem kidolgozása során. Az Ötlet jelenleg még embrionális állapotban van, de talán működhet, álomnak nem rossz. Nagyon nem rossz. És az Írókört, mint valami rossz vámpírt, a mi álmaink tartják életben, hej de patetikus.
Eddig Mentorunkkal és Rejtő-hőssel beszéltem a dologról - az elv (ami meglepetés) működhet, a gyakorlati megvalósítás az, ami rögtön három helyen besülhet. De távlatnak, nos, egyelőre mindenképpen megteszi.

Na, over and out.

kedd, január 06, 2004

Második munkanap vége.

Maaajdnem sikerült pozitívra szabni azt a telibebaszott egyenleget, de nem ám. A valóság észrevette az integritását fenyegető, fatális lehetőséget, és ereje fogytán orrba baszott egy projekttel, amelynek következtében "elrendelt pótmunka" keretében várhatóan 17-én és 18-án is dolgozni fogunk.

Elrendelt pótmunka. Szarul hangzik. Különösen egy kemény, tökös bürokrata gyereknek, akinél betonba van vésve a hétfő-péntek, nyolctól (félkilenctől) fél ötig katekizmusa, ez mindennél nagyobb sokkot jelent.

Ez kicsit lelombozott. Persze nem nagyon. Mwuha. Ezen is túl leszek, mint minden szaron (note to self: naponta visszanézni ezt a bejegyzést, és letenni a kötelet).

Volt más is, de arról később, már ha egyáltalán.

hétfő, január 05, 2004

Oh. Első munkanap vége, és pont olyan tüneteket produkálok, mint előző év utolsó munkanapján. Eltűnt a szervezetemből két hét pihenés.

Hm. Well. Intriguing.
Boldog újat, akkor most áttekintem, hogy hogyan zárult az Előző. Oh, engem békén hagytak a brighti mélységek, talán mert félnek, mi történik velük, ha a közelembe kerülnek. Azzal még kevesen jártak jól.

("Oh", said God. "A challenge.")

Ennek az évnek is lesz ám mottója, de nem ám olyan mostmátutijobblesz, előrelovagolunkanaplementébe-módon heroikus, mint ahogy azt újévkor várná az ember.

"If this is all there is, there must be something that I missed" - kántálja a Clawfinger a The truth közepe táján, és milyen igaza van. Tehát ezzel kezdjük az új tanévet. Innen lesz még felfele is, de lesz ám, moo hoo ha ha.

***

A karácsony vicces darabra sikerült, tiszteletbeli családtaggá avanzsált nagyapám barátnője, ami főleg az öreg gengszter születési dátumának ismeretében szívmelengető. Anyagi pszeudofüggetlenségem bizonyítéka a kapott és adott ajándékok tartalmi és formai összetétele: mindennek örültem, és semmitől nem éreztem magam kínosan, ellentétben mondjuk öntudatos, de kurvára nincstelen főiskolás tanulmányi időm karácsonyaival.

***

Aztán mulattam itt-ott, olykor nem túlságosan, olykor kegyetlenül, alkohol- és nikotinbűzös rekuperálódás, hatékonyan, boldogan. Utólagosan összeröffent a főiskolás időkből megismert barátokközt-kommandó, hogy megünnepeljen néhány születésnapot, így az enyémet is: kaptam tíz korrekt dobókockát, csak még be kell őket törni, mert nem dobnak elég jókat.

***

És fejlesztettem a regénykezdeményemet, így már alig rongyos 30K-val voltam lemaradva fordulónapkor a korábban meghatározott ütemtervhez képest. A főhősöm dicsőségesen gusztustalan figura, a helyszín szintén - merem remélni, hogy a szövegben (a későbbi életrajzírók félrevezetése végett) nem teng túl az önéletrajzi elem.

***

És szilvesztereztem sok vidám figura részvételével Xena kedvesééknél, Budakeszin. Bénáztam egyet a mahjonggal, korlátozottan tüneményes jelenlétem állítólag pozitív hatással volt a közhangulatra - ideértve a magamét is, szóval jó kis buli volt, még ha nem is kerültek bakancsnyomok a plafonra, ki-ki nagy örömére.

***

Aztán találkoztunk írókörileg, ami történésdúsan telt, mert...

... megoldottuk, vagy legalábbis tökösen elnapoltuk a Nagy Szervezeti és Működési Válságot, és kölcsönösen tisztázva a kommunikációs hibákat (és még mi akarunk itten hivatásosan kommunikálni, basszameg), finomítva és kifejtve az álláspontokat, megállapodtunk abban, hogy mindenki azt csinál, amit akar, legfeljebb le lesz tépve a feje és tüdőn lesz hányva.

... hallottunk egy fáintos előadást Mentorunktól arról, hogy hogyan érdemes sztorit, illetve karaktert építeni. Utóbbi eredményeképpen elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad (de a legjobb, ha törik is, szakad is), előszedem azt a dögevő Maslow-piramist, hogy valami elfogadható személyiségábrázolást tudjak adni szegín főhősömnek. Még folyamatban.

... szénné henteltük Naiv Supermant, aki, attól tartok, alkoholista ötvenéves korában is az Írókör ifjú tehetsége marad majd, akárhány Nobel-díjat is szerez közben. Ha egyszer besorolnak valahová, minörökké az maradsz, ámen. Az áldozatként bemutatott, repeszgránátozásnak alávetett mű sok, ámde csekély erőfeszítéssel javítható sebből vérzett. Bízom benne, hogy a látvány nem kedvetlenítette el Supermant, és amikor legközelebb terítékre kerül, egy, tőle már-már elvárt minőségű produktummal löki hanyatt székestül a bandát.

... Bright úgy döntött, hogy nem elég neki a belső kényszer, eljátssza az egyszeri dohányost, aki megafonba mondja, hogy fővesztés és kaktuszba guggolás terhe mellett végleg eldobja a dekket - mintha nem baszott volna rá eddig mindenki a látványos bejelentésekre. Nem értek egyet, de támogatom. Még akár a magam kontraproduktív módszerével történő segítségnyújtásra is kapható vagyok.

... találtunk egy olyan helyet, ahol elfér tizenöt ember, a pincérek nem vágnak át, külön vezetik a számlát, jó a konyha, korlátozottan firmamentumcsapkodós az árszínvonal, fél literes korsóban adják a sört és kérésre lehalkítják a zenét. Ja, meg egész sokáig nyitva van. De aki lefoglalja az Írókör elől, azt leöntjük napalmmal, tollba hentergetjük, és izzó magnéziumot dobunk rá, az előadás után meg mehetünk okulni a parkba, ami ingyenes, de huzatos.

***

Bejöttem ma, január ötödikén, és azonnal fejbe is somtak melóval. Megyek is vissza.

Försztimpressön.

Ülök az irodában, próbálom eltávolítani az exponenciális csipákat a szememből, és úgy-ahogy emberszabásúvá fejlődni, de mihamarább. Új kolléganőt körbevezetik a Főosztályon, kísérő kolléganő benyit, és elhangzik az újév legfelemelőbb dicsérete:
"Itt Misztörendőzán és Srakker van... és most egészen rend van."

Micsoda szerencse, hogy az ünnepek előtt felrobbant hivatali gránát a helyiség ablak felőli oldalán végzett csak látványos pusztítást. Az ajtó felőli oldalon csak a szétdobált dossziék, és a soha fel nem használt nejlontokozású CD-k maradtak. Rend van. Ja. A fejemben is. Mint mindég.

Most befejezem ezt a postot, mert most jön a visszaemlékezés, az elemzés, az értékelés és az izomból kurvaanyázás.

kedd, december 23, 2003

Unexpected post from Agent Srakker on the dawn of Christmas. Mwouhuhu. Merry Christmas in in two... in one... in....
Szereztem PDA-t, szereztem pattanást a homlokomra, szereztem három kiló pluszt az ünnepi diétámnak köszönhetően, szereztem fél üveg gint, amit megittam, és most Rejtő-hősnél vedelek, ami jó.
Az ünnepek jók. Lehet fogyasztani, ahogy illik. Megvettem az összes ajándékot, főleg jó apámé vicces, mert négy programozással kapcsolatos könyvet vettem, ami azért is sajátos, mert az adatstruktúrák és a meghittség erősen inkompatibilisek egymással. De ez engem nem akadályoz meg semmiben. De legalább elég sokáig aktuális marad. A gépi kódról nem sikerült könyvet találni, pedig az, mint sokszor mondottam volt, na az mindig a barátod marad. Sosem hagy cserben. Legalább egyvalaki értse már ezen a telibebaszott világon.
Teszem hozzá, jó anyámé is humoros darab. Brazil gyártmányú króm-molibdén ötvözetű séfkés, mindenféle munkához, az ujjtól a kenyérbélig mindent vág, de ha nem szolgálja ki a ráírt 25 évet, akkor olyan mészárlást rendezek Brazíliában, hogy annak hírértéke lesz.

Igen, részeg vagyok.

Igen, kialvatlan vagyok. Igen, annyi vitamin van bennem az elmúlt egy hét egészségi állapota alapján ítélve, mint egy tál olívaolajban szuttyantott házatlan csigában. Így fogok megdögleni. Kicsit soványabb leszek talán, ha a terveim szerint alakulnak a dolgok. De akkorra a cAPS lOCK mANÓ addigra halott lesz, és én pedig, némi kihagyással ugyanúgy magányos leszek, amire eljön értem a nagy kaszás, mint mindenki más.

péntek, december 19, 2003

Az év talán utolsó postja, és munkanapja is.

Na, mindenkibe kellemeset, a Fogyasztás Ünnepén fogyasszatok bőszen pulykát, pontyot, portóit és pálinkát, meg olyasmit is, ami nem p-vel kezdődik, ezért nem fért bele a felsorolásba.

Jobb évet mindenkinek.

Én magam részéről lópikulát se fogok megfogadni, de keményen be fogom mindezt tartani.
A fejem, a fejem, a fejem, valaki jöjjön és segítsen. Vegye ki valaki a vattát a fülemből, a takonygömböt a garatomból, a homályt a szememből, a technicolor turhát a hörgőmből, a reszketést a kezemből, az értelmetlen reakciótermékeket a véremből.

És adja vissza a pénzemet, amit tegnap elvedeltem.

csütörtök, december 18, 2003

Francba az egésszel. Nem kéne, hogy ennyire szar legyen három kiló felesleges, lejárt szavatosságú emlék egy fekete-fehér macskáról. Meg egy autóról. Meg egy lapátról, és egy hátsó kertről. Meg fél doboz cigiről, ami ugyan füstölőnek gyenge, de idegnyugtatásnak akkoriban megtette.

Együttérzés.

Előbb-utóbb mindenkivel történik ilyen, akinek valamiféle állata van. Ha más nem, hát az öregség. Meg a rövidebb életciklus.
Volt egyszer aBarbi és az ő macskája. Most már csak aBarbi van.
Új bérletigazoványt kellett csináltatnom, mert az előző elrojtosodott kissé. Jó anyámmal fél órán keresztül gyűrtük egymást, hogy az új igazolványhoz azt a képet használjuk fel, amin úgy nézek ki, mint egy masszív drogos (aznapos voltam kurvára), vagy azt, amin úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos bértárgyalás előtt (mérges voltam kurvára).
A párbeszéd a végén a következő végtelen ciklussá degradálódott:
(ciklus eleje)
-A drogost!
-A bérgyilkosost!
(vissza az elejére)
Mivel anyám csináltatta meg végül az igazolványt, a bérgyilkosos verzió került megvalósításra. Randa.
Új bérletigazoványt kellett csináltatnom, mert az el?z? elrojtosodott kissé. Jó anyámmal fél órán keresztül gy?rtük egymást, hogy az új igazolványhoz azt a képet használjuk fel, amin úgy nézek ki, mint egy masszív drogos (aznapos voltam kurvára), vagy azt, amin úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos bértárgyalás el?tt (mérges voltam kurvára).
A párbeszéd a végén a következ? végtelen ciklussá degradálódott:
(ciklus eleje)
-A drogost!
-A bérgyilkosost!
(vissza az elejére)
Mivel anyám csináltatta meg végül az igazolványt, a bérgyilkosos verzió került megvalósításra. Randa.
Na jó, a mókuskerékről egy kicsit most ennyit. Sz'al írókör.

Indult egyszer egy baráti társaság, akik ugyan azt sem tudták, mit jelent komolymegbecsült írónak lenni, de a dolgot körüllengő misztikum és a fiatalos lelkesedés elég erőt adott ahhoz, hogy az első, kicsi, savanyú babérokat learathassák néhányan.

Persze, kinek-kinek más babér jutott, de mindegy, hiszen a másiké is szép, meg a mienk is, és különben is, aki végül nem levéllel a kezében rohangászott, leginkább azért tette, mert mást, máshol, máshogy akart írni és csinálni, mint a babérkommandósok. Ezzel nincs semmi baj.

Csakhogy a babérosok elkezdték a babérbiznisz aktuális szarviharait a csizmájukon és az arcukon bevinni az Írókörbe, ott, ahol ilyesminek helye nincs. És ellenszenvek alakultak ki, stiláris inkompatibilitások játsszák a napalmtangót.

Az Írókör meg vonaglik és szenved, a személyes rokonszenvek a pattanásig feszülnek, ezekbe kapaszkodik mindenki, és reménykedik, hogy ez elég legyen, hogy ne, ne szóljon be, hogy ne, ne rúgja fel az asztalt. Megértésnek, kommunikációnak nyoma sincs, a banda NotWorkGroup jelleget öltött, és minden kibaszott bolhát elefánttá fújunk. Mert minden virtuális csata vége az, hogy "majd megbeszéljük", az internetes kommunikációt hibáztatjuk, a saját faszságaink miatt. Ezeket a témákat, amik szóba kerültek, egy levelezőlistán is meg kellett volna tudni vitatni. Minősítettük magunkat. A józanabbak - és jobb pillanataimban én is ezek közé tartozom - gondolkodnak a megoldási lehetőségeken, de tekintettel arra, hogy a csoporton belüli demokrácia jelenleg nem működik, hanem üvöltőparti van, nincs reális mód bármelyik alternatíva keresztülvitelére.

Csak egy mód van: mindenki vesz egy mély levegőt, amnéziát kap, és elkezdjük az egészet elölről. Ahonnan elindultunk.

Ha egy csoport nem akarja, hogy megmentsék, hanem pofán rúg kétszer, én nem fogom megmenteni akarata ellenére, inkább meglépek a fedélzetről a kapitány Upmannjával, és befarolok a mentőcsónakkal a még nem pánikoló és dühöngő utastársak kimentésére.

Ez van. Kérdés az, hogy mikor döntök úgy, hogy már eleget kaptam a pofámba. Mert az Írókör lényege nem a szervezet, hanem az emberek, akik benne vannak - az Írókör nélkül tudok fejlődni, az ott megismert emberek nélkül nem. És az utóbbiak akkor is megmaradnak, ha az elsőből már kiszálltam.

Érje meg írókörösnek lenni.
Írókör ügyében nekem is van véleményem. Namajdelmondom. Jól. És még az emberi meg az embertelen oldalamnak meg kell küzdenie, mielőtt eldöntöm, hogyan teszem.