No hát.

Szerdán kirugdostam a házból a projektünket a Hivatalban, hogy menjen, és boldogítson eztán mást. Ugyanezzel a lendülettel bejelentkezett persze a következő szopoda, ami miatt jövő héten már megint rohangásznom kell, és ha ez elmúlik, lesz még egy harmadik is, így bullet time effektekkel tudok csak elmenni szabadságra, két határidő között lelassítva elkígyózva, arcomon feszült figyelemmel. (Két pisztollyal.)

Csütörtökön fantasy trasht írtunk Búvárzenekarral, aki megjegyezte, hogy lassan több időt tölt velem együtt, mint Métellyel. Kérem, a magas művészetekért áldozatokat kell hozni. Voltam amúgy kórházban, hogy a garatomat trugyával konstans teleöntő vidám kis tenyészetnek véget vessek, mert már az is idegesít, ha fuldoklani kezdek edzés közben, még az hiányzik, hogy bedurranjon valami komolyabb fertőzéssel, és két-három hétre zombivá alakuljak. További vizsgálatok lesznek, de már most megmondom, ha megint hústűvel fognak az orrom környékén rosszalkodni, sírni fogok, mint egy gyerek.

Pénteken erőltetetten laza munkanap, utána Nine Inch Nails-koncert. Úgy döntöttem, hogy mivel egyetlen hörgmetál pólóm sincs már, a baseball-sapkám, a háromnegyedes gatya és a „Fuck me, I'm a taxpayer*” pólóm megfelelően kifejezi a személyiségem beteg voltát. (Persze ez senkit nem érdekelt.) Találkoztunk Búvárzenekarral, aztán Nyúlontúllal, utána végigaraszoltunk a soron, odabent összefutottunk Brainoizzal (vizuális kontaktust létesítettünk Parandroiddal), Whoisnottal, és az ő ismerőseikkel. A sör drága volt, de legalább hideg, és minőségileg sem vészes. A dohányzás alatt lapáttal kellett vágnunk az utat, mert a zsebkendőnyi helyen rohadtul megállt a füst. A koncertterem szép nagy. Láthatóan voltak, akik ülőhelyet váltottak, ezen jót vigyorgunk. A jelenlévő közönség rendes, jóravaló népekből áll, mindenki békés, mint egy tepertős pogácsa. A jónő-penetráció döbbenetes, ebből a szempontból ez az év rendezvénye. Az előzenekar egy indusztriál-jellegű DJ, a fejek nem nagyon mozognak, mialatt felrugdossa a decibeles vödröt, de nagy az ováció, amikor befejezi az előadást. Némi bűvészkedés a szén-dioxiddal, beállás, aztán hegyibe.

Pinion
Wish
Last
Discipline
March of the Pigs
Piggy
Reptile
Burn
Gave Up
La Mer
Something I Can Never Have
The Downward Spiral
Mr. Self Destruct
Non-Entity
Survivalism
Echoplex
1,000,000
Dead Souls
The Hand That Feeds (Bush-gyalázással. Búvárzenekar meg is jegyzi, hogy érdekes, de még egy rockzenész sem szerette Amerika Mutáns Csimpánzát.)
Head Like A Hole
Hurt

A NIN iszonyatos energiával zúzott, beleadtak apait-anyait. A hangosítás is elég súlyos volt, az elején az tűnt fel, hogy megrázza a gatyát a lábam szárán a basszus. A tömeg nagyon lelkes volt, de vadulás nem volt, aminek örülünk. (Nem is számítottam ilyesmire, mondjuk.) Jó, hát pár sör kiömlött, de ez nem állófogadás, hanem koncert, na. Amikor fiatal, karcsú lányok integettek a zenére, örültem az életnek, amikor két, hozzám hasonlóan elhízott, félmezten férfiember, akik láthatóan nagyon egymásba voltak érzékenyülve (a „Meg kell a szívnek szakadni”, meg az „I love you, buddy, but not that way” vonalon), és látszólag veszélyesen, de azért odafigyelve zúztak, na akkor nem annyira, és erősebben koncentráltam a színpadra. A Dead Souls, a Hurt meg a Hand that feeds alatt megjött a közönség hangja erősen, nekem legalábbis úgy tűnt. Aztán vége lett a koncertnek, gyülekezés a Gödörnél az alkohológiai vadásztúrát követően. Búvárzenekar még felespoharakat is vett, amiket aztán nekem adományozott, így nem kellett üvegből vedelnünk a whisky-t, mint az állatok. Időközben egyszer eláztunk, mert eleredt az eső, de fedél alá húzódtunk, és dumáltunk háromig. A whisky majdnem elfogyott, a sörnek teljesen a végére jártunk, és már kezdtünk bepunnyadni, szóval hazahúztunk.

Szombaton, vagyis tegnap fantasy trash befejezése (most kell majd lecsiszolni a sorjákat, meg kicserélni a gyártási hibás mondatokat, de a csavarszám már biztos, és a szíve is dobog). Azután takarítás, mert a Delta Green-halálkommandó (ezúttal Jamal nélkül) jött át, megtartani rendes világmegmentő ülését. SNAFU, aztán TARFU, aztán megint SNAFU. Hogy most megmentettük a világot, vagy halálnak adtuk az utolsó embert, aki megmenthette volna, nem tudom, de nem is érdekel. Egyértelmű utasításaink voltak. A társulat olyan fél kettő környékén távozott, én egy zuhany után ágyba senderedtem, most meg jólesően punnyadva emlékszem vissza a történtekre. Motörhead szól (Bad woman), miért, mi szólna?

* Most elgondolkodtam azon, hogy kéne alapítani egy bandát TAXPAYER** néven. Definiálhatatlan stílusban zúznánk olyasmikről, hogy „a Télapó is halott, az unikornisok is elfingták az utolsó szivárványukat, minket tényleg megvetnek, és különben is, a kurva anyját az összes szubhumán takonynak, akikkel kénytelenek vagyunk megosztani a várost.” Gyűlöletünk végtelen lenne és fókuszálatlan, hangunktól elhalványulnának a csillagok. És, amikor mindezzel megvagyunk, bemutatnánk, hogy valójában baromi érzőszívűek vagyunk, és ezzel összezavarnánk ás megosztanánk a rajongóinkat.

** Sajnos, már van olyan, hogy The Taxpayers. (Esetleg Adóalany?)

Plumber of the Beast

Egészen megszerettem a karakteremet, pedig még nem is játszottam vele. Go, Jesus Miguel Motoya Ramírez! Igazi szociológiai vonatszerencsétlenség a szentem, de a többi se piskóta. Kötéltáncos karaktere a napot is meg fogja bánni, amikor velünk kezdett, muhaha.

Hivatali párbeszédek #28:
Oldcore Gamer: - Á, szerintem nem tudunk olyan későn érkezni, hogy minden rendben legyen.

A gondolat számít, azt mondják. Most aztán majd jól kitesztelem az elképzelést. Anyám ugyanis laptopot kap tőlünk (apámtól meg tőlem), mondjuk, nőnapra pont olyan jó lesz, vagy pi-időre (3. hó 14. 16 óra (kerekítéssel)). Az én ötletem volt. Jó apám a konstansan félig összerakott BerhelTech 8000 masinájához vett egy webkamerát. (Attól a mikroelektronikai katasztrófa sújtotta területtől meglett mérnökök sírták magukat takonycsíkos álomba.) Hogy miféle megfontolás vezette, azt nem tudom, viszont eszembe jutott, hogy anyámnak van pár külföldre szakadt ismerőse, akikkel net meg gép híján inkább csak telefonon értekezik időnként. Aztán kitaláltam, hogy legyen egy laptop. Közös finanszírozással végül megvettem. Meg még legálvindózt is szereztem hozzá, bizony. (Következő kiadásunkban értesülhetnek arról, kedves Olvasóim, hogyan tettem szert egy guminőre és egy rekesz alkoholmentes sörre.) Egész eddig installálgattam rajta, de mára elég volt az informatikai izgalmakból.

HP Compaq 550, 2 giga rammal. Core 2 duo procival. Egy szép testes vinyóval. Alig 20%-os költségtúllépéssel az eredeti költségvetéshez viszonyítva. (Mé, most mi van? Ezzel még mindig visongva a sarokba alázok bármilyen közbeszerzést.)

Vicces lesz.

No hát akkor beszéljünk a F.E.A.R. 2-ről. Ami Project Origin is, ne feledjük. Épp most játszottam végig, alapvetően kábé két megakurvaanyád mértékű ingerültség határozza meg az alaphangulatomat. Valószínű, hogy később visszagondolva azért kellemes emlékeim lesznek a játékról.

Röviden: horror FPS. Az elődje, a F.E.A.R. meg az ahhoz készült kiegészítő egész nagy népszerűségre tett szert a maga idejében, szerettem is, mert lehetett benne büntető nagy pofátlanságokat művelni, és ez ellensúlyozta a belső terek mindent elnyomó monotonitását is. A piros ruhás kislány miatt meg rendszeresen megrándult kezemben az unklamni napokkal később is, tehát nagyon egyben volt az a cucc.

Bevezetés: főhősünk Michael Beckett, aki Harbinger, vagyis elég jól képzett, igen tehetséges, de mégsem szuperhumán. Még. A feladat, vagy legalábbis, aminek indul, hogy Genevieve Aristide-et, az Armacham Technologies Corporation egyik fejesét biztonságba kell kísérni. Ja, persze.

Telepítés: gyors, egyszerű, két DVD-ről történik, aztán megy a Steam account alá, mert hogy a cucc steames.

Konfigurálás: ez sem egy bonyolult munka, bár az időlassítás-információtár-pofánrúgás-guggolás négyest nehéz volt a bal kezem ügyébe halmozni. Emiatt aztán eleinte előfordult, hogy a gépkarabélyt jól a vállamhoz szorítva, felkapcsolt elemlámpával próbáltam guggoló helyzetben fedezékbe vonulni a rohamozó ellenség elől, ami a bekapcsolt reflexgyorsítás miatt úgy nézett ki, mintha egy bespeedezett fosógalamb akart volna továbbállni, miután rajtakapták valami szentségtelen aktus közben. (Nem nagyon éltem túl.)

Grafika: az én gépemen megajánlott magának 1152x864 képpontot, tisztességes textúrákat, az élsimításról lebeszélt, aztán bele is vethettem magam a hentelésbe. Az eredmény szép lett. A tüzek időnként kicsit furák voltak, nem igazán valószerűek, de a többi nagyon ott volt a szeren. A hullák elég hamar felszáradtak, de ez bizonyára beállításfüggő (ez azért kell, mint megtudtam, hogy a videokártya ne szenvedjen annyit, amíg a leesett egyedet kiszámolja, ha ránézel). Ez egy kicsit hangulatromboló volt, viszont tény, egy másodpercenként kettőt frissítő képregény leheletnyivel még gázabb.

Hangok: az előző részek is jók voltak ebben, bár a főhős ott is néma volt, a műfaj hagyományaihoz hűen. A gránátok robbannak, a fegyverek dörögnek, a szétlőtt ellenségek szívhez szóló torzított sikollyal búcsúznak az életüktől, funkcionalitásuktól, ektoplazmikus kváziekvilibriumuktól.

Játékmenet: elég pörgős. Vannak benne új elemek, és bár sosem fogunk futballpályányi nyílt terekkel találkozni benne, inkább egy kellőképpen girbegurba csőben vezet az út a végefőcím felé, elég változatos. Még az eget is látni olykor, szép is, bár nálam kicsit hibás volt a távolban a render. És van benne igazi power armor, ami egészen olyan, mint egy nagyon kicsi mech, na azzal aztán ordas nagy móka csapatni, igazi visongós jutalomjáték.

Fegyverzet: pisztoly, géppisztoly, gépkarabély, hadászati nehézlézer, BFG, mesterlövészpuska, meg még egy szekrényre való egyéb csoda - egész kis arzenál. (VAN KISVONATVETŐ! Le is szögeztem az álláspontomat néhány vidám klónlegény agykoponyáján át.) Mindegyik elég jó, bár én a pisztolyt hamar ott felejtettem valami hullán. A lőszerjavadalmazás változó, volt, amikor már nagyon szívtam a fogam, és volt, amikor halmokban állt a lőszer, és már nem tudtam hová tenni. Van vagy ötféle gránát, a nagyobb tömegjeleneteknél gyorsan fogy, amúgy meg csak veri az ember csípőjét.

Történet: na kérem. Két nagy bajom van ezzel, és ezért a privát skálámon a játék nem kap maxot, na. Egyrészt van benne egy büdös nagy bug, ami kicsit az arcomra fagyasztotta a vigyort. Egyetlen kérdésem lenne csak - egy katasztrófa sújtotta területről, úgy értem, nem valami ugribugri hurrikán, hanem valami durva környékről hol marad a Nemzeti Gárda az Államok kellős közepén? Hol vannak a helikopterek, hol vannak a légtérellenőrző vadászgépek, az automata felderítők, meg a többi ketyere, amit az adófizetők pénzén vett az amerikai állam? Úgy értem, hogy lehet, hogy én a hivatalos fegyveres erők által nem zavartatva galoppozok mindenfelé? És hogy lehet, hogy azok a taknyok ugyanezt teszik? Mááá. Másrészt, amikor végigmentem a sztorin, a vége megerősítette bennem a még-egy-bőrt-a-rókáról érzést, amit a játék által nyújtott igen faszányos újdonságok enyhítettek ugyan, de teljesen elfedni nem tudták. Nem spoilerkedem, de a vége... ó, a tököm.

Hangulat: rémítő ez, bruáh. A piros ruhás kiccsajok után az általános iskolák is feliratkoztak az irracionális paraforrások közé. Mert hogy ez volt az egyik helyszín. Igazi kísértetjárta helyaz élénk színeivel, a félhomályával, meg a gyerekrajzaival - és a folyosókon fetrengő, elfolyósodott húsú, terjedelmes vértócsában pihenő katonáival, akik, ha megérik a nagy pillanatot, bizonyára neked rontottak volna. Így olyan szánalmas és szerencsétlen roncsnak tűnnek csak, akiknek a legutolsó pillanatig fogalmuk sem volt arról, hogy mibe is keveredtek. Volt még pár rémítő helyszín, a főherót által megtapasztalt hallucinációk meg remekbe szabott rémálmok.

Hossz: 8-10 óra van benne maximum.

Értékelés: 8/10

Még mindig nem lesz hét titok, mert egyelőre csak egyet sikerült összeszednem. (A bizottság összeül, és most aktát lapátol.)

Viszont most letöltöttem a Steamről 20 euróért három játékot. 688(I) Hunter-Killer, Fleet Command, Sub Command 2. Annak idején nyálzottam a SC2-re, de sajnos az előző gépemmel folyvást összeveszett, ezért aztán le kellett róla mondanom. Tengeralattjáró-szimulátor egy olyan bátor, régi korból, amikor a kiadók még hajlandóak voltak a 90% szimulátor, 10% játék arányba belevágni, és 200 oldalas kézikönyvet mellékelni, amelyet a kadétnak el kellett sajátítania, ha esélyt akart magának, hogy elboldoguljon a merülő vascsövek világában. Sok pöcsöléssel járt a játék, de azok nagyszerű pillanatok voltak például, amikor a töksötét szobában négyen hajkurásztuk egymást valami öbölben. Tizenegyre járt az idő, a monitorok derengő képernyője hideg, hullaszerű fénysminket szórt az arcunkra. Összehúzott szemmel, szakértő arccal, feszült figyelemmel kattintgattunk a bonyolult kezelőfelületen, maximumra tekert hangerejű fejhallgatók sistergéséből próbáltuk kihüvelyezni, merre jár az ellenség. Akkor még nem is sejtettük, hogy Sanyika mire készült. Alaposan körbenézett, a moziban fingók sunyi tekintetével... hátratolta a fülhallgatóját... majd elkezdte nyomni aktív szonárral. Csak annyit hallottunk, hogy PINNG! (kétszáz decibellel kábé), utána kuss. Utána Sanyika tébolyult röhögése töltötte be a szobát. Mi hárman meg leestünk a székről. Igaz, a következő percben vagy tizenkét torpedó indult el felé, mert ugye az aktív szonárnak megvan az a jó tulajdonsága, hogy az ellenség is észrevesz téged... meg olyan is volt, amikor az egyik büdösszájú elbújt egy tankhajó alá, és így elrejtette a saját jelenlétét... (egy darabig)... szóval jól el lehet vele lenni, na. Közben olyan, a hétköznapi életben nélkülözhetetlen információk birtokába lehet jutni, mint hogy hány lapát van egy Trafalgar hajócsavarján, vagy hogy mekkora egy Delta-IV osztályú orosz nukleáris meghajtású, nukleáris ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáró reaktorának névleges teljesítménye. (Az előbbi hasznosabb, mert jól jön a csavarzaj azonosításához.)

Nagyszerű kapitányi matériából gyúrtak, ezt a ma délelőtti próbálkozás is megmutatta. A tengeralattjáró mögött vontatott passzív szonárt elhagytam a nagy száguldozás közben (gyakorlatba is átültettem azt a mondást, hogy minél gyorsabban halad egy people tank, annál kevésbé érzékeli a külvilágot), utána ügyeskedésemnek köszönhetően leszakadt a periszkóp. (Tanulság: huszonkét csomós sebességnél, száz láb mélységben nem engedjük fel.) Vártam, előhajtogatja-e magát az első tiszt a gépemből, hogy leverje a vesémet, mialatt azt sziszegi: „Nem jet-ski ez, bazmeg! Tengeralattjáró! Egy négymilliárd dollár értékű tengeralattjáró! Menjen vissza műanyag triciklizni, kapitány!”

Eddig még megúsztam.

Na, aszondja. 24", 1920x1200, röcc nélkül, halott pixelek nélkül. Samsung 2443BW, és ráadásul a jegyeimen kívül csak 280 forint készpénzt kellett költenem. Még szokom az élményt. Úgy értem, azt az élményt, hogy a filmek a szoba másik végéből is láthatóak, sőt, onnan érdemes nézni őket. (A paranoiám versenyt sípol a vérnyomásommal: a pozitív élmények gátlástalan rohama irgalmatlan szopástengert vetít előre, elvégre a sértett Univerzum sosem marad adósom.)

Tudod, amikor valaki az arcomba lök egy olyan művet, mint a Portal, akkor néha elgondolkodom, hogy mi a francot is keresek én a billentyűzet előtt. Aztán persze megtalálom a bagómat, és rájövök. (Csokker, azonnal tedd le azt a korbácsot, jóóó?!)

Azt, aki olyat le tud írni, hogy „...we do what we must, because we can...,” ki kell tüntetni, nincs kérdés. Elképesztő arrogancia, egyetlen mondat-darabkában, a játék ismeretében pedig olyan hihetetlenül ironikus, hogy az embernek kedve támad jobbra-balra pislogni egyet, de csak laposan, hogy senki észre ne vegye, hogy rajta nincs-e esetleg egy ugyanekkora szemellenző. Meg van egy-két egészen durva poén is benne. Mindenki szerezzen Portalt, aki eddig nem tette. Komolyan.
Otherwise there shall be no cake.

Boldog új évet. Most majd jól nem mondom el, mire számítok tőle, úgyis negatív vagyok, mint a kurvaélet.

Forrás: Legend of Bill, (c) David Reddick

Ez egy olyan információ, amit nem csupán a drakofób vendéglátóipari szakfőmunkások figyelmébe, hanem a feliratok hatalmában mindenek fölött bízó bürokrata kollégák figyelmébe is ajánlok.

Ha véletlenül felfognám, milyen súlyú kérdésekben kell a Hivatal ökörségei miatt döntést hoznom olykor, alighanem makogó idiótává züllenék a másodperc törtrésze alatt. Így azonban nyugodtan funkcionálhatok tovább holtfáradt, vörös szemű, ingerlékeny, bagószagú, a szakállát babráló bürokrataként.

Komolyan bazmeg, olykor megijedek, mi van körülöttem.

* * *

Más. Megvettem és végigjátszottam a Dead Space-t. Elkövető: EA. Nomármost, az EA játékok nem arról híresek, hogy túlteng bennük az eredetiség. Viszont a maguk módján igen tisztességes iparosmunkák szoktak lenni, és ha az embert nem zavarja, hogy az új fícsörök nem tengenek túl, jól el lehet velük lenni. Naszóval, a Dead Space TPS sci-fi túlélőhorror. Ez a legtöbb kitartó olvasónak nem szorul magyarázatra, de most mégis megmagyarázom, mert ettől okosabbnak tűnök.

A TPS a third person shooter, vagyis a hátsónézeti lövöldözős típust jelöli, amikor a játékvilág szempontjából képzeletbeli játékos-entitás szoros emberfogásban követi a főhőst. Az egyik újítás ott jön, hogy a normál tájékoztató elemek (életerő, lőszer, oxigén) nem csak úgy oda van biggyesztve a játékos elé, hanem bele vannak építve a világba. Az életerőt a főherót páncéljának gerincvonalán feszítő kijelző mutatja, ha elfeketedik, beáll az agyhalál. A főhősnél lévő cuccokat, a lőszert, az oxigént, a térképet, és a beérkező üzeneteket a használt fegyver, illetve főként a páncél holografikus kijelzője vetíti ki látványosan, ámde roppant kevéssé taktikusan. (Most képzeld el háborús helyzetben, hogy egy ilyen karácsonyfa-vértezettel a testeden kell osonnod a maróláp szélén. Az ellenfél tuti a sikoltozó röhögésével árulná el magát.)

A sci-fit nem kell magyarázni, mostanra már még talán a Bölcs István-vonal legszedáltabb követői is rájöttek, hogy új szelek fújnak a hajtóművek kiömlőnyílásaiból. A sci-fi vonalat itt az épp halott fő-főszereplő, az USG Ishimura nevű hajó képviseli, amely nemes egyszerűséggel Planet Cracker, vagyis bolygórepesztő. Kikap egy szép nagy darabot egy alkalmasnak tűnő égitestből, a hasznos anyagokat (nehézfémeket, ritkaföldfémeket) kicsócsálja belőle, a maradékot salakként elköpi. Nomármost, ha egy ekkora monstrum elkussol, annak oka van. Az okos emberek az ilyen okoktól szeretnek távol maradni, főhősünk viszont... khm. (Mérnök, naná. Isaac Clarke. És nő is van a dologban.) A tudományos oldal aligha fogja elismerő csettintésre késztetni a hard sci-fi követőit, mert itt a tudomány bizony csak jól-rosszul működő díszlet, amely mögött olajszagúan duhog a gépezet, és időnként isteneket köp a színpadra. (Ékes példa erre a szelektív tárgylassító, aminek hatására az elméleti fizikusok hajlamosak agyérgörcsöt kapni, miközben elképzelik.) Viszont van benne gravitációs cuppantócsizma, ami szintén lehetetlen ugyan, de mókás a plafonon végigcuppogni vele, mikor mikro a gé.

Túlélőhorror. Bizony, a környék tele van csápival (megnevezés copyright (c) by Blájmi). Van kicsi, közepes, nagy, ugri, köpködős, csámcs, mantaszerű, a lényeg, hogy mind rút, mint egy hutt valaga három hétnyi tenger gyümölcsei menü és irritábilis bél szindróma után... és baromi idegesítő. Célozzon az ideggyökre, hangzik a régi bölcsesség, de itt pont nem válik be: a nyerő megoldás, ha az illető rémnek a végtagjait szeleteljük le. Vagy fel. Van erre egy nagy kupac célszerszám. Nekem történetesen a legjobban az impulzuspuska vált be, de időnként hasznát vettem a kinetikus TÜMMentő (force gun) rövid hatótávú nagytakarító képességének, különösen, ha sok apró csámcs akart lábon felzabálni. Amúgy ízlések és pofonok. A felszerelés a pályákon elszórt Power Node-ok segítségével az erre szolgáló munkapadokon fejleszthető... és elértünk a játék leggyengébb pontjához, az eredetiséghez.

Bazmeg, ez a System Shock 2! Nem egészen, de majdnem, és épp annyira, hogy zavaró legyen. A boltok, meg a fejlesztőpad, a két oltár, ahová az anyagelvű rohadékok ajándékokért járulnak, minduntalan emlékeztettek erre. Ezt a játék során háttérbe szorította - bár nem feledtette - a grafika, ami gyönyörű, a szörnyek, amelyek rútak, ráadásul időnként tényleg kiszámíthatatlanul bukkantak fel (bár az esetek nyolcvan százalékában kiszúrta őket a dramaturgia-radarom).

Összességében jó 10-12 órányi felhőtlen hentelés van a játékban, és jó nálam 4-re az ötből.

Mivel végső soron a központi költségvetés környékéről származik a fizetésem, teljesen logikus, hogy egy általam finanszírozott ajtóépítési projektben idő- és költségtúllépés keletkezik. Ez bele van kódolva a lokál univerzum szövetébe, mintegy. Amúgy sejthettem volna: amekkora különös kegyetlenséggel, aljas indokból elkövetett gányolások vigyorognak elő időnként a sarkokból ebben a lakásban, nem is értem, miért nem kezdtem el sikítozni a fájdalomtól abban a szent minutumban, hogy az ajtóbeépítés-projekt fenyegető jövőképből valósággá kezdett el válni. (Gondolom, elzártam a tudatom elől a következtetést valahogy.)

Iszonyat volt, ami előröhögött a takarólécek alól, igazi kisipari iszonyat. Az asztalos bácsi teljesen jól viselte a dolgot, csak időnként jegyezte meg, hogy azért szereti ő ezt a szakmát, mert harminc év után is tud újat mutatni. (Esélyes innentől, hogy a Gány mostantól a városi legendárium része lesz, és más ügyfelek is meghallgathatják, miféle elfajzott rettenettel találkozott egy amúgy gyanúsan hétköznapi, kétmacskás angyalföldi panelban a Bátor Hétmérföldléptű Asztalos.)

* * *

Amúgy az van, hogy bejelentették, hogy miféle oktatásokon kell részt vennem, hogy Képzett Bürokrata legyek. Sejtelmem szerint a mi tudásunk fejlesztésén kívül még szerepet játszhat az is, hogy közeleg a költségvetési év vége, és a Hivatal, mint minden rendes költségvetési szerv, megborzong, ha év végén maradvány keletkezik. (Nagyapámnak volt anno egy ilyen sztorija, amikor is december 28-án kellett beszereznie valamit. Tökmindegy, hogy mit, csak ötmillió forintba kerüljön, mert kiderült, hogy végül annyi maradt. Valamikor '60 és '80 között, csak hogy az összeg reálértékét is be lehessen lőni nagyságrendileg. Bónusz küldetés: az se baj, ha utána használni is lehet valamire, amit vett. Végül lezsírozta valahogy a dolgot, nem tudom, hogyan, de nem véletlen, hogy én pl. nem a beszerzési oldalon égetem az adófizetők pénzét, mert tőlem kábé tizenötmillió kapocskiszedőt kapott volna az a sok takony, aki ilyen Missön Impászibült szór a nyakamba szilveszter előestéjén.)
Vissza az oktatásra: olyan képzett leszek, hogy ihaj. Lesz kommunikációs tréning, egy-két embernek önismereti, jogászoknak jogalkalmazási, össznépileg meg csapatépítő. (Baszki.) Ha szakmába vágó pénzes tanfolyamra akarok menni, lepattintanak. Kincstári logika.

* * *

Beszereztem a Warhammer: Age of Reckoning című játékot, az MMORPG-k legújabb trónkövetelőjét. Eddig nagyon tetszik, amit látok, nyálzok ezerrel, akár órákon át, csak legyen, aki meghallgatja. Majd meglátjuk, hogy a Hosszútávon Idegesítő Faktorok mennyire vannak jelen, mert én aztán tényleg pikkpakk abbahagyok bármilyen ilyen játékot, bőven elég hozzá, hogy egy hétig ne legyen kedvem bejelentkezni.

* * *

Tegnap a következő, barátságosnak szánt köszöntéssel estem be Métely és Rejtő-hős közös háztartásába, alig fél órás késéssel: „Szakadjon meg a tolerancia, csessze meg az erőszakmentesség, és a kurv'anyját a demokráciának, egyszerűen nem lehet közlekedni ebben a telibevert városban.” Amúgy baromi elfogadó egyed vagyok, de a hírverés és csinnadratta ellenére elsiklottam a tény fölött, hogy a Magyar Köztársaság szeretve tisztelt miniszterelnöke egy amúgy teljesen politikamentes felvonulás keretében ki kíván állni a demokrácia alapeszményei mellett (szerintem csak eljutunk az elszámoltathatóságig egyszer, muhahaaaa), így a többi vérlúzerrel együtt csoroghattam a városszerte kialakult dugóban.
A mese jó volt, de több fegyelem kell a játékosoktól - tőlem is -, annyi, hogy annyi már nincs is.

* * *

Megyek, megiszom még egy kávét.

Várom a plombás fószert, illetve fószereket, hogy rongyos ötezeré' rásimítsák a kurvaoké jelzést a vízóráimra, amelyek tették a dolgukat, és öt hónap összesen több, mint hetven köbméter víz elfogyasztását regisztrálták. Környezetterhelő-e vagyok. Holnap remélhetőleg gazdagodom egy Seagate FreeAgent 500 GB-s külső winchesterrel, mert tudok élni, amellett így könnyebben fogom tudni cipelni a garantáltan legális forrásból származó adataimat. Elfilóztam azon, hogy kéne egy másik belső merevlemez is, amin Linuxot (Debian vagy Ubuntu) és Wine 1.0-át tenyésztek, de azért elsődlegesen késbuzi vagyok, és csak másodsorban geek, ezért a következő beruházásom akkor is kés lesz. (Abban a versenyben a Benchmade Mini-Griptilian vezet eddig.)



Winchestah.



Halef.

Azzal meg lehet engem hatni, ha kaphatok egy használhatónak tűnő irodai programcsomagot ingyé, ráadásul úgy, hogy végre, végre van szabvány dokumentumformátum.

Néhány újítás határozottan kézreáll az IBM Lotus Symphony-ban, az biztos. Különösen az csalt könnyeket a szemembe, hogy a kijelölt szövegrész beállításai jobb egérgombbal is elérhetőek, így kilométereket lehet egérútban spórolni.

Letölhető a cucc innen.

(Köszönet az index.hu-nak, amiért felhívta rá a figyelmem.)

Elgyengültem. Kész. Az igazi zseni onnan ismerszik meg az én értelmezésem szerint, hogy ha nevettetni akar, leesel a székről, ha meg drámát akar bemutatni, nos, akkor ott dráma van.

Rich Burlew-ről eddig is lehetett tudni, hogy egy kibaszott zseni, de ez a mai adag rútul megfacsart bennem valamit.

"Wanna play blocks with me?"

Ez nagyon mélyre nyúlt a páncél alá.

Rendeltem is gyorsan két print-only kiadványt, innen e, mert aki ilyet tud, az mindent tud, ami nekem kell.

Srakker Heavystrides, az ithoriai doki új páncélt kapott tehetséges cimborájától, a rosszarcú Reey Drakeridertől, aki foglalkozására nézve fejvadász, hajlandóságára nézve pénzéhes, fajára nézve meg rodiai.

Az eredmény meggyőző. Akárki is megmondhatja, hogy a doktor úr műteni jött.