„Nekem szabadnapot adni, az olyasmi, mint kotont osztogatni egy LAN-partin.” - Srakker

No hát.

Szerdán kirugdostam a házból a projektünket a Hivatalban, hogy menjen, és boldogítson eztán mást. Ugyanezzel a lendülettel bejelentkezett persze a következő szopoda, ami miatt jövő héten már megint rohangásznom kell, és ha ez elmúlik, lesz még egy harmadik is, így bullet time effektekkel tudok csak elmenni szabadságra, két határidő között lelassítva elkígyózva, arcomon feszült figyelemmel. (Két pisztollyal.)

Csütörtökön fantasy trasht írtunk Búvárzenekarral, aki megjegyezte, hogy lassan több időt tölt velem együtt, mint Métellyel. Kérem, a magas művészetekért áldozatokat kell hozni. Voltam amúgy kórházban, hogy a garatomat trugyával konstans teleöntő vidám kis tenyészetnek véget vessek, mert már az is idegesít, ha fuldoklani kezdek edzés közben, még az hiányzik, hogy bedurranjon valami komolyabb fertőzéssel, és két-három hétre zombivá alakuljak. További vizsgálatok lesznek, de már most megmondom, ha megint hústűvel fognak az orrom környékén rosszalkodni, sírni fogok, mint egy gyerek.

Pénteken erőltetetten laza munkanap, utána Nine Inch Nails-koncert. Úgy döntöttem, hogy mivel egyetlen hörgmetál pólóm sincs már, a baseball-sapkám, a háromnegyedes gatya és a „Fuck me, I'm a taxpayer*” pólóm megfelelően kifejezi a személyiségem beteg voltát. (Persze ez senkit nem érdekelt.) Találkoztunk Búvárzenekarral, aztán Nyúlontúllal, utána végigaraszoltunk a soron, odabent összefutottunk Brainoizzal (vizuális kontaktust létesítettünk Parandroiddal), Whoisnottal, és az ő ismerőseikkel. A sör drága volt, de legalább hideg, és minőségileg sem vészes. A dohányzás alatt lapáttal kellett vágnunk az utat, mert a zsebkendőnyi helyen rohadtul megállt a füst. A koncertterem szép nagy. Láthatóan voltak, akik ülőhelyet váltottak, ezen jót vigyorgunk. A jelenlévő közönség rendes, jóravaló népekből áll, mindenki békés, mint egy tepertős pogácsa. A jónő-penetráció döbbenetes, ebből a szempontból ez az év rendezvénye. Az előzenekar egy indusztriál-jellegű DJ, a fejek nem nagyon mozognak, mialatt felrugdossa a decibeles vödröt, de nagy az ováció, amikor befejezi az előadást. Némi bűvészkedés a szén-dioxiddal, beállás, aztán hegyibe.

Pinion
Wish
Last
Discipline
March of the Pigs
Piggy
Reptile
Burn
Gave Up
La Mer
Something I Can Never Have
The Downward Spiral
Mr. Self Destruct
Non-Entity
Survivalism
Echoplex
1,000,000
Dead Souls
The Hand That Feeds (Bush-gyalázással. Búvárzenekar meg is jegyzi, hogy érdekes, de még egy rockzenész sem szerette Amerika Mutáns Csimpánzát.)
Head Like A Hole
Hurt

A NIN iszonyatos energiával zúzott, beleadtak apait-anyait. A hangosítás is elég súlyos volt, az elején az tűnt fel, hogy megrázza a gatyát a lábam szárán a basszus. A tömeg nagyon lelkes volt, de vadulás nem volt, aminek örülünk. (Nem is számítottam ilyesmire, mondjuk.) Jó, hát pár sör kiömlött, de ez nem állófogadás, hanem koncert, na. Amikor fiatal, karcsú lányok integettek a zenére, örültem az életnek, amikor két, hozzám hasonlóan elhízott, félmezten férfiember, akik láthatóan nagyon egymásba voltak érzékenyülve (a „Meg kell a szívnek szakadni”, meg az „I love you, buddy, but not that way” vonalon), és látszólag veszélyesen, de azért odafigyelve zúztak, na akkor nem annyira, és erősebben koncentráltam a színpadra. A Dead Souls, a Hurt meg a Hand that feeds alatt megjött a közönség hangja erősen, nekem legalábbis úgy tűnt. Aztán vége lett a koncertnek, gyülekezés a Gödörnél az alkohológiai vadásztúrát követően. Búvárzenekar még felespoharakat is vett, amiket aztán nekem adományozott, így nem kellett üvegből vedelnünk a whisky-t, mint az állatok. Időközben egyszer eláztunk, mert eleredt az eső, de fedél alá húzódtunk, és dumáltunk háromig. A whisky majdnem elfogyott, a sörnek teljesen a végére jártunk, és már kezdtünk bepunnyadni, szóval hazahúztunk.

Szombaton, vagyis tegnap fantasy trash befejezése (most kell majd lecsiszolni a sorjákat, meg kicserélni a gyártási hibás mondatokat, de a csavarszám már biztos, és a szíve is dobog). Azután takarítás, mert a Delta Green-halálkommandó (ezúttal Jamal nélkül) jött át, megtartani rendes világmegmentő ülését. SNAFU, aztán TARFU, aztán megint SNAFU. Hogy most megmentettük a világot, vagy halálnak adtuk az utolsó embert, aki megmenthette volna, nem tudom, de nem is érdekel. Egyértelmű utasításaink voltak. A társulat olyan fél kettő környékén távozott, én egy zuhany után ágyba senderedtem, most meg jólesően punnyadva emlékszem vissza a történtekre. Motörhead szól (Bad woman), miért, mi szólna?

* Most elgondolkodtam azon, hogy kéne alapítani egy bandát TAXPAYER** néven. Definiálhatatlan stílusban zúznánk olyasmikről, hogy „a Télapó is halott, az unikornisok is elfingták az utolsó szivárványukat, minket tényleg megvetnek, és különben is, a kurva anyját az összes szubhumán takonynak, akikkel kénytelenek vagyunk megosztani a várost.” Gyűlöletünk végtelen lenne és fókuszálatlan, hangunktól elhalványulnának a csillagok. És, amikor mindezzel megvagyunk, bemutatnánk, hogy valójában baromi érzőszívűek vagyunk, és ezzel összezavarnánk ás megosztanánk a rajongóinkat.

** Sajnos, már van olyan, hogy The Taxpayers. (Esetleg Adóalany?)

Ez most jól kifejezi a hangulatomat.

A tegnapi hangulatom a teljes idegrángás szélén való egyensúlyozással telt, de nem tudom, miért.

Ma a kettlebellen felváltottam 16 kg-s súlyra a kétkezes gyakorlatoknál, most úgy nagyjából mindenem egyszerre akar egy pendüléssel szétszakadni. (Olyan hangom lenne, mint egy díszsortűz számszeríjakkal.) Írtam 3K-s baszt, még most sem tartom irtandóan rossznak, ami jelent valamit. Most már csak az a kérdés, hogyugye.

Idebent nyüzsög a fél rovarvilág, gyűlnek a fényre a nagyonhülyék. Mert nyitva hagytam az erkélyajtót. Chemotoxozás lesz ebből, nem is kicsi.

Haladtunk Búvárzenekarral. Nem tudom, feladom-e a későbbi projekteket, mert amikor éppen elkap a lendület, jól érzem magam, mialatt együtt írunk, de ha belegondolok, hogy már megint M*-t, akkor mindenem sikoltozni kezd.

Ma találkoztam egy lánnyal, aki lehetett volna, ezzel szemben nem lett. Jót vigyorgok az akkori önmagamon, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy változtam volna bármit is e tekintetben.

Most a Motörheadtől az All for you megy, de nem sokáig, mert holnap megint kezdődik a darálás, és addig álmomban - a kalandozások közepette - meg kell fenni a késeket, és az több, mint hatórás munka.

Let's do this shit!

Asszem, jobban tesszük, szaktársak, ha belehúzunk, mert egy kuvaiti úriember már híresebb magyar herótot alkotott, mint mi. Székelyhidi Miklós (Jami) lehet, hogy ismertebb lesz a világ egyes részein, mint mondjuk a Magyar Köztársaság miniszterelnöke.

Kéne erről írni egy rivjút. Valaki? Valaki?

Annak idején belém mart a kreatívbogár, és telenyomta a szív- és érrendszeremet a mérgével. Aztán jött a radioaktív lajhár... Van ugye a tízéves garázsprojekt, ami már lassan tizenegy lesz, és épül, szépül szépen, és már vagy negyedik éve nem gyújtottuk fel és süllyesztettük el a picsába. A rendszer magja konkrétan két évvel előbb lett kész, mint egy népszerű, díjnyertes külföldi csoda, ami nagyon hasonló alapokra épült, de hát hamar munka ritkán jó.

Na, szóval a lényeg az, hogy amiben van „kommunista zselétömb”, az alapból királyság (különösen, ha a háttérrel is tisztában vagyunk). Ezt onnan tudom, hogy a tömérdek sörözés közepette telijegyzetelt papírfecnikből lett egy dokumentum, amit nemrég kaptam meg.

És tetszik. Ganajozni persze kell még, meg építgetni is, de jó anyagnak tűnik. Most kellemesen punnyadt vagyok, kettlebell után. A holnappal majd ráérek holnap foglalkozni.

Időnként akkora pöcs vagyok, hogy a portrémat használják vágóképként a pornóiparban. Most megint sikerült elhagynom az éves bérletemet, ezúttal két fő lehetséges helyszín van: itthon és az irodámban. De nem találom. Három napja. Azóta áttúrtam mindent, de egyelőre nincs meg.

Ja, Srakker, remek ötlet volt, hogy biztonságba helyezted a zsebtolvajok elől a bérleted, te nagyon kretén.

A legújabb agyatlan ötletemhez kell egy MIRV. Úgy értem, csak írok róla, a valóságban, ha rajtam múlik, egyetlen többrobbanófejes nuki sem fog kiröppenni a silóból. Rajtam ne múljon.



Volt amúgy pár remekbe szabott álmom, nem annyira rém-, mint abszurd, mint a kurvaannya. Felmerült bennem, hogy talán jobban sikerülne az írás, ha csak fele annyira részletesen kidolgoznám a herótjaimat meg az NPC-imet, mint az asztali játékhoz a karaktereimet. Állatkertem legújabb lakója a többszörösen hátrányos helyzetű vándorvegyész, parfümgyáros, hobbikertész és kényszer-drogkereskedő. Hans. Olyan szemekkel, amilyen nincsen is. Kereshetnék hozzá képet, de ezzel az erővel rajzolhatnék is, rajzolni meg nem rajzolok vagy nyolc éve.

A Foschpumpe teljes fordulatszámon a hivatalban, de nem is fárasztom magam azzal, hogy magyarázzak róla, hogy ezen a leágazáson miért ömlik agyba-főbe a reszkető barnászöld kolloid. Mer' szokása neki, azért, érjük be ennyivel.

Elhagytam magam, de majd megkerülök.

"...you didn't want us anyway and now we're making up our minds, you tell us how to run our lives, we run for youthanasia..."

Asszem, mégis inkább maradok köztisztviselő, a megnyerhetetlen háborúmmal (egyebek közt a saját lustaságommal szemben): a mostani buli után úgy érzem, hogy még ha történetesen meg is akarják adni a pénzt, amit kértem, én akkor sem fogom ezt vállalni.

A Jézuskától meg kérnék egy tíztonnás bürokratikus kalapácsot, nyolc embert, költségvetést, toronyórát, láncot, és engedélyt, hogy mindezt rendeltetésszerűen használjam.

Tegnap kicsit kifordult a bokám, éjszaka borogattam, meg ma is (egy bolyhos zoknit leöntöttem hideg vízzel, ráterítettem a lábfejemre, majd belebújtam egy másik bolyhos zokniba). Mára már egész járóképes lettem, de azért gondolatban elküldtem a Gőzbiciklisék albérletének lépcsőházát tervező majmot és a cipőmet tervező majmot az édesanyja ravatalához. Én, természetesen, áldozat vagyok csupán, a körülmények gangbangjének elszenvedője, felelősségem a kérdésben nincs, sőt, ha lehet mondani, én vagyok az egyetlen bűntelen az egész ügyben.

Na.

A nembeszélünkróla projekt kedden folytatódik, az idegességemet csak kicsit enyhíti, hogy ezúttal nekik kell pofátlanul jó ajánlatot tenniük, és nem nekem kuncsorognom. Szegény embert ezzel szemben az ág is húzza, tehát richtig ma kellett elpöffennie a tápomnak, vettem helyette egy vagyonért egy Chieftec-et. Így aztán nem volt mese, az eddig a polcomon pihenő HD3870-est is beszuszakoltam a gépbe. (Eddig az volt a gond ugyanis, hogy a régi tápomon nem volt 6 tűs kivezetés, így a videokártya nem kapta meg az extra delejt, így nem indult el a gép.) A táp halkabb lett, a videokártya hangosabb, a visítás így konstans. Jövő hónapban telefont váltok, és utána rituálisan végigjárom a foxtrotot a Motorolámon, és gurgulázva kacagni is fogok.

Mindent folytatok, majd, most épp a fostengeren hajózom. Holláré, holláré, hó.

A mai a Változás Napja volt két értelemben is. Egyrészt egy egykor közeli, mára távolabb szakadt nőismerősömről kiderült, hogy igen veszélyes, bár nem fertőző betegségben szenved. A részletekről nem beszélek, de aggódom miatta. (Fura, hogy épp tegnap eszembe jutott.)

A másik meg... ébren tart ma éjszaka, az tutifix, hogy végiggondoljam a dolgokat. Előre nem iszom a medve bőrére, de lehet, hogy az életem egyszeriben érdekesbe kapcsol. A maga módján persze az is érdekes, ha valaki kétszeres hangsebességgel megcsókol egy gránitfalat fullfrontál.

Azt hiszem, el kell szívnom még egy cigarettát.

Egyiptom felülnézetből 3.

Harmadik nap

A nap, jó szokás szerint, ismét a szálloda várótermében kezdődik, zuhany és a már régóta esedékes hajmosás után. A szakállam még mindig aszimmetrikus, mint a kurvaannya, de erről ekkor nekem még sejtelmem sincs. (Azóta is így van. Majd eladom valami divatirányzatként.) Reggeli, eközben ismerkedés a haloumi sajttal (ízre finom, de rohadtul nyiszorog az ember foga alatt). A reggelt feldobja, hogy leöntöm magam török kávéval, a szőnyegre egy csepp se jutott. A szálloda személyzete bocsánatot kér, de az udvariasságuknak nincs köze a köztem, a finommotoros mozgásom és a gravitáció között fennálló kényes egyensúly hirtelen felborulásához. Miután átöltözöm, kétautós konvojunk megindul a Media Production City felé. Bizonyíték arról, hogy az egyiptomi társaság nem viccel, ha építkezésről van szó: a sivatag kellős közepén húzták fel ezt az irdatlan létesítményt. Az út kifogástalan minőségű, mondjuk, nem is fagy fel minden egyes télen. (Az azért kiderül, hogy egyes, nem túl szívbajos vállalkozók itt is szeretik kispórolni belőle az anyagot.) Az EMPC stúdiókomplexum, vezérlőkkel, öltözőkkel, az utómunkához szükséges felszerelésekkel és vagy féltucat külső helyszínnel. Itt amúgy sorozatok, történelmi filmek, vetélkedők, beszélgetőshow-k készülnek. Még egy médiaipari főiskolára is jutott a helyből. Az egyik delegáció-tag kolléga, jó ellenőrhöz méltóan, amíg nem kopogtatja meg, el sem hiszi, hogy az egyik díszlet fából van (abból van). Ezután mindent, ami épületnek látszik, megkopogtat, amíg ki nem érünk. Gyanakvása érthető: fél méteres távolságból már csak az árulja el a turpisságot, hogy festettek az árnyékok, és így fejmozgatással még leleplezhető, hogy nincs rajta bemélyedés. Távolabbról nem. Ráadásul vannak olyan történelmi helyszínek, amelyeket gyakran használnak, vagy nagyon fontosak, azokat felhúzták betonból. Vezetőink elmondása alapján Egyiptom legalábbis regionális középhatalomnak tekinthető a médiaiparban: az Öböl-államokban elég népszerűek a műsoraik, és ha valaki nagy hal akar lenni az arab világban, előbb Egyiptomban kell kimagasodnia a tömegből. (Amikor figyelembe veszem, hogy csak Nagy-Kairóban több ember él, mint ahányan magyarul beszélnek a Földön, kicsit könnyebb perspektívába helyeznem a dolgokat.) Jól szórakozom amúgy magamon, amikor bekapcsolnak a belém nevelt ösztönök: még a kültéri díszlet körbejárásakor is körülnézek a villamossíneken, amelyek végén a baknál egy üzemképtelen szerelvény ácsorog. Meg a kapanyél is elsül, ja. Hirtelen váltásként átvisznek a vidámparkba, mert itt az is van. Péntek lévén eleinte nem túl nagy a forgalom, csak kötelességből tartózkodnak itt a népek, aztán magukhoz térnek az emberek a lakásaikban, elmennek a pénteki közös imára, majd családi program. Eddigre mi túl vagyunk egy hullámvasúton (rövid, de azért markoltam a majrévasat), a mögöttünk lévő kocsiban kuporgó nagydarab felvezető motorosrendőr arca majd kettéesik, úgy vigyorog. (Az enyém is.) Viháncolunk egy darabig, már akinek a büszkesége engedi - az enyém engedte -, aztán lepihenünk egy kávézóban, ahol ismét próbát teszek egy török kávéval, a vízipipát (sisát) azonban visszautasítom, mert ránézésre tüdőlövésnek tűnik, paprikás jancsiszöggel, szájon át. Eddig vezetőink imádkoznak. Bámulatos, hogy a pesztrálásunk ellenére mindig megtalálják rá az időt. Nekünk is jól jön a kis helyi magyar magány: megvitatjuk az eddigi napok eseményeit. A kávézó olyasfajta hangulatot áraszt, amit meg tudnék szokni, ha sok pénzzel bírnék - azt a ritkán elérhető illúziót árasztja, hogy innen nem kell sietni sehova. Miután Ejsszamék visszajönnek, indulás vissza Kairóba, hogy megnézzük a CityStars plázát, és elkúrjuk az összes pénzt, ami eddig megúszta a Khan el-Khalili purgatóriumát. A pénztárcám sikoltozik és könyörög. Fent nevezett pláza szép nagydarab: hat plusz négy szintes, a légköbméterét még kiszámolni se nagyon merem. A legnevesebb világmárkák, nyugati szemnek kellemesen rendezett árubőség. Itt láttam a legtöbb, kendő és fátyol nélküli lányt. Harmadik napja vagyok itt, és máris kicsit furcsállom magamban a látványt. (Ez nem gerjeszt ellentmondást azzal a ténnyel, hogy a kolléganőim csadorhiánya teljesen természetes számomra, eképpen bizonyítva a tényt, hogy egy bürokrata fejében bármilyen paradoxon elvan, mint a befőtt, ha jól van iktatva.) Hozzá kell tenni, hogy a kendőt az általam látott fiatal/középkorú nők túlnyomó többsége divatkiegészítőként hordja, és jól is áll nekik. A csapat rövid megbeszélést követően megállapodik a találkozási helyben és időben, majd szétszalad a szélrózsa minden irányába. Én Ejsszamhoz és a delegáció másik férfitagjához csapódom, mindenféléről beszélgetve grasszálunk a fények és az üvegek között. Végül azonosítunk egy értékelhető célterületet, és arrafelé navigálunk. Kicsit megszívat minket a gyűjtőrendszerű lift, mert itt nem az van, hogy megnyomod a fel, illetve le irányú nyilat, majd vársz, és a fülkében billentyűzöl, hanem beszállás előtt kell megadni az elérni kívánt emelet számát. Utazunk is kicsit fel-le, mielőtt Ejsszam rendezi a helyzetet. Komótosan elcsesszük a pénzünket. Idő, hely stimmel a megbeszélt ponton, csak a létszám nem: valaki naná, hogy elkeveredett. Navigációs hibát gyanítunk, és tényleg. Negyedórányi szopoda után végre sikerül megszervezni, hogy rátelefonáljon valaki, majd, miután kiszedtük belőle a helyzetét, az örök türelmű Ejsszam megy érte, hogy elhozza. Az én fogaim ekkorra már összecsikordultak párszor. Végül megjönnek, és indulhatunk vissza a hotelbe. Ennek elmondhatatlanul örülök, ahogy annak is, hogy a reggeli bénázássorozatom nap végére elmúlt. Visszatérésünk után hálásan hanyatlok az ágyba.

"Paranoia is the wind beneath my wings, sir."

Schlock Mercenary.

Ez pólóra kívánkozik.

Egyiptom felülnézetből 2.

Második nap

Ébredés, találkozó a hotel előterében, majd reggeli. A svédasztalos jellegű étkezési alkalom az egyik fix pont lesz a delegáció tartózkodása alatt, mert jottányi eltérés sem tapasztalható sem a választékban, sem a minőségben (bár talán, talán mintha egyszer nem lett volna krokett). Irány a meghívóink főhadiszállása. Először jön a hivatalos kör. A beszédek persze panelekből épülnek: senki nem akarja ilyenkor előszedni magából a benne lakozó rétort, mert egyrészt ezzel megszopatja a tolmácsot, másrészt meg az ékesszólásnak ilyenkor egy szelídített változata dívik. A protokolláris kört követően előadásokat hallgathatunk meg: kik ők, mire van jogkörük, meg bemutató pár érdekes esetből. Én ezalatt csendben irigykedem: ilyen hatalommal meg rendes vezetéssel akkora mészárlást lehetne rendezni, hogy arról eposzokat írnak, eredményszemléletű kettős könyvekben, bizonyám. Ezt követően áttekintettük a történeti kiállításukat, mert olyan is van ám. Ide rendszeresen járnak egyébként látogatók, hogy meggyőződhessenek róla: itt elhivatott és komoly munka folyik. Lehet ugyan, hogy egy honlap egyszerűbb lett volna, de költségvetés van dögivel, a célközönség meg valószínűleg nem rendelkezik netképes géppel és tudással, így érthető a logika. Ezután ebéd, majd látogatás az Októberi Háború panorámához. Az impozáns épület előtt kiállított harceszközök: a szovjet technika diadalmasan az ég felé emelkedik jobb oldalt, balra pedig az elfogott izraeli technika lógatja bánatosan a csövét. (Ez a fajta bummafejbe katonai szimbolika itt hagyomány, míg Európában kiment a divatból, és így szokatlan.) A panoráma az 1973. október 6-ai egyiptomi támadásnak állít emléket, amelynek katonai sikerei ugyan nem bizonyultak tartósnak, viszont segítettek meggyőzni az izraelieket arról, hogy a Szuezi-csatorna keleti partjára telepített védelmi vonalak és a '67-es háború idején elfoglalt területek egyszerűen nem érnek annyit, hogy érdemes legyen őket megtartani. Megint más kérdés, hogy itt a panorámában itt ez úgy van beállítva, mintha a második világháborút megszégyenítő hadmozdulatra került volna sor, melynek során az ég a földdel is összebaszódott, majd ennek során létrejött egy nagyobb, hazafiasabb Egyiptom. (Erről persze eszembe jutott a pákozdi csata, ahol igen szerencsésen alacsony volt a bodycount, mégis nagy győzelemként tartjuk számon, de hát a világon csak a hülyeség univerzális.) Miután többé-kevésbé elteltünk ámulattal az egyiptomi hadsereg vitézsége láttán, visszatértünk a szállodába, hogy átöltözzünk, és felkészüljünk a Khan el-Khalilire, ami a kairói turistapiac. (Mint az később kiderült, az általam egy nap alatt eltapsolt pénzből egy kezdő egyiptomi orvosnak egy hónapig kéne élnie, pedig nem is éltem annyira nagy lábon.) A delegáció azonnal partivá alakul, és megkezdi a kincsvadászatot. A környék abszolút összevissza: mindenhol áruk lógnak, az utcácskák girbegurbák, mindenki kiabál. Ennek oka, hogy a két legkomolyabb egyiptomi focicsapat éppen rangadót játszik, így aki teheti, a tévé előtt ül és drukkol. (A végeredmény 0:0 lett, mindenki nagy bánatára.) A társaság nagy létszáma ezúttal hátrány: az égvilágon semmi kedvem nincs fél óráig feltartani a csapatot azzal, hogy elkezdem húsz százalékról, és sorozatos sértődések, kivonulások és a hattyúk halála után megállapodjunk ötvenben. Ehelyett általában az történik, hogy elkezdem ötvenről, majd leboltolunk hetvenötben - kivéve, amikor a vendéglátónk képviseletében eljáró Ejsszam beavatkozik, mert olyankor a feléig vagy még tovább is leirtja az árat. Nagyszerűen szórakozom, bár azért időnként megvillan egy-egy olyan picsogi kolléga, hogy meg-megrándul a szemem alatt az izom, megcsikordul a fogam. Végül aztán mindenki gazdag zsákmányra tesz szert, az eladók is elégedettek, mi meg elgondolkodunk, hogy ugyanez a buli mibe került volna nekünk odahaza, és mi is megvidámodunk. A visszaindulás előtt kapunk egyet-egyet egy tejszínes-mandulás-kókuszos-mézes kalóriabombából. Annak ellenére, hogy nem vagyok kimondottan édesszájú, boldogan befalom. Aztán hotel, szunya.

folyt.köv

Egyiptom felülnézetből

Na, szóval visszaértünk az Egyiptomi Arab Köztársaságból. Egy befolyásos szervezet meghívására érkeztünk, akik egészen komolyan gondolták, hogy itt mi most jól fogjuk érezni magunkat, mialatt az ő vendégeik vagyunk. És, mint a későbbiekből ki fog derülni, ha az egyiptomiak valaminek nekiállnak, ott neki van állva.

Első nap

Délelőtt még szoptam egy kicsit az egyik ellenőrzött intézménynél - egy olyan témáról, amiben előzetesen mindkét fél jelezte, hogy egyetért, és én is -, miután keresztülverekedtem magam a budapesti kvázikontrollált közlekedési káoszon, röpke másfél óra alatt. (Mondjuk, mostanra már a kutyát nem érdekelte, hogy mikorra érek be, mert aki indulás előtt hat órával kemény munkát vár, az közveszélyes hülye.) A reptéren mindenki feltölti a dezinficiálás céljáró szolgáló alkoholkészletét: az előbb-utóbb mindenkire lesújtó Mutymor fosásdémon történetei a delegáció minden tagját óvatosságra intik. Az Egyptair indít közvetlen járatot Budapest és Kairó között, azzal mentünk. Egy kis Embraer 170-essel mentünk, ami brazil gép, nem túl nagy, de szerény szerzőnk tanúságtétele szerint is nem csak elvisz, de vissza is hoz. Menet közben kapunk késői ebédet, innivalót, napilapot, kávét; mindez üdítő változatosság a fapadosok erősen túlárazott minimálszolgáltatásai után. A leszállás zökkenőmentes, Kenguru kapitány talán szabadságon van. A kiszállás során a delegáció két részletben érkezik meg, a második részlet döbbenten fedezi fel, hogyan engednek át közülünk mindenkit a vámon és az útlevélellenőrzésen (a két perc small talk alatt az udvariasan összegyűjtött és kiosztott útleveleinket fel is dolgozták). Ekkorra már érezzük, hogy itt akkora prioritásunk van, hogy leveri a mércét. Ekkor találkozunk Ejsszam kollégával először, aki a hét többi napján a kísérőnk (és a barátunk) lesz, de ne szaladjunk előre. Fekete Csajk... akarom mondani, Daewoo, felvezető motoros. Irány a hotel, ami ötcsillagos. Belegondolunk a szállásunk költségeibe, aztán megborzongunk, és ejtjük a témát még magyarul is. Az út hosszabb, mint várná az ember: a kairói közlekedés messze brutálisabb, mint bármilyen töketlen kis budapesti dugócska. Az autók a háromsávos úton négy sávba rendeződnek, ide-oda próbálkoznak, minden kis résbe befurakodnak, így ami odahaza fogcsikorgatós várakozás, az itt csapatjáték. Integetnek és dudálnak, de ez nem anyázás, ez kommunikáció: a dudálás azt jelenti, „itt vagyok, figyelj”, a sok rövid dudálás azt jelenti, hogy „itt vagyok és nagyon jövök, ááá”, az egy hosszú, meg azt, mint odahaza, csak talán kevesebb benne a nemiszerv. A lecuccolás érdekes tapasztalata, hogy itt a légkondit elég nyekulturnüj módon használják: míg odakint huszonnyolc-huszonkilenc fok hentereg, a szobákban lehet vagy húsz, ami az ízületileg már nem annyira fitt kollégákból előcsal pár megjegyzést (csak azért nem mondom, hogy picsogtak, mert valószínűleg nekem is lesz olyan időszak, amikor az ilyesmi fájdalmat okoz). Este még elmentünk a helyi Pizza Hutba, ami eléggé kockázatmentes vállalkozás volt a vendéglátóink részéről, mert minőségében épp olyan volt, mint a hazai, azzal a különbséggel, hogy a tulaj is megjelent, hogy megtudakolja, hogy minden ízlett-e. Szerintem ez nem nekem szól, hanem azoknak, akikkel mentünk, de sebaj. Vissza a szállóba, zuhany, pihenés.

folyt. köv.

Mottó: „Jól van bazmeg, akkor rusholok a bástyával...”

Voltam kettlebellen megint, túléltem, utána kaptam Jacktől Castle-t (6. epizódig), megnéztem persze, aludtam négy és fél órát, de még zizegek, csak nem tudom, mitől. Elhoztam az öltönyeimet a szabászat után (egyet dafke bepakolok a régiek közül, mert felpróbálni nem lesz időm), erősen elfilóztam, hogy veszek egy kalapot. (A rendkívül ronda sivatagikalapom öltönyhöz nem annyira passzol.)

Van nálam ipari fosásgátló, vodkát még venni kell, a többit meg majd veszem pénzért.

CHAAAAAARGE

Első krav maga edzés megvolt. A másik újonc, akivel párban voltam - bizonyos Anna, aki jóval könnyebb, sokkal jobb kondícióval rendelkezik, amellett csinosabb is, mint szerény tankunk, azaz én - alighanem többször is megbánta, hogy épp ma, épp itt, és épp most, és épp én, de hát az élet kegyetlen, ráadásul hosszú, mint a csizma szára. Ismételten bizonyságot szereztem arról, hogy az állóképességem egy közepesen fejlett medúzáéval vetekszik, de sebaj, lesz ez még jobb is. De az is igaz, hogy régen esett már annyira jól sör, mint tegnap. (Csak egy volt, mert Jack bepunnyadt, olyannyira, hogy végül a Castle-t se adta oda szigorúan legálisan, pedig azért mentem vón'. Viszont kaptam Scary Solstice-ot. Tök jól meglesznek majd a 0853-as nyomtatványkitöltő program telepítőjével, amit majd holnap szedek le és viszek át apámnak, hogy az „A-szó” felé fennálló bevallási kötelezettségét teljesíteni tudja a szegény pára.)

Naszóval Durst wird erst durch Bier schön, ahogy a németek mondják.



Ez is azt bizonyítja, hogy a németekre igenis érdemes hallgatni, kivéve, ha éppen arról akarnak meggyőzni, hogy ez itt egy gyors háború lesz, mert akkor esélyes, hogy egy csúnya rákúrásba készülnek belefutni.

Melófronton: egészen belelendültem az éppen aktuális melómba, olyannyira, hogy már-már élveztem is. Ebben persze sokat segítettek azok a szarkasztikus megjegyzések, amiket a véglegesnek szánt mondatok közé csempésztem, és alaposan megjelöltem, hogy a végleges variánsba, amit már másoknak is szánok, ne maradjanak benne. (Majd az elküldés előtt szíjjel fogom parázni magam, hogy mindent kihúztam-e. (Éltem már át ilyen érzést. Nem kellemes.)) Ettől függetlenül szeretném leszögezni, ha egy baleset talál történni, amelyben szerepel egy épület, egy foszforral és benzinnel teli tartálykamion, némi szikra, meg egy nyergesvontató, tele tengeri sóval, nekem semmi közöm hozzá, hiába ugrálok 8-as Richter győzelmi táncot.

Holnapután megyek Egyiptomba. Annyi pénzt dobtam ki az ablakon, hogy ihaj, pedig még el sem indultam. Az öltönyeim kezdenek elhasználódni, ezért intézkedni kellett a pótlásukról. Financiális vonatszerencsétlenség, azt hiszem, ez találó megfogalmazása annak, ami a vásárlás során velem történt. Viszont gyönyörű leszek, ugye.