Ma többszörösen hálára köteleztem az embertársaimat, mindenki szépen vágja magát glédába, amíg jól van dolga.

Egyrészt egy kollégám ismerőse miatt megküzdöttem a nyelvvizsgoid bürokráciával, legalábbis annyira, hogy az ügy mostantól ne az én ügyem legyen. Szerintem kevesen voltak annyira pofátlanok az intézmény történetében, mint én. A főbürokrata bácsi rendes volt és segítőkész, ez némiképp csökkenti a küzdelem értékét, kábé annyira, mintha Szent Györgyöt a leölni kívánt mítikus óriáshüllő meghívta volna teázni, és egy parti sakk mellett eldöntötték volna, hogy akkor most ki lesz a győztes az utókor szemében.

Másrészt meg, amikor észleltem, hogy a napfény, az ing és a zakó hatására diszkrét dögbűzt kezdek árasztani, döntést hoztam és inkább gyalog jöttem haza. Minden mindegy alapon begombolt, fekete zakóban, negyvenhárom percen át. Mert én ilyen kemény vagyok, igen. Jobb lett volna, ha nem mondja be az unalmast az izzadásgátlóm, de néha ilyen kétségbeesett megoldásokkal kell beérni.

Úgysem várhatok hálát a sok türhőtől, és nem avatják ezt a napot munkaszüneti nappá. Ezt sem.