"Vagy, ha pont egy ilyen durva jogelméleti kérdésre akarjuk alapozni a világot, akkor betárazok pár sört, és meginterjúvolok egy jogászt."

Szerintem... szerintem nem jelent jót, ha valamivel kapcsolatban ilyet írok.

A helyszíni szüttyögésben az a csodálatos, hogy folyamatosan emlékeztetned kell magad arra, hogy ha egy fiatal lány rád mosolyog, az nem azért van, mert kedvel.

Fájdalmas tud lenni a gondolat.

Aztán egy kollégával lehimbáltunk tizenegy korsó és hét pohár sört az este folyamán, és kicsit alámerültünk az auditori depresszióba. Rohadt veszélyes betegség, ráadásul gyakran jelentés a vége.

Ma majdnem embernek éreztem magam.

Kilenc. Nem fontossági a sorrend, hanem kizárólag azon múlt, hogy milyen sorrendben jutottak eszembe.

(Ez nem nosztalgiafelsorolás, hanem az elmúlt három év általam legjobbnak ítélt 9 zenéje. A múltról nem beszélünk, hiszen csak illúzió.)

Monster Magnet – The Right Stuff

Mert amikor ezt hallgatom, mindent meg tudok csinálni. Nincs kétely, csak reflex, meg egy vigyor a szám sarkában, hogy na igen, bazmeg, megy ez, még ha akkora paraszt is vagyok közben, hogy vaspapucsos faeke szánt árkot mögöttem a parkettán. Gyakran használom íráshoz. Lehet, hogy át kéne állnom a March or Die-ra, és akkor be is fejezném a cuccokat.

Motörhead – March or Die

Első világháborús-apokaliptikus-namégegylépést életérzés, embergyűlölőbb napokra. A zenéje egyszerű, mint a faék – Lemmy bácsit nem azért szeretjük, mert annyira technikás basszusgitáros. Lemmy bácsit azért szeretjük, mert néha olyan sorok esnek ki azon a rusnya száján, hogy belefacsarodik az ember lelke, azért.

Static X – The Only

Na, egyszerűség, életöröm, megint. Need for Speed: Underground OST-ről szereztem. Nincs is annál nagyszerűbb érzés, mint amikor az ember ezt a számot üvöltve kenődik fel valami ellenséges szándékú poligonra, száznyolcvannál, szappanozott kerekeken sikítva kanyarodás közben. Még mindig ez jut róla eszembe.

The Seatbelts (Yoko Kanno) – Blue

Cowboy Bebop zárószám. Heves bazmegelések emléke. Az a fajta zene, ami után be kell pakolnom valami shotgun run soundtracket, különben még elérzékenyülök.

Megadeth – The World Needs a Hero

Megint egy „hagyjatok már békén a hülyeségekkel, különben tipróláncos targoncával krosszozok át rajtatok” típusú napokra termett szám. „…yeah, tell ’em anything, just get them off my back.” Hagyjatok békén, nem mondok többet. :morc:

Rammstein – Los

Az egy dolog, hogy jól lehet rá vonulni az utcán, de zseniálisan őszinte is, és ez nekem bejön. Amikor egy világhírű banda arról énekel, hogy énekelni ugyan a kezdetek óta nem tanultak meg, viszont most már legalább hangosak is mellé, és hogy nem felejtették el, hogy folyamatosan fikázták őket, amikor megindultak. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha nem sörre és játékidőre cserélném a szabadidőmet, akár még lehetne is belőlem valami.

Metallica – Master of Puppets

A boldog hajrázós korszak, a kopott farmer és a kockás ing időszakának mementója. Nem, nem kanadai voltam. Azon kevés Metallica-szám egyike, ahol a szöveg is rendesen össze volt hegesztve. Nem mondom, azért is szerettem az albumot, mert volt rajta cthulhus szám, és akkoriban még kellemesen megborzongatott a mélyből előtörő csápolós iszonyatok gondolata (nem, nem a túlsúlyos koncertjáró hobbikurvára gondoltam itt). De ezt a számot nagyon bírtam.

Motörhead – Whorehouse Blues

Új szerzemény. Szájharmonikás blues arról, hogy alapvetően kellett volna nyitni harminc évvel ezelőtt egy kis kuplerájt, ahelyett, hogy az úton öregszünk meg, bár végül is ennyi idő után már tökmindegy. Fantasztikus. Az a fajta zene, amitől elégedett mosoly költözik a fejemre, és ezt általában nem értik az utazótársaim a tömegközlekedésben. Annál viccesebb.

Life of Agony – Don’t you (forget about me)

Feldolgozás, de nekem nagyon tetszik. Persze, agyatlan szenvedés, de az igazi szenvedés nem sok helyet hagy az agynak, ugye. Így, ha nagynéha ingerem támad ilyesmire, fejberúgom a cinizmust meg az önbecsülést vasalt bakanccsal, és beteszem ezt a számot endless loopban. Az első fél óra után kiég belőlem az önsajnálat, és mehetek vissza a dolgomra. (Vagyis semmit tenni, sört inni és pixelt ölni.)

Ha, én is vakvágány vagyok a netes infóvírus terjedése szempontjából. Nem mondom meg senkinek, hogy vigye tovább a kórságot.

Lesznek itt még kulákok is, ha nem vigyázunk. A magántulajdon államosítása mindig rossz jel.

Mondjuk Chavez egyelőre csak egy dicsőséghajhász hordószónoknak tűnik, és a pörgése majdnem annyira komikus, mint amennyire szánni való. Ha az Egyesült Államoknak nem valami mutáns pókmajom lenne az elnöke, az egész nem fajul el idáig, de ez már más kérdés.

Amúgy készülök a helyszínre. Rémes.

Szóval az tuti úgy történt, hogy az Úrnak leadási határideje volt. Garantálom. Bár mondjuk annak, aki korlátlan, a hat nap is relatív, ugye. Kizárt dolog ugyanis, hogy valaki ennyi idő alatt összerakjon egy rendes teremtést, vagy egyáltalán befejezze, ha nincs motiválva. Magamról tudom.

Jó, még így is felfeslenek az öltések, a cselekmény csak ide-oda szédeleg, mint a betépett muslica, a főszereplő emberiség jellemfejlődése tart a nullához - csak egyre táposabb lesz -, de szerintem az első kötettel se lenne kész, ha nincs határidő.

(Ebből az következik, hogy a határidő pénteken volt. Az Úr bevállalt egy éjszakázást szombat délig, összedobott valami emberszerűséget koffein indukálta fél-delíriumában - hé, ez sok mindent megmagyaráz - utána lefordult a székéről.)

Mindezt csak annak apropóján mondom, hogy két, különállóan futó garázsprojekt összehegesztése érdekében két-három különálló valóságot hoztam létre, fejlesztettem tovább, majd dobtam el. Ennek lett az eredménye egy mintegy két oldalas szinopszis, amit ma erőlködtem ki magamból. A novella-elmaradásaimra nem is merek gondolni.

Valami paraszt odaragasztotta a talpamat a rajtgéphez, igen.

Amúgy pedig "congratulations: God hates your guts."

Ez egy olyan sor, amiért önmagában érdemes volt Lemmyéknek harminc évig zenélni. Feltölteni persze nem tudom.

Amúgy mikor jön el az a nap, amikor a kődobálókat csőcseléknek, a táblalengetőket pedig tiltakozónak nevezik?

Nevezzük már nevén a gyereket. Mitől félünk? Kinek akarunk kedveskedni? Mitől lesz jobb? Akár ki is mondhatjuk az igazat.

Az apropó külpolitikai.

My hero.

(törölve)

Na, a lényeg az, hogy a Mac tényleg alkalmasabb bizonyos dolgokra, a Photoshop pl. sokkal gyorsabban fut rajta, de én jobban élvezem a sufnituningot.

Játszani meg, nos...

Azon kedves látogatóimnak, akik a kanadai konyha jellegzetességei miatt kerestek, eddig szörnyű csalódásban volt részük. De most!

Egy google keresés után itt van egy link, és itt lehet jóféle recepteket találni. A whiskyjükről nincs recept.

http://allrecipes.com/recipes/world-cuisine/us-and-canada/canada/ViewAll.aspx?index=0

És ha már Kanada:



És ha kapok egy válaszlinket a Canadian Kilted Yaksmenre, mészárlás lesz. Epikus.

Elkövettem egy pár hibát. Az egyik, hogy elfelejtettem, mi megengedhető és mi nem. Az ilyesmi sajnos gyakrabban fordul elő akkor, amikor takonyszűrőn át nézem a világot, bár persze ez nem mentség.

A kínos gondolatok elől a BBC hozzászólásai közé menekültem, hogy kellőképpen felidegesíthessem magam. Sikerült. Majdnem olyan fos, mint az index mélypolitikai fórumai, csak általában jobb a helyesírás.

A kedvencem az ős-Britanniából beoldalazó, modern pikt volt, aki előadta arra a kérdésre - valamék biztosnak eszébe jutott a dolog -, hogy vajon értelmes lenne-e EU-s szinten bevezetni egy ilyen szabályozást, hogyaszongya. "Az EU nem ad nekünk választást a kérdésben, bár egyetértek azzal, hogy legyen betiltva a dohányzás nyilvános helyen, ezért LÉPJÜNK KI." Komolyan bazmeg, kezd olyan lenni ez, mint valami mutáns ceterum censeo, egy titkos jel, amelynek segítségével a kontraszelektált birodalomhívők felismerik egymást, és utána elmennek pintben számolni, shillinggel fizetni és EU-s zászlót égetni valami vöröstéglás ház alagsorában.

Elmondom, miért gondolom ezt. Egyrészt egy ilyen ötlet - a teljes tiltás - azonnal megbukik a portugálokon, de ha máson nem, a spanyolokon, vagy a görögökön. Még azt sem sikerült elérnie a Bizottságnak - na nem mintha vércsíkot húzott volna maga után az erőlködéstől -, hogy a dohánytermelőknek adott támogatások megszűnjenek. (Megjegyzem, hogy ha Alsó-Fantázia tartományban a húgykőből faragott szentképek készítése hagyományos iparág lenne, az EU jó eséllyel arra is adna pénzt.) Szóval, teljes tiltás jó eséllyel nem lesz. Elkülönítés már talán, de azt is nehezen képzelem el, hogy a nagy dohányfogyasztású országok örömmel vállalják ezt a népszerűtlen intézkedést. (Mondjuk, ha adnak mellé valami jutalmazási-támogatási sémát, akkor még működhet is, de azok a helyek, ahol egyszerűen nem fér el egy dohányzó és egy teljes értékű nemdohányzó szakasz, meg fogják szívni.) Tehát ezekben az országokban szerintem maximum csak azt lehet keresztülvinni, hogy a hely maga dönti el, hogy dohányzó vagy nemdohányzó létesítmény lesz.

Ebből következően, ha valamit nagyon el nem néztem, egy EU-s szintű dohányzástiltásnak nem nagyon van realitása. De azért lépjünk ki, mert valamikor, valahol akarhatják, esetleg, ezek az antidemokratikus EU-sok, akik persze semmit nem tehetnek, ha azt a mi kurvademokratikusan megválasztott minisztereink (jé, a miniszterre se lehet szavazni az általános választásokon?), akik időnként összeficcennek, nem akarják. Mondjuk, az ilyesmit nehezebb elképzelni egy olyan országban, aminek hatvan évvel ezelőtt még gyarmatai voltak, nem rombolták le kétszer, és egy ideig szédeleghetett abban az illúzióban, hogy labdaszedőnél több is lehet egymagában a Szovjetunió és az USA, ma meg az USA-Oroszország-Kína meccseken...

...és a vidám, kék alapon sárga csillagos nindzsakamion véres kerekekkel tovapöfög az éjszakába...

Most olyan "mackó bácsi megpihen" hangulatom van. Mondanék itt köszönetet a Fosvulkán és a Taknyom-nyálam egybefolyik népi együtteseknek, akik szerint a testem nagyszerű mikrobiológiai felvonulási terület esetleges világégésekhez.

Az lesz ám az apokalipszis, amikor az emberiség kollektíve összefossa magát.

Sebaj. Ma este lesz alkalmam, hogy mindenki mást is megfertőzzek. (Szia, Nurgle.)

Forward March! (Előre, március. Igen.)