"Másodfokos. A fokos négyzetre emeléséből született, hatékony magyar közelharci fegyver."
Lesz ez még rosszabb is, érzem.
kedd, február 28, 2006
hétfő, február 27, 2006
Let there be gorram light
Utólag, visszatekintve, és magamat ismerve, a sorsszerűség az egyetlen szó, ami nem trágár, és mégis eszembe jut. Nem vagyok kimondottan figyelmes alak. Egészen pontosan öt figyelmeztetést kaptam a sorstól, mielőtt utolért volna a végzet. Most ülök a töksötét szobában, bámulom a monitort, és azon tűnődöm, hogy ugyan miért nem vettem izzót, amíg még volt a csillárban működő darab.
vasárnap, február 26, 2006
Influenza, bulvárhalál
Na. Most influenzaügyben fogok... nem frankót mondani, csak rámutatni arra, hogy az egyoldalú, úgynevezett Möbius-érme a valóságban kurvára ritka. Visszaolvastam az archívumot, és rájöttem, hogy az index.hu-n nem csak az értékelhető újságíró, hanem az értékelhető glosszaíró is hiánycikk. Az a kevés, aki van, na, miattuk olvasom még azt a szennyet, meg mert kábé bemértem már mostanra, mikor érdemes külföldi forrásokat is keresni egy általuk leközölt hírrel kapcsolatban. (Belpolitikával művelt ember elvből nem érintkezik.)
Itt van tehát a sirám. Hogy a hivatal mekkora egy suttyó. Hogy az ÁNTSZ nem gyorsítja a törzskönyvezési eljárást a H5N1-gyel kapcsolatban. Na, kérem. Tetszik tudni, mivel jár ez? Mert szerintem kísérletezéssel. Amennyire nagyhirtelen utána tudtam olvasni, temérdek, mindenféle eljárásrendekben és módszertanokban fixen leírt kísérletekkel. Állatokon, majd egy későbbi fázisban embereken is. Egyiket sem tanácsos siettetni. Sem a számukat csökkenteni, sem a vizsgált időszakot összehúzni. Emlékezzünk talán vissza a hormonkészítményes botrányokra, meg a nagy gyógyszergyár-perekre. A tisztelt - lófaszt - cikkíró valószínűleg valószínűleg ugyanilyen hangosan csapkodná az asztalt, ha a kötelezően adagolt, netán opcionálisan választható oltóanyagnak nem várt mellékhatásai lennének. Ugye? Ugye? Vagy én nem látom jól a dolgokat?
Kedves glosszaíró. A búza tudomásom szerint nem nő gyorsabban attól, hogy te éhes vagy, a baktériumkultúra sem tenyészik le neked hamarabb attól, hogy neked taknyod a nyáladdal összefolyik, és a fehér egér sem dobálja neked a molekuláris szintű kivételt attól, hogy egy általad ismeretlen hatású készítményre szerinted neked mihamarabb szükséged van. (Láthatólag ugyanis azt sem tudod, hogy a H5N1 elleni oltás mire jó és mire nem. Bár persze tőled ezt túlzás is lenne elvárni, hiszen te csak írsz róla, nem pedig értesz hozzá.)
Na, mindegy. Majd valaki, aki nálam többet olvasott a témában, kijavít, de tartok tőle, hogy a kedves -pr- illetőségű izének hirtelen eldurrant a bulvármirigye, azért bírta gépre verni a... véleményét.
Amelyhez, természetesen, joga van. Igaz is, hol egy követség?
Itt van tehát a sirám. Hogy a hivatal mekkora egy suttyó. Hogy az ÁNTSZ nem gyorsítja a törzskönyvezési eljárást a H5N1-gyel kapcsolatban. Na, kérem. Tetszik tudni, mivel jár ez? Mert szerintem kísérletezéssel. Amennyire nagyhirtelen utána tudtam olvasni, temérdek, mindenféle eljárásrendekben és módszertanokban fixen leírt kísérletekkel. Állatokon, majd egy későbbi fázisban embereken is. Egyiket sem tanácsos siettetni. Sem a számukat csökkenteni, sem a vizsgált időszakot összehúzni. Emlékezzünk talán vissza a hormonkészítményes botrányokra, meg a nagy gyógyszergyár-perekre. A tisztelt - lófaszt - cikkíró valószínűleg valószínűleg ugyanilyen hangosan csapkodná az asztalt, ha a kötelezően adagolt, netán opcionálisan választható oltóanyagnak nem várt mellékhatásai lennének. Ugye? Ugye? Vagy én nem látom jól a dolgokat?
Kedves glosszaíró. A búza tudomásom szerint nem nő gyorsabban attól, hogy te éhes vagy, a baktériumkultúra sem tenyészik le neked hamarabb attól, hogy neked taknyod a nyáladdal összefolyik, és a fehér egér sem dobálja neked a molekuláris szintű kivételt attól, hogy egy általad ismeretlen hatású készítményre szerinted neked mihamarabb szükséged van. (Láthatólag ugyanis azt sem tudod, hogy a H5N1 elleni oltás mire jó és mire nem. Bár persze tőled ezt túlzás is lenne elvárni, hiszen te csak írsz róla, nem pedig értesz hozzá.)
Na, mindegy. Majd valaki, aki nálam többet olvasott a témában, kijavít, de tartok tőle, hogy a kedves -pr- illetőségű izének hirtelen eldurrant a bulvármirigye, azért bírta gépre verni a... véleményét.
Amelyhez, természetesen, joga van. Igaz is, hol egy követség?
szombat, február 25, 2006
csütörtök, február 23, 2006
Na, lássuk. Hazaértem, akkorát aludtam, hogy egész lajháróvodák vonultak el a kanapém mellett, szorgosan jegyzetelve, megittam a maradék instant kávét, tehát friss vagyok, elégedett, amellett pedig zen. (Időközben félbehagytam a jegyzetelést, aztán megint nekikezdtem.)
Ezévi Kanada-értékelő székfoglalóm bevezetőjeként el kell mondanom, hogy, mint egy kivándorolt magyar család vendége, a helyzetem elég sajátos volt, így azt, hogy milyen volt Kanada valójában, nem tudom elmondani. Legfeljebb annyit, hogy nekem milyen volt. Azokat írom le most, amik kimaradtak a helyszíni tudósításokból, aztán, asszem, elteszem a témát a temetőbe. Oké, egy-két giccses képet még fellövök időnként.
Na.
Egy. Kanada nagy. Úgy értem, tényleg eszetlenül nagy. Ez azzal jár, hogy förtelmesen sok hely is van benne, amit álnokul ki is használnak az építkezéseknél, kivéve a belvárosokban, ahol azért szép számmal nőnek irodaépületek. Az utcák, a komolyabb utak szélessége az észak-amerikai standardhoz igazodik (ettől függetlenül a forgalom a reggeli és délutáni csúcsforgalomban beragad, pedig nem is lassítják be úgy a közlekedésirányító lámpák, mint idehaza).
Kettő. Az ég szinte mindenütt látszik, ami Pest belvárosának szűk utcái után elég szokatlan volt. Pláne a színe. Triviális, tudom, meg ha gyakrabban mozdulnék ki a nagy magyar vízfejből, akkor gyakrabban látnám, de mit csináljak, ha ez csapott arcon. Városban vagy, autóban ülsz - szennyezed a környezetet -, fogyasztózombulsz, és közben olyan lehetetlenül kék az ég, hogy az tuti most mászott le egy nyomtató-tesztlapról. Furcsa.
Három. A boltosok komolyan segíteni akarnak, vagy legalábbis el tudják hitetni, és ez nekem elég. Alsó hangon szokatlan. Mivel én alapvetően hit'n'run jellegű vásárlási taktikát alkalmazok, nekem annyira nem jön jól ez a szolgáltatás, mindenesetre kedvelni való. És azok, akik negyed óránál többet töltenek egy tetszőleges boltban, bizonyára jobban is értékelik.
Négy. A kanadai sör elég jó. Sőt, meglepően jó. Na persze, egy cseh, német vagy holland sörrel szemben megítélésem szerint azért még alulmarad, de én alapvetően elfogult vagyok Európa iránt - egyrészt -, másrészt az ízlelőbimbóimat európai löttyökön treníroztam, így tán nem meglepő, hogy az ízlésvilágom is ehhez alkalmazkodott. Viszont azt, hogy a kanadai sör egyáltalán nem szemét, sőt, az ilyesmire érzékeny gyomrom szakvéleménye is igazolhatja.
Öt. Annak ellenére, hogy iszonyú mennyiségű szemetet termelnek, még többet, mint a nyugati fogyasztói szokásokat már majdhogy' két évtizede tanulgató magyar társadalom, az utcán mégsincs. Se kutyaszar, se szemét, se papír, semmi, ami nem oda való. Téboly.
Hat. A turistalátványosságok környékén a népek megtanultak szervezni. Keresztanyámék riogattak ugyan évtizedes történetekkel abból az időből, amikor még nem jöttek bele a dologba, de most nagyon szervezetten, nagyon olajozottan megy le az egész. Hétvége volt, ráadásul sütött a nap, amikor a CN Towerba mentünk, ez előcsalta rejtekhelyükről a Kattintós Turistákat, de tömegesen, igazi rajzás volt ez, a rémítőbb fajtából. Ahhoz képest irgalmatlan gyorsan fenn voltunk.
Hét. Nincs hét. Minek. Meh.
Ezévi Kanada-értékelő székfoglalóm bevezetőjeként el kell mondanom, hogy, mint egy kivándorolt magyar család vendége, a helyzetem elég sajátos volt, így azt, hogy milyen volt Kanada valójában, nem tudom elmondani. Legfeljebb annyit, hogy nekem milyen volt. Azokat írom le most, amik kimaradtak a helyszíni tudósításokból, aztán, asszem, elteszem a témát a temetőbe. Oké, egy-két giccses képet még fellövök időnként.
Na.
Egy. Kanada nagy. Úgy értem, tényleg eszetlenül nagy. Ez azzal jár, hogy förtelmesen sok hely is van benne, amit álnokul ki is használnak az építkezéseknél, kivéve a belvárosokban, ahol azért szép számmal nőnek irodaépületek. Az utcák, a komolyabb utak szélessége az észak-amerikai standardhoz igazodik (ettől függetlenül a forgalom a reggeli és délutáni csúcsforgalomban beragad, pedig nem is lassítják be úgy a közlekedésirányító lámpák, mint idehaza).
Kettő. Az ég szinte mindenütt látszik, ami Pest belvárosának szűk utcái után elég szokatlan volt. Pláne a színe. Triviális, tudom, meg ha gyakrabban mozdulnék ki a nagy magyar vízfejből, akkor gyakrabban látnám, de mit csináljak, ha ez csapott arcon. Városban vagy, autóban ülsz - szennyezed a környezetet -, fogyasztózombulsz, és közben olyan lehetetlenül kék az ég, hogy az tuti most mászott le egy nyomtató-tesztlapról. Furcsa.
Három. A boltosok komolyan segíteni akarnak, vagy legalábbis el tudják hitetni, és ez nekem elég. Alsó hangon szokatlan. Mivel én alapvetően hit'n'run jellegű vásárlási taktikát alkalmazok, nekem annyira nem jön jól ez a szolgáltatás, mindenesetre kedvelni való. És azok, akik negyed óránál többet töltenek egy tetszőleges boltban, bizonyára jobban is értékelik.
Négy. A kanadai sör elég jó. Sőt, meglepően jó. Na persze, egy cseh, német vagy holland sörrel szemben megítélésem szerint azért még alulmarad, de én alapvetően elfogult vagyok Európa iránt - egyrészt -, másrészt az ízlelőbimbóimat európai löttyökön treníroztam, így tán nem meglepő, hogy az ízlésvilágom is ehhez alkalmazkodott. Viszont azt, hogy a kanadai sör egyáltalán nem szemét, sőt, az ilyesmire érzékeny gyomrom szakvéleménye is igazolhatja.
Öt. Annak ellenére, hogy iszonyú mennyiségű szemetet termelnek, még többet, mint a nyugati fogyasztói szokásokat már majdhogy' két évtizede tanulgató magyar társadalom, az utcán mégsincs. Se kutyaszar, se szemét, se papír, semmi, ami nem oda való. Téboly.
Hat. A turistalátványosságok környékén a népek megtanultak szervezni. Keresztanyámék riogattak ugyan évtizedes történetekkel abból az időből, amikor még nem jöttek bele a dologba, de most nagyon szervezetten, nagyon olajozottan megy le az egész. Hétvége volt, ráadásul sütött a nap, amikor a CN Towerba mentünk, ez előcsalta rejtekhelyükről a Kattintós Turistákat, de tömegesen, igazi rajzás volt ez, a rémítőbb fajtából. Ahhoz képest irgalmatlan gyorsan fenn voltunk.
Hét. Nincs hét. Minek. Meh.
szerda, február 22, 2006
BCWT - epilogue
Visszatértem. (A temetésre készülő, előre gondosan kisírt szemű rajongók csalódottan hazamennek.)
Az egyik biztonsági embert látva a torontói reptéren - aki a veszéllyel mit sem törődve leparancsolta rólam a cipőt, a barma - eszembe jutott, hogy ha túl nagy sikert érnek el bizonyos vallások, akkor az Alföld nagyon el fog szikhesedni. (Valamint Szikh transit gloria mundi, de ez már csak most jutott eszembe. Nagyon utáltam volna holnap bemenni melózni, ezer szerencse, hogy végül nem is kell. Szabin vagyok, tehát puns not dead, hogy ezeréves poénokat idézzek.)
Amúgy elhagytam pár kulcsomat, van nagy örülés. Basszameg.
Az egyik biztonsági embert látva a torontói reptéren - aki a veszéllyel mit sem törődve leparancsolta rólam a cipőt, a barma - eszembe jutott, hogy ha túl nagy sikert érnek el bizonyos vallások, akkor az Alföld nagyon el fog szikhesedni. (Valamint Szikh transit gloria mundi, de ez már csak most jutott eszembe. Nagyon utáltam volna holnap bemenni melózni, ezer szerencse, hogy végül nem is kell. Szabin vagyok, tehát puns not dead, hogy ezeréves poénokat idézzek.)
Amúgy elhagytam pár kulcsomat, van nagy örülés. Basszameg.
kedd, február 21, 2006
BCWT - intermezzo
Amúgy kurvára vágyom ám haza. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, csak erre visszaemlékezni lesz jó, megélni kicsit fárasztó. Hülye lúzerek, igen, ti ott, mikor megyünk el végre világot hódítani együtt? Faszkivammá, hogy olyan emberekkel vagyok több, mint tíz napja, akik a ThAC0-ra (értsd:takó-ra) azt hiszik, hogy valami mexikói kaja. A geekjeimet akarom. A csinos nők, akikkel időközben találkoztam, jöhetnek. Mehetünk Thaiföldre is, oda állítólag csak az út drága.
BCWT - part 5
Kilencedik nap
Esküvő. Kitűnő szervezési munka, apróbb bakikkal, főként azon az oldalon, ahol nekem kellett tüzet oltanom. Végül összejött mégis hiba nélkül az egész. Ezer szerencse a szervezőknek, hogy volt a közelben egy fürge geek - én -, különben a technika szopatott volna rendesen. De így, segítséggel ugyan, de le tudtam küzdeni az akadályokat. A pár imádnivaló volt, a szülők érzékenyültek elfele, oszt' vagy mutatták, vagy nem. Én speciel vigyorogtam ki a fejemből, mint aki kokaint nyelt, de nekem ilyen a fejem. És ilyen korban már nem illik sírni sem. Ebből a szempontból az este tökéletes. Egész este ingyen pia, bár vacsorázni is kellett közben - kicsit eklektikus volt a menü, de nekem azért ízlett -, de vagy az üvegben nem az volt, ami rá volt írva, vagy én nyertem el az égiek kegyéből egy Immunity: Gin-Tonic effektet. Tizenegy pohár után sem voltam beállva. Kicsit sem. A borókaszagú fintorgás is elmaradt másnap, ami külön gyanús. Általában olyasmire táncoltam, amit nem ismerek (mit nézel? sem ízlés- sem más rendőrség nem vitetett el.), de ez azért van, mert amit én ismerek, arra vagy pogózni, vagy okádni lehet. Hazatértünk, megnéztük az inkrimináló felvételeket, aztán elmentünk aludni. Missön teljesítve, részünkről innen már csak a ráadás. Nagy királyság volt, az meg, hogy a mindkét házasulót kedvelem, külön bónusz.
Tizedik nap
Korai kelés fél siker. Nem, ez nem egy vicces kedvű bőrgyógyász cégértáblájáról származó felirat, hanem a napunk mottója. Elmentünk a Niagara vízeséshez. Persze a kanadai oldalon, elvégre a magunkfajta naplopó európaiak (nem is tudom, mennyivel rosszabb az életszínvonal Nagy-Britanniában vagy Svédországban, mint az Egyesült Államokban, phfüejj) nem mehetnek oda vízum nélkül, és kanadaiak is csak útlevéllel. Hiába no, az útlevél az már csak ilyen mágikus pecsét, amely számolatlan terrorista cselekményt akadályozott már meg az idők folyamán, és egyszerűen le-he-tet-len hamisítani. (irónia, irónia) Anyway. A vízesés olyan gyönyörű, hogy azt már önmagában büntetni kéne, és büntetik is, turistalátványosságokhoz illően vérlázító árszínvonallal. Jó anyám szopóra is lett állítva emiatt: először teljesen feleslegesen vett két elemet, nem olcsóért, aztán filmet, iszonyú drágán. (Tizenkét kanadai dollár egy huszonnégy kockás filmért, az már testvérek között is akurvaannyát.)
Visszatértünk és gondosan semmit sem csináltunk. Más, életigenlőbb emberek, úgymint mindenféle vendéglátók könnyen éltek, mert ők nem hat órát aludtak, de a végén csak takarodót fújtunk.
Tizenegyedik nap
Izomból aludtam. A változatosság gyönyörködtető, a párna maradandó ráncokat vasal hamvas arcbőrömre, és az élmény bámulatra méltó. Kaja után vásárlás. Fogyasztózombi énem ujjong. Vettem pár cumót, és szívtam azzal, hogy errefelé a kiírt árba nem értendő bele az adó, azt majd a pénztárnál pakolják rá. Még az a szerencse, hogy azon a helyen, ahol voltunk, nem volt késbolt. Mert különben a jövő havi fizetésemet is elkúrtam volna ott helyben. Így csak az e havinak jártam a végére. Fogok még sírni, amikor megérkezik a folyószámla-kivonatom. Financiális horrorpornó. (Halálra basznak a kamattal.) Pár szuvenyírt is vettem. A maradékot még le kell tudni. Holnap indulunk. A hazaúttól már előre undorodom, pedig rövidebb lesz, mint az ideút, az uralkodó szélirány miatt. És már előre várom a köttsög magyarvámos-attitűdöt, ami pont olyan lesz, mint a köttsög kanadaivámos-attitűd, nyelvi malőrök nélkül. Mindenki készüljön.(Ürítsétek ki az országot, és dugjátok el a piát.)
Esküvő. Kitűnő szervezési munka, apróbb bakikkal, főként azon az oldalon, ahol nekem kellett tüzet oltanom. Végül összejött mégis hiba nélkül az egész. Ezer szerencse a szervezőknek, hogy volt a közelben egy fürge geek - én -, különben a technika szopatott volna rendesen. De így, segítséggel ugyan, de le tudtam küzdeni az akadályokat. A pár imádnivaló volt, a szülők érzékenyültek elfele, oszt' vagy mutatták, vagy nem. Én speciel vigyorogtam ki a fejemből, mint aki kokaint nyelt, de nekem ilyen a fejem. És ilyen korban már nem illik sírni sem. Ebből a szempontból az este tökéletes. Egész este ingyen pia, bár vacsorázni is kellett közben - kicsit eklektikus volt a menü, de nekem azért ízlett -, de vagy az üvegben nem az volt, ami rá volt írva, vagy én nyertem el az égiek kegyéből egy Immunity: Gin-Tonic effektet. Tizenegy pohár után sem voltam beállva. Kicsit sem. A borókaszagú fintorgás is elmaradt másnap, ami külön gyanús. Általában olyasmire táncoltam, amit nem ismerek (mit nézel? sem ízlés- sem más rendőrség nem vitetett el.), de ez azért van, mert amit én ismerek, arra vagy pogózni, vagy okádni lehet. Hazatértünk, megnéztük az inkrimináló felvételeket, aztán elmentünk aludni. Missön teljesítve, részünkről innen már csak a ráadás. Nagy királyság volt, az meg, hogy a mindkét házasulót kedvelem, külön bónusz.
Tizedik nap
Korai kelés fél siker. Nem, ez nem egy vicces kedvű bőrgyógyász cégértáblájáról származó felirat, hanem a napunk mottója. Elmentünk a Niagara vízeséshez. Persze a kanadai oldalon, elvégre a magunkfajta naplopó európaiak (nem is tudom, mennyivel rosszabb az életszínvonal Nagy-Britanniában vagy Svédországban, mint az Egyesült Államokban, phfüejj) nem mehetnek oda vízum nélkül, és kanadaiak is csak útlevéllel. Hiába no, az útlevél az már csak ilyen mágikus pecsét, amely számolatlan terrorista cselekményt akadályozott már meg az idők folyamán, és egyszerűen le-he-tet-len hamisítani. (irónia, irónia) Anyway. A vízesés olyan gyönyörű, hogy azt már önmagában büntetni kéne, és büntetik is, turistalátványosságokhoz illően vérlázító árszínvonallal. Jó anyám szopóra is lett állítva emiatt: először teljesen feleslegesen vett két elemet, nem olcsóért, aztán filmet, iszonyú drágán. (Tizenkét kanadai dollár egy huszonnégy kockás filmért, az már testvérek között is akurvaannyát.)
Visszatértünk és gondosan semmit sem csináltunk. Más, életigenlőbb emberek, úgymint mindenféle vendéglátók könnyen éltek, mert ők nem hat órát aludtak, de a végén csak takarodót fújtunk.
Tizenegyedik nap
Izomból aludtam. A változatosság gyönyörködtető, a párna maradandó ráncokat vasal hamvas arcbőrömre, és az élmény bámulatra méltó. Kaja után vásárlás. Fogyasztózombi énem ujjong. Vettem pár cumót, és szívtam azzal, hogy errefelé a kiírt árba nem értendő bele az adó, azt majd a pénztárnál pakolják rá. Még az a szerencse, hogy azon a helyen, ahol voltunk, nem volt késbolt. Mert különben a jövő havi fizetésemet is elkúrtam volna ott helyben. Így csak az e havinak jártam a végére. Fogok még sírni, amikor megérkezik a folyószámla-kivonatom. Financiális horrorpornó. (Halálra basznak a kamattal.) Pár szuvenyírt is vettem. A maradékot még le kell tudni. Holnap indulunk. A hazaúttól már előre undorodom, pedig rövidebb lesz, mint az ideút, az uralkodó szélirány miatt. És már előre várom a köttsög magyarvámos-attitűdöt, ami pont olyan lesz, mint a köttsög kanadaivámos-attitűd, nyelvi malőrök nélkül. Mindenki készüljön.(Ürítsétek ki az országot, és dugjátok el a piát.)
szombat, február 18, 2006
BCWT - part 4
Még mindig azt a megkezdett doboz piros Marlborót szívom, amivel eredetileg ideérkeztem. Tegnap elszívtam egyet, két nap kihagyás után, és az íze leírhatatlanul szar volt. Más kérdés, ahogy magamat ismerem, az otthoni k9rnyezetben idővel megint hozzászoktatom magam. A dolog még bizonytalan.
Hetedik nap
A hetedik napon egyes szédelgők megpihenhetnek, ránk azonban várt a tudomány, a technika és a kultúra, így Science Centerbe mentünk. Itt megnéztük az enyhén morbid Bodyworlds 2-t, amely Günter von Hagen utazó kiállítása. Ő az a vicces boncnok gyerek, tudjátok, aki - egyebek közt - öthónapos terhes anyát állít ki konzerválva, szépen felbontva. Amit csinál, az egyelőre tökéletesen legális, és a maga módján érdekes is. Morbiddá csak akkor válik, ha a szöveteket elkezded egykorvolt emberekként látni. A pénzt, amit rá kellett költeni, simán megérte, az viszont, hogy hétvégén gyakorlatilag nem lehet bejutni, annyira népszerű, számomra nehezen érthető. A Science Center normál kiállításai is elég érdekesek, kicsit emlékeztetnek a hazai Csodák palotájára, de nem annyira koncentrálnak az interaktív érdekességekre. Vagy csak nem annyira tömény. Bár volt olyan terem is jó pár. Este elpróbáltuk az esküvőt. Gáz is lenne, ha a nagy alkalommal egymásba botlanának a tanúk, meg ilyenek. Én persze hihetetlen profizmussal adtam elő a Bámész Tömeg szerepét. Esélytelen, hogy bakizzak a Nagy Alkalomkor. Utána vacsora, decensen iszogattam. Szerintem most már mindenki meg van róla győződve, hogy alkoholista vagyok. Vagyok is, de csak hobbialkoholista, nem csúfolom meg ezt a nemes sportot profizmussal. A végére egész belejöttem a társalgásba. Mondjuk, amin teljesen meglepődtem, hogy mennyire máshogy viszonyulnak egy felsőoktatási, esetemben főiskolai diplomához itt, mint otthon, vagy én. Otthon szokás megkérdezni, hogy "oké, na de melyik intézmény? Melyik szak? Netán Kodolányi?" Itt meg én éreztem magam kínosan, hogy bazeg, én egy a saját évtizedes presztízsét kannibalizáló menedzserképzőn végeztem, nem valami "komoly" helyen. Máshogy viszonyulnak a sikerhez is, de ez megint más kérdés. Szóval fura volt kicsit, de nagyon jól éreztem magam.
Nyolcadik nap
Elmentem plázadwellingelni. Csak azt vettem, amit akartam, vagy legalábbis azt hittem, hogy akartam, de a két útitársam - fogyasztózombik! - áldozatul esett a marketingnek. Vettem egy Timberline Mini Pit Bullt Cicoidnak, ha már kifizette nekem otthon, de azt nem sörözés előtt-közben kéretik elmondani legközelebb, hogy nem sima, hanem serrated pengét teccik akarni.
Egyelőre ilyen. Remélem, ilyen is marad, mert utálnék ezzel szívni. *hint, hint* Este átmentünk a leendő férjhez, zavarni, az is jól ment, mert tudunk. Haza, újabb nap.
Kilencedik nap
Ma lesz az esküvő. Nem tervezek semmi érdemlegeset.
Hetedik nap
A hetedik napon egyes szédelgők megpihenhetnek, ránk azonban várt a tudomány, a technika és a kultúra, így Science Centerbe mentünk. Itt megnéztük az enyhén morbid Bodyworlds 2-t, amely Günter von Hagen utazó kiállítása. Ő az a vicces boncnok gyerek, tudjátok, aki - egyebek közt - öthónapos terhes anyát állít ki konzerválva, szépen felbontva. Amit csinál, az egyelőre tökéletesen legális, és a maga módján érdekes is. Morbiddá csak akkor válik, ha a szöveteket elkezded egykorvolt emberekként látni. A pénzt, amit rá kellett költeni, simán megérte, az viszont, hogy hétvégén gyakorlatilag nem lehet bejutni, annyira népszerű, számomra nehezen érthető. A Science Center normál kiállításai is elég érdekesek, kicsit emlékeztetnek a hazai Csodák palotájára, de nem annyira koncentrálnak az interaktív érdekességekre. Vagy csak nem annyira tömény. Bár volt olyan terem is jó pár. Este elpróbáltuk az esküvőt. Gáz is lenne, ha a nagy alkalommal egymásba botlanának a tanúk, meg ilyenek. Én persze hihetetlen profizmussal adtam elő a Bámész Tömeg szerepét. Esélytelen, hogy bakizzak a Nagy Alkalomkor. Utána vacsora, decensen iszogattam. Szerintem most már mindenki meg van róla győződve, hogy alkoholista vagyok. Vagyok is, de csak hobbialkoholista, nem csúfolom meg ezt a nemes sportot profizmussal. A végére egész belejöttem a társalgásba. Mondjuk, amin teljesen meglepődtem, hogy mennyire máshogy viszonyulnak egy felsőoktatási, esetemben főiskolai diplomához itt, mint otthon, vagy én. Otthon szokás megkérdezni, hogy "oké, na de melyik intézmény? Melyik szak? Netán Kodolányi?" Itt meg én éreztem magam kínosan, hogy bazeg, én egy a saját évtizedes presztízsét kannibalizáló menedzserképzőn végeztem, nem valami "komoly" helyen. Máshogy viszonyulnak a sikerhez is, de ez megint más kérdés. Szóval fura volt kicsit, de nagyon jól éreztem magam.
Nyolcadik nap
Elmentem plázadwellingelni. Csak azt vettem, amit akartam, vagy legalábbis azt hittem, hogy akartam, de a két útitársam - fogyasztózombik! - áldozatul esett a marketingnek. Vettem egy Timberline Mini Pit Bullt Cicoidnak, ha már kifizette nekem otthon, de azt nem sörözés előtt-közben kéretik elmondani legközelebb, hogy nem sima, hanem serrated pengét teccik akarni.
Egyelőre ilyen. Remélem, ilyen is marad, mert utálnék ezzel szívni. *hint, hint* Este átmentünk a leendő férjhez, zavarni, az is jól ment, mert tudunk. Haza, újabb nap.
Kilencedik nap
Ma lesz az esküvő. Nem tervezek semmi érdemlegeset.
szerda, február 15, 2006
BCWT - part 3
Ötödik nap
Ottawa a mai célpont. Elég necces darab, meglátszik rajta az európai és amerikai kontinens közötti különbség: egy napon belül elzúzni Torontótól Ottawáig, meg vissza, az azért tán odahaza egy kicsit túlzás lenne. Túlzás is volt. Megfáztam, mint a veszedelem, még az ujjaim közén is takony csorog. Láttuk a kanadai parlamentet, kívülről, vannak róla képek, de még nem tudom őket feltenni. (Egyre gyakrabban volt kedvem ugrálni a fényképezőképemen, mert folyton lemeríti az elemeket. Egyszer, egy szép napon, meg fog rándulni a szemöldököm, aztán megint, és kicsit reszkető kézzel lefejtem a csuklómról a hordszíjat, leteszem a masinát a földre, aztán egy oroszlánfóka minden bájával nekilendülök, és tiprok, és tiprok, jobb lábbal, aztán páros lábbal, amíg a fiókból is áramköri elemek potyognak elő, addig. Aztán veszek egy mély levegőt, megkönnyebbülten, még odébbrúgok egy kondenzátort, és mosolyogva távozom. Ó, igen.) A sétálóutca elég gányul nézett ki, nagyrészt bankok szegélyezik, meg drága éttermek. Mi végül egy odébb lévő, olasz kaját kínáló létesítményre szavaztunk, szerintem elég jó is volt. (A kanadai konyha legalább annyira világhíres, mint mondjuk a walesi, ezért tán nem sértés, hogy nem echte kanadai kajáldába mentünk. Hé, hát nem lehet minden nemzet mindenben jó.) Jó anyámék szuvenírkedtek egy kicsit, meg voltunk múzeumokban is, de az egyik nem volt nyitva, a másikra meg nem volt időnk. Viszont elmentünk megnézni a Rideau Canalt, ami, ha most el nem kúrok valamit, a világ leghosszabb jégpályája. Valami 7-8 kilométer, és tele van korcsolyázókkal. És a jege engem is elbír.
A visszaúton már széttaknyásztam magam, elég gáz volt. Lázam még nincs, a közérzetem sem olyan szar, mint lehetne, de azért voltam már jobban is.
Hatodik nap
Ez a nap Torontóról szólt. Először a Casa Loma, amely egy némiképp habókos kanadai katona/befektető váltottkasztú befektetésének eredményeképpen jött létre a '10-es években, akkori áron 3,5 millió dollárért. (Combos.) Az úriember nagyban játszott, nagyban is bukott. Így került aztán, mindenféle kalandos úton végül a város birtokába a kissé túlméretes kecó, amely, mint egy mellékesen, háborús jelentőségű helyszínné vált a második világháború idején. Itt fejlesztették ki ugyanis az ASDIC-ot, amely a szonár elődje volt. "Sorry for the inconvenience." Muhahahahaaa. Idegenvezetés nincs, van viszont egy kézi készülék, amelybe a szoba számát bepötyögve meg lehet tudni, amit érdemes. Sőt, akár még többet is.
Aztán átmentünk a Royal Ontario Museumba, végig is jártuk kábé egy óra alatt, bár annyira nyilván nem álltunk meg nézelődni. Biológia, Görögország, japán, kínai és koreai cuccosok, egyiptomi tárlat, ilyesmi. Láttam kitömött csillagorrú vakondot, meg rücskös bőrű varangyokat, amelyek hihetetlen profizmussal álcázták magukat mindenféle kőnek. Meg betépett fejű Bódhiszattva-szobrokat, máshonnan. Furcsa és kellemes meglepetés, hogy lehet fényképezni, ingyen ráadásul, csak a vakut nem szabad használni. Azután hazajöttünk, most itt küzdök a gonosz takonymanóval, és gondolkodom, hogy beboruljak-e az ágyba.
Bye.
Ottawa a mai célpont. Elég necces darab, meglátszik rajta az európai és amerikai kontinens közötti különbség: egy napon belül elzúzni Torontótól Ottawáig, meg vissza, az azért tán odahaza egy kicsit túlzás lenne. Túlzás is volt. Megfáztam, mint a veszedelem, még az ujjaim közén is takony csorog. Láttuk a kanadai parlamentet, kívülről, vannak róla képek, de még nem tudom őket feltenni. (Egyre gyakrabban volt kedvem ugrálni a fényképezőképemen, mert folyton lemeríti az elemeket. Egyszer, egy szép napon, meg fog rándulni a szemöldököm, aztán megint, és kicsit reszkető kézzel lefejtem a csuklómról a hordszíjat, leteszem a masinát a földre, aztán egy oroszlánfóka minden bájával nekilendülök, és tiprok, és tiprok, jobb lábbal, aztán páros lábbal, amíg a fiókból is áramköri elemek potyognak elő, addig. Aztán veszek egy mély levegőt, megkönnyebbülten, még odébbrúgok egy kondenzátort, és mosolyogva távozom. Ó, igen.) A sétálóutca elég gányul nézett ki, nagyrészt bankok szegélyezik, meg drága éttermek. Mi végül egy odébb lévő, olasz kaját kínáló létesítményre szavaztunk, szerintem elég jó is volt. (A kanadai konyha legalább annyira világhíres, mint mondjuk a walesi, ezért tán nem sértés, hogy nem echte kanadai kajáldába mentünk. Hé, hát nem lehet minden nemzet mindenben jó.) Jó anyámék szuvenírkedtek egy kicsit, meg voltunk múzeumokban is, de az egyik nem volt nyitva, a másikra meg nem volt időnk. Viszont elmentünk megnézni a Rideau Canalt, ami, ha most el nem kúrok valamit, a világ leghosszabb jégpályája. Valami 7-8 kilométer, és tele van korcsolyázókkal. És a jege engem is elbír.
A visszaúton már széttaknyásztam magam, elég gáz volt. Lázam még nincs, a közérzetem sem olyan szar, mint lehetne, de azért voltam már jobban is.
Hatodik nap
Ez a nap Torontóról szólt. Először a Casa Loma, amely egy némiképp habókos kanadai katona/befektető váltottkasztú befektetésének eredményeképpen jött létre a '10-es években, akkori áron 3,5 millió dollárért. (Combos.) Az úriember nagyban játszott, nagyban is bukott. Így került aztán, mindenféle kalandos úton végül a város birtokába a kissé túlméretes kecó, amely, mint egy mellékesen, háborús jelentőségű helyszínné vált a második világháború idején. Itt fejlesztették ki ugyanis az ASDIC-ot, amely a szonár elődje volt. "Sorry for the inconvenience." Muhahahahaaa. Idegenvezetés nincs, van viszont egy kézi készülék, amelybe a szoba számát bepötyögve meg lehet tudni, amit érdemes. Sőt, akár még többet is.
Aztán átmentünk a Royal Ontario Museumba, végig is jártuk kábé egy óra alatt, bár annyira nyilván nem álltunk meg nézelődni. Biológia, Görögország, japán, kínai és koreai cuccosok, egyiptomi tárlat, ilyesmi. Láttam kitömött csillagorrú vakondot, meg rücskös bőrű varangyokat, amelyek hihetetlen profizmussal álcázták magukat mindenféle kőnek. Meg betépett fejű Bódhiszattva-szobrokat, máshonnan. Furcsa és kellemes meglepetés, hogy lehet fényképezni, ingyen ráadásul, csak a vakut nem szabad használni. Azután hazajöttünk, most itt küzdök a gonosz takonymanóval, és gondolkodom, hogy beboruljak-e az ágyba.
Bye.
kedd, február 14, 2006
BCWT - part 2
Újabb nap. Elmentünk Horseshoe Valley-be, mindenféle alantas testmozgást végezni. Kábé másfél órányira van a hely Mississaugától, és elég jól kiépített kis komplexum. Épp arra jó, amirw vélhetőleg szánták: ha van kedved egy kicsit síelni hétvégén, vagy ilyesmi, akkor autóba vágod magad, és elég hamar lent vagy, este meg visszajössz. Van egy lesikláshoz alkalmas pálya az út másik oldalán, meg különböző hosszúságú - és nehézségű -, színkóddal jelölt útvonalak, három irányban, sífutáshoz. Meg egy negyedik, a hótalp-felhasználóknak. Azon mentem én. Eleinte ódzkodtam a gondolattól, de később beláttam, hogy a hótalp nagy királyság. Komolyan, ha lehetne odahaza, alighanem rászoknék, mint tetű a fehér heroinra. Ez már nem a régi teniszütő-a-cipőre kivitel, hanem könnyűfém-műanyag csoda. Akkora tapadófelületet biztosít, mint egy lánctalp, és szinte lehetetlen vele megcsúszni. Amellett be lehet vele menni olyan helyekre is, ahol egy sífutó sírva fakadna. Jár hozzá két bot, oszt' lehet menni. Ha belejön az ember, egy siető ember sebességét simán tartani lehet, hegynek föl, hegynek le. Igazi BTR-fíling, közel áll a meszes kicsi szívemhez. Mások fázni kezdenek a hidegben, én speciel túlhevültem. A szemüveg bosszúja ismét beteljesedett: két percenként álltam meg törölgetni, mert a következő jelzésig nem láttam el. A legviccesebb az volt, amikor előhalásztam egy papírzsebkendőt, hogy rendes munkát végezzek, és mire visszavettem a kesztyűmet, megint bepárásodott az a dög. Ha ilyen testmozgásos perverziókra adnám a fejem, tuti átállnék kontaktlencsére, még akkor is, ha ösztönből irtózom a gondolattól, hogy jól-rosszul csiszolt műanyagdarabot toljak a szemhéjam alá. Nem mentem végig a pályán, mert elnéztem egy fordulót, így nem nyolc kilométert slattyogtam, hanem kábé ötöt. Igaz, azt negyven-negyvenöt perc alatt. Vagy valami ilyesmi. Nincs órám. (Élvezem.)
Voltunk visszafelé Tim Horton'sban, ami afféle kanadai jellegzetesség, gyorsétterem-lánc, ahol levest, meg kávét, meg fánkot tömhet a fejébe az arra járó. A kávé tényleg elég jó volt - bár nyilván egy hazai mérget vagy egy olasz csodát nem aláz meg a szememben -, a chili meg szintén finom. Aztán hazaértünk, és ki-ki elpunnyadt. A szülék letolták a bevásárlást, mi kifosztottuk a hűtőt a tegnapi vacsora maradványaira hiénázva, aztán beestek a szülék is megint. Most tévéztünk, meg dumáltunk, elvoltunk.
Az élet szép. Holnap korán kelek, irány Ottawa.
Voltunk visszafelé Tim Horton'sban, ami afféle kanadai jellegzetesség, gyorsétterem-lánc, ahol levest, meg kávét, meg fánkot tömhet a fejébe az arra járó. A kávé tényleg elég jó volt - bár nyilván egy hazai mérget vagy egy olasz csodát nem aláz meg a szememben -, a chili meg szintén finom. Aztán hazaértünk, és ki-ki elpunnyadt. A szülék letolták a bevásárlást, mi kifosztottuk a hűtőt a tegnapi vacsora maradványaira hiénázva, aztán beestek a szülék is megint. Most tévéztünk, meg dumáltunk, elvoltunk.
Az élet szép. Holnap korán kelek, irány Ottawa.
hétfő, február 13, 2006
BCWT - part 1
Na, végre gépre kerültem. Itten most épp este van, kellemes, nyugodt darab, és csak két dolog van, ami zavar. Az egyik, hogy nem akarom izomból szétbűvészkedni az ablakot, ezért meg kell várnom a reggelt, hogy megkérdezzem, hogyan működik a zármechanizmus, a második meg az, hogy angol billentyűzeten gépelek, magyar kiosztással, így aztán szopok. Pláne, mert ez olyan márkás darab, hogy ezen már el lehet térni a normál, megszokott kiosztástól, így rendszeresen entert ütök "ű" helyett, a hosszú "í"-t meg jobb híján Alt+kódok trükkökkel viszem be.
A csütörtököt kivettem szabadnapnak, a péntek meg a készülődés és az indulás jegyében telt.
Nulladik/első nap
Tetves retkes egy idő volt, legalábbis úgy emlékszem, és nem nagyon vigasztalt a tudat, hogy a célállomáson ennél csak durvább a meteorológiai helyzet. A földi személyzet és a kanadai kormány, valamint az utasállomány legalább felét kitevő transzferesek összmunkájának eredményeként tisztes egyórás késéssel indultunk. Boeing 767-essel jöttünk, ami vállban kicsit szűk volt, meg térdben is. Három óránként besült valamelyik térdem, és közölte, hogy vagy most lesz az a mozgás, vagy soha, úgy gondoljam meg. Az út amúgy kilenc óra tíz perc környékén volt, a távolságot meg majd ki-ki megnézi térképen, no. A kaja ehető volt, de semmiképpen nem nevezhető soknak, ezért szépen elpusztítottuk azokat a szendvicseket, amelyekkel állategészségügyi szédelgést követtünk volna el, ha eléri a Pearson repülőteret. Keresztanyámék, akiknél lakunk, hősiesen kivárták a megérkezésünket, ahogy azt is, hogy leszenvedjük a csomagjainkat a szalagról. A repülőtéri dolgozókat alighanem apatozin-támadás érte gyerekkorukban, és terápiás céllal helyezték át őket ide. Nem elég, hogy végigszoptam az egész utat, de még egy rakás szerves zavaró tényezőnek is néznek? Na ne már, gyökerek.
"And what do you do in Budapest?"
"I live there, you know."
Na ja. Még csak öt szóból négyet értek, bár az arány javul. Az angol nyelvű, több szálű társalgás még eléggé elfáraszt, de gondolom, ez idővel elmúlik. A kecó amúgy szép nagy, egyetlen lehetséges hátrány az, hogy egyetlen retyó van benne, de bízzunk bnne, hogy senkin nem jön ki a hastífusz. Keresztanyámék nagyon jó arcok, kedvesek nagyon, mi meg jó anyámmal élvezzük a vendégstátuszt. Dumálgattunk, fejembe helyeztem pár sört, aztán lefeküdtünk aludni, és eközben próbáltam meggyőzni a szervezetemet, hogy az idő nem annyi, amennyinek érzi, hanem annyi, amennyinek látszik.
Második nap
Az egyetlen szerencse, hogy a belső ébresztőrendszerem fényerőre aktiválódik, és izomból el is durrant kilenc óra táján, amikor a hordákban lökdösődő fotonok elérték a szobám ablakát. Viribültem egy darabig, aztán jött az ötlet, hogy nézzük meg az Ontario-tavat. Nézzük. Szép. Hó van, de nem túl vészes, kábé két-három centis, lehet benne slattyogni jól. A tavon kacsaflotta horgonyoz, meg egy négyfős hattyúkülönítmény nyújtogatja a nyakát. Pár mókus látszik, de mert tőlem nem kapnak kaját, és különben is úgy mozgok, mint egy targonca, megijednek, és lelépnek. Sétáltunk két órát, utána visszatértünk a lakásba. Ezt követően paintballozni mentünk. Halmozom az újdonságokat, vagy mi. A hely igen demokratikus: a törvényileg szabályozott keretek közt mindenki játszhat, aki csak akar. A csapatelosztás ennek megfelelően változékony: az, aki eddig ott volt, három alkalom után dönthet úgy, hogy pihen egyet, skulót vesz, kiállíttatja magát, vagy hazamegy. És akkor vagy beáll a helyére valaki, vagy nem. Amúgy, asszem, a hely elég standard. Királyság volt, csak a szemüvegem mindig bepárásodott a rohadt maszk alatt. Amit természetesen, és igen helyesen, mindig viselni kell a pályán, és a bíró szaki azonnal leküld a pályáról, ha maszk nélkül meglát ott.
Este legénybúcsú. Elvégre esküvőre jöttem, vagy mi. Nem a sajátomra. Vedelés, táncoslányok. Az összes pénzemet rájuk költöttem, ami nálam volt kápéban. (Simán megérte.) Bagózni azt nem lehetett. Emiatt nem is lett füstszagú a ruhám, ami üdítő változatosság. Miközben egyik helyről mentünk a másikra, azért iszonyú jólesett egy-egy dekk, azt el kell ismerni. Hajnali háromig mulattunk, diszkréten és visszafogottan, ahogyan azt illik. És mert az egyik srácnak, Ryannek születésnapja is volt mellé, beleittunk búcsúzóul az Unicumba. Rémes volt.
Harmadik nap
Még élek. Mivel sörrel képeztem hangulati alapot, és azt módosítgattam mindenféle, de kevés és ritka egyéb piával, egészen könnyen megúsztam a dolgot. Az EEG-m csak délutánra érte el a kívánatos szintet, de lehetett volna rosszabb is. Délután CN Tower. Világ legmagasabb kilátóhelye, meg minden. Nagy turistalátványosság, és méltán: még a hol erősödő, hol eljelentéktelendő tériszonyommal együtt is rohadtul élveztem. Különösen, amikor lejöttem. Felmentem a látogatható legmagasabb pontra, meg körbe is slattyogtam a külső gyűrűn - rohadtul fújt a szél, de azért élveztem. Persze, itt is voltak magyarok. Őszintén, lehet, hogy meg is lepődtem volna, ha nem. Fotók majd akkor lesznek, ha lesz kábel. Vagyis várhatóan hazaérkezésem után.
Vacsora. Kiválóság.
Egyelőre ennyi. Fáradt vagyok, de inkább leírom, mint hogy elfelejtsem. Nincs annyi használható emlékem, hogy megengedhessem magamnak, hogy ezeket is elpazaroljam.
Na, csók.
A csütörtököt kivettem szabadnapnak, a péntek meg a készülődés és az indulás jegyében telt.
Nulladik/első nap
Tetves retkes egy idő volt, legalábbis úgy emlékszem, és nem nagyon vigasztalt a tudat, hogy a célállomáson ennél csak durvább a meteorológiai helyzet. A földi személyzet és a kanadai kormány, valamint az utasállomány legalább felét kitevő transzferesek összmunkájának eredményeként tisztes egyórás késéssel indultunk. Boeing 767-essel jöttünk, ami vállban kicsit szűk volt, meg térdben is. Három óránként besült valamelyik térdem, és közölte, hogy vagy most lesz az a mozgás, vagy soha, úgy gondoljam meg. Az út amúgy kilenc óra tíz perc környékén volt, a távolságot meg majd ki-ki megnézi térképen, no. A kaja ehető volt, de semmiképpen nem nevezhető soknak, ezért szépen elpusztítottuk azokat a szendvicseket, amelyekkel állategészségügyi szédelgést követtünk volna el, ha eléri a Pearson repülőteret. Keresztanyámék, akiknél lakunk, hősiesen kivárták a megérkezésünket, ahogy azt is, hogy leszenvedjük a csomagjainkat a szalagról. A repülőtéri dolgozókat alighanem apatozin-támadás érte gyerekkorukban, és terápiás céllal helyezték át őket ide. Nem elég, hogy végigszoptam az egész utat, de még egy rakás szerves zavaró tényezőnek is néznek? Na ne már, gyökerek.
"And what do you do in Budapest?"
"I live there, you know."
Na ja. Még csak öt szóból négyet értek, bár az arány javul. Az angol nyelvű, több szálű társalgás még eléggé elfáraszt, de gondolom, ez idővel elmúlik. A kecó amúgy szép nagy, egyetlen lehetséges hátrány az, hogy egyetlen retyó van benne, de bízzunk bnne, hogy senkin nem jön ki a hastífusz. Keresztanyámék nagyon jó arcok, kedvesek nagyon, mi meg jó anyámmal élvezzük a vendégstátuszt. Dumálgattunk, fejembe helyeztem pár sört, aztán lefeküdtünk aludni, és eközben próbáltam meggyőzni a szervezetemet, hogy az idő nem annyi, amennyinek érzi, hanem annyi, amennyinek látszik.
Második nap
Az egyetlen szerencse, hogy a belső ébresztőrendszerem fényerőre aktiválódik, és izomból el is durrant kilenc óra táján, amikor a hordákban lökdösődő fotonok elérték a szobám ablakát. Viribültem egy darabig, aztán jött az ötlet, hogy nézzük meg az Ontario-tavat. Nézzük. Szép. Hó van, de nem túl vészes, kábé két-három centis, lehet benne slattyogni jól. A tavon kacsaflotta horgonyoz, meg egy négyfős hattyúkülönítmény nyújtogatja a nyakát. Pár mókus látszik, de mert tőlem nem kapnak kaját, és különben is úgy mozgok, mint egy targonca, megijednek, és lelépnek. Sétáltunk két órát, utána visszatértünk a lakásba. Ezt követően paintballozni mentünk. Halmozom az újdonságokat, vagy mi. A hely igen demokratikus: a törvényileg szabályozott keretek közt mindenki játszhat, aki csak akar. A csapatelosztás ennek megfelelően változékony: az, aki eddig ott volt, három alkalom után dönthet úgy, hogy pihen egyet, skulót vesz, kiállíttatja magát, vagy hazamegy. És akkor vagy beáll a helyére valaki, vagy nem. Amúgy, asszem, a hely elég standard. Királyság volt, csak a szemüvegem mindig bepárásodott a rohadt maszk alatt. Amit természetesen, és igen helyesen, mindig viselni kell a pályán, és a bíró szaki azonnal leküld a pályáról, ha maszk nélkül meglát ott.
Este legénybúcsú. Elvégre esküvőre jöttem, vagy mi. Nem a sajátomra. Vedelés, táncoslányok. Az összes pénzemet rájuk költöttem, ami nálam volt kápéban. (Simán megérte.) Bagózni azt nem lehetett. Emiatt nem is lett füstszagú a ruhám, ami üdítő változatosság. Miközben egyik helyről mentünk a másikra, azért iszonyú jólesett egy-egy dekk, azt el kell ismerni. Hajnali háromig mulattunk, diszkréten és visszafogottan, ahogyan azt illik. És mert az egyik srácnak, Ryannek születésnapja is volt mellé, beleittunk búcsúzóul az Unicumba. Rémes volt.
Harmadik nap
Még élek. Mivel sörrel képeztem hangulati alapot, és azt módosítgattam mindenféle, de kevés és ritka egyéb piával, egészen könnyen megúsztam a dolgot. Az EEG-m csak délutánra érte el a kívánatos szintet, de lehetett volna rosszabb is. Délután CN Tower. Világ legmagasabb kilátóhelye, meg minden. Nagy turistalátványosság, és méltán: még a hol erősödő, hol eljelentéktelendő tériszonyommal együtt is rohadtul élveztem. Különösen, amikor lejöttem. Felmentem a látogatható legmagasabb pontra, meg körbe is slattyogtam a külső gyűrűn - rohadtul fújt a szél, de azért élveztem. Persze, itt is voltak magyarok. Őszintén, lehet, hogy meg is lepődtem volna, ha nem. Fotók majd akkor lesznek, ha lesz kábel. Vagyis várhatóan hazaérkezésem után.
Vacsora. Kiválóság.
Egyelőre ennyi. Fáradt vagyok, de inkább leírom, mint hogy elfelejtsem. Nincs annyi használható emlékem, hogy megengedhessem magamnak, hogy ezeket is elpazaroljam.
Na, csók.
péntek, február 10, 2006
Na, mentem Kanadába. Megyek könyvet meg elemet venni, meg lenyíratom a fejemről a szőrzetet, utána indulhat a móka.
Tegnap ittam, pókereztem és kockapókereztem, persze tét nélkül. Így lehet, hogy öt kockával ledobáltam öt hatost, majd öt kettest az este folyamán. Ha pénzben játszottunk volna, nem csak hogy nem élnék, de a rokonságom sem.
Tegnap ittam, pókereztem és kockapókereztem, persze tét nélkül. Így lehet, hogy öt kockával ledobáltam öt hatost, majd öt kettest az este folyamán. Ha pénzben játszottunk volna, nem csak hogy nem élnék, de a rokonságom sem.
hétfő, február 06, 2006
Amúgy meglátásom szerint a tömeg, az igazság, a hatalom és az erőszak viszonya történelmileg nincsen előre meghatározva, de az előforduló lehetőségek száma véges. Karikatúra-ügyben az bőszít a leginkább, hogy ha én egy, teszem azt, keresztényellenes karikatúra esetén elmennék gyújtogatni követségeket - nem megyek -, akkor pontosan akkora utolsó suttyó tahó provokátor barom állatnak tartana a közvélemény, mint amekkora lennék, de az éppen aktuális zavargókkal szemben nekem megértőnek kell lenni. Mert hogy ők meg vannak sértve. Ja, kérem, ez már indok akármire is. A halálos áldozatoknak meg pláne nem örülök, de az efféle népi mulatságoknál az ilyesmi idővel valószínűsíthető, hogy megtörténik. Érdekes, a belgiumi és franciaországi demonstrációk békések tudtak maradni. (Amúgy örülnék, ha a dühöngő, gyújtogató, őrjöngő tömeget már nem demonstrálóknak, hanem valami másnak neveznék a médiában. Ezzel rossz fényt vetnek a táblalengető tiltakozókra.) Ki érti ezt...
Ja, és most itt is el fogom lőni:
"A célszám... újra dobok már..." (Ossian - Acélszív dallamára)
Valamint:
Lurkvadász: - Hány éves vagy mégis, Iker? Harmincöt?
Srakker: - Jaj, de bunkó vagy... legalább római számmal mondtad volna...
Más nincs. Hacsak az nem, hogy az új irodám akkora, hogy lehetne benne golfozni, és van új szobatársam is, egy idősebb kolléganő, akivel szerintem megleszünk.
Ja, és most itt is el fogom lőni:
"A célszám... újra dobok már..." (Ossian - Acélszív dallamára)
Valamint:
Lurkvadász: - Hány éves vagy mégis, Iker? Harmincöt?
Srakker: - Jaj, de bunkó vagy... legalább római számmal mondtad volna...
Más nincs. Hacsak az nem, hogy az új irodám akkora, hogy lehetne benne golfozni, és van új szobatársam is, egy idősebb kolléganő, akivel szerintem megleszünk.
Demonstrators shouted "death to Denmark" and "death to France", and called for the embassies of both the countries to be shut, the BBC's Bilal Sarwary in Afghanistan says.
"They want to test our feelings," protester Mawli Abdul Qahar Abu Israra told the BBC.
"They want to know whether Muslims are extremists or not. Death to them and to their newspapers," he said.
Innen.
Ennek az utolsó két mondatnak a gyönyörűen perverz ellentmondásával nem tudok betelni. :rotfl:
Halál a szélsőségesekre, én már csak azt mondom. Azért azt már-már vicces látni, hogy vannak emberek, akik a faszságaikat nem csak az internet langymeleg fél-anonimitása mögött, hanem keményen, bevállalósan, tömegpszichózistól és adrenalinfüggőségtől vezettetve a rohamrendőrök sorfala előtt is hajlandóak rambósan bevállalni. Ugyanaz a pszichológiai tünetegyüttes mozgatja a fórum- és a reállemminget, úgy tűnik.
Bámulatos, milyen összefüggéseket nem lehet találni.
vasárnap, február 05, 2006
Anyátok csipája
Na, és itt kellett volna először könnygázt bevetni, utána vízágyúkkal felszeldelni a tömeget, majd pedig rohamrendőrségi előrenyomulással az elszigetelt sejteket felszámolni, és valamennyi hangadót előzetes letartóztatásba helyezni, eközben indokolatlan rendőri brutalitással átrendezni az arckifejezésüket.
A csőcseléknek nem kell konyítania a nemzetközi joghoz, de a rendőri vezetésnek és a belügyi irányítóknak igen, legalább annyira, hogy felfogják: idegen ország területén végeztek pusztítást.
A francia követségnél, tetszik látni, a dolog működött.
Helyzet a következő. A karikatúrák rosszak, és sértők. (Tényleg azok.) Felesleges volt őket leközölni. Elmulasztotta bemutatni, hogy valójában az iszlám az egyik legnyugisabb vallás a világon, csak az azt félreértelmező vallási vezetők miatt vált a nemzetközi terrorizmus egyik fő kísérőszavává. De. Anno emberek haltak meg, hogy elmondhassák a saját igazságukat Európában, és egyetlen gyökér, szopós fanatikus sem teheti meg, hogy erőszakkal próbálja meg kikényszeríteni a saját elveit. Egyebek közt a magyar Alkotmánnyal szemben sem, amely kimondja, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.
Tüntetni? Az oké.
Jelszavakat skandálni? Oké.
Bojkott? Viccnek tán egy kissé durva, de jogukban áll.
Gyújtogatni, semleges ország zászlóját letépni, és azt mással helyettesíteni? Büdös lófaszt, takarodjatok anyátokba, kretének.
A csőcselék meg vihog, hogy csőcseleghet, és meg sem nézi, hogy min veri a gennyhabos nyálát, mert az már önmagában bűn lenne. Úgy kell velük elbánni, mint a csőcselékkel. De hát a helyi kormányzatok, úgy tűnik, annyira ellenállóak velük szemben, mint fing a ventillátorral szemben, akár véletlenül, akár szándékosan. Azokat meg, akik türelemre intenek, ignorálják, akik be akarják mutatni az igazságot, börtönbe vetik.
Szánalmas.
The truth, no matter what.
A csőcseléknek nem kell konyítania a nemzetközi joghoz, de a rendőri vezetésnek és a belügyi irányítóknak igen, legalább annyira, hogy felfogják: idegen ország területén végeztek pusztítást.
A francia követségnél, tetszik látni, a dolog működött.
Helyzet a következő. A karikatúrák rosszak, és sértők. (Tényleg azok.) Felesleges volt őket leközölni. Elmulasztotta bemutatni, hogy valójában az iszlám az egyik legnyugisabb vallás a világon, csak az azt félreértelmező vallási vezetők miatt vált a nemzetközi terrorizmus egyik fő kísérőszavává. De. Anno emberek haltak meg, hogy elmondhassák a saját igazságukat Európában, és egyetlen gyökér, szopós fanatikus sem teheti meg, hogy erőszakkal próbálja meg kikényszeríteni a saját elveit. Egyebek közt a magyar Alkotmánnyal szemben sem, amely kimondja, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.
Tüntetni? Az oké.
Jelszavakat skandálni? Oké.
Bojkott? Viccnek tán egy kissé durva, de jogukban áll.
Gyújtogatni, semleges ország zászlóját letépni, és azt mással helyettesíteni? Büdös lófaszt, takarodjatok anyátokba, kretének.
A csőcselék meg vihog, hogy csőcseleghet, és meg sem nézi, hogy min veri a gennyhabos nyálát, mert az már önmagában bűn lenne. Úgy kell velük elbánni, mint a csőcselékkel. De hát a helyi kormányzatok, úgy tűnik, annyira ellenállóak velük szemben, mint fing a ventillátorral szemben, akár véletlenül, akár szándékosan. Azokat meg, akik türelemre intenek, ignorálják, akik be akarják mutatni az igazságot, börtönbe vetik.
Szánalmas.
The truth, no matter what.
