Azok a nem-hivatalnokok, akikkel ma kapcsolatba tudtam lépni, mostanra bizonyára meg vannak győződve arról, hogy a hivatal, ahol dolgozom, olyasféle képet mutat, mint egy Alzheimer-kóros emlékeinek tárháza. Rendkívül kaotikus, elég homályos, és alapvetően egyre kevesebb mindenre jó.

A látszat megtévesztő: a helyzet ennél sokkalta durvább. Az még egy dolog, ha a hivatal vezetése által sorozatban, különös kegyetlenséggel, aljas indokból elkövetett bénázás miatt én érzem magam kellemetlenül - baj majd akkor lesz, ha már ez is elmúlik, és a távoli, ámde ingerlékeny, rendszerint elég ostoba és rövidlátó, de mégiscsak engem fizető adófizetők helyett kizárólag a saját seggem integritása fog motiválni.

Nem biztos, hogy eredményesebben tudnám csinálni, elvégre a szarból arany transzmutáció keveseknek sikerült eddig, viszont legalább újdonságot hoznék a megfáradt bürokraták életébe merőben szokatlan, kreatív gondolkodásra valló módon végrehajtott, orbitális elbaszásaimmal. Bár az igazi veteránok már mindent láttak.

Sőt, még az is lehet, hogy nem csinálnám ennyire, ennyire, ennyire... rosszul.

Már csak abban reménykedem, hogy a következő kormány, pártállástól függetlenül, a verda megjavítása, és nem az eldózeroltatása mellett fog dönteni.

Ja, de amúgy még az is lehet, hogy valaki kiadja a fakkolós-baszós-gyakós-partraszállós képregényünket. A lilaköd társulat tán nem fog a keblére ölelni, de az efféle kebelreölelgetés mifelénk amúgy is túl intimnek minősül.

Well now.

A szcientológia rémesen veszélyes, elkúrt mételye az emberiségnek, tagjainak nem hogy adókedvezményt, de még működési engedélyt sem szabadna adni - erőszakos, elszállt, önelégült, állandóan terjeszkedő szellemi daganat. 101-es szoba, gondolatrendőrség, beépített spionok, meg minden, amitől az übergyatra sci-fiket írogató L. Ron Hubbard - akinek a könyvét (a Háború a Földön címűt) betűéhes tizenhat éves koromban is kínlódva olvastam végig, és bár több kötetből állt, én az elsőnél föladtam - maga alá csurrantott.

Az összes szerencsétlennel a szcikhez való belépést megelőzően az állami erőszakszervezet igénybevételével elolvastatnám a Háború a Földönt. (Komolyan bazmeg, az a fos büntet. Olyat nagyon-nagyon ritkán látni egy könyvben, hogy a történet ennyi testnyílásán keresztül erőszakolja meg saját magát, ennyire kíméletlen brutalitással vágna új végbelet a logikának, és hogy ennyire rettenetesen lapos tudjon lenni - olyan lapos, hogy egy jól irányzott köpés New Yorkig pattogna rajta bazmeg -, szóval tényleg komoly egyéni teljesítmény ez.) Könyörtelenül. Durván. Kibúvó nélkül. A szci sales-esek nélkül, zárt, jól megvilágított, jól szellőztetett és légkondicionált szobában. Addig tenném ezt, amíg az alany végképp meg nem törik.

Mert én kegyetlen vagyok.

Garantált, hogy a tizedére csökkenne a létszámuk. És a maradékról tudni lehetne, hogy nem szabad szavazófülke vagy veszélyes üzem közelébe engedni.

Szóval éppen ezért. Anonymous, csak tessék, csak tessék - tudom, ez itt az öt perc gyűlölet, de ha egyszer annyira rászolgáltak a srácok-lányok...

Az van, hogy a Budapest 2057 kódjelű kaláka-projektben történt előrelépés.
Az van, hogy lassan kezdődik egy új hivatali meló.
Az van, hogy a nagyonközponti bérszámfejtési rendszer, amelyhez csatlakozott a hivatal, olyan zseniálisan volt elbaszva, hogy kétszer annyit utalt nekem, mint kellene (ne örüljünk - ezt később behajtják ám rajtam).
Az van, hogy elbaszódott a csap (miután nagy büszkén leírtam, hogy az nem valószínű, hogy hibás, hiszen ha nyitva hagyom, a padlót el tudja áztatni - később kiderült, hogy csak ennyit tud), de készpénz fejében kijavult.
Az van, hogy a belterj.hu-nak szánt novellámat teljesen újra kell kezdeni, de már van egy főhős, meg két-három beszólás, ami menthető - érzem, egy jövőbeli munkamódszer alapjai teremtődnek meg ezzel.
Az van, hogy napközben már nem akarok belefulladni a saját tüdőm termelte rémségekbe.
Az van, hogy végigjátszottam a Call of Duty 4-et, és azóta is bele vagyok szerelmesedve az ilyen stílusú koncentrált adrenalinlöketekbe. A Bioshock máshogy fogott meg. Majd mindkettőről hegesztek valamit.
Az van, hogy megvettem Neil Gaimantől a Csillagport, és sejtem, hogy holnap délben ezt a könyvet már újra fogom olvasni. (Roland Morgan nem volt - basszameg, bele kéne húzni a Valós halál folytatásának kiadásába, mert hiányzik az a bizonyos Kovacs. A szlávos "cs"-vel.)

Ennyi van.

Vagy a mosógépem szarakszik, vagy a csapom, ami ellátja - bár alapesetben a csap tönkremenetele azt jelentené, hogy úszik minden a kurva fürdőszobában, ha nem tévedek, márpedig nem így van, és a padlót se cseréltük szilikagélre -; és nekünk kellett rákérdezni, hogy ugyan szophatunk-e fél évet egy adatbekéréssel és annak feldolgozásával, és ha már mégis igen, mivel nekünk nagyon úgy tűnt, akkor ugyan hadd nézzük már át, mielőtt kiküldik, amit meglepetten konstatáltak, hogy "ja tényleg, esetleg hadd lássa már az, aki szívni fog vele"; és kezdődik az új projekt is; miközben belefulladok csendben-halkan a tüdőmet elöntő, gyanús állagúan habos hurutba annak ellenére, hogy napi öt szál bagó az átlag; és keveset alszom, néha meg majd' beájulok a monitor mögé az új irodámban, szóval alapvetően

rakja seggbe lágyan ezt a löttyedt pénisszel tarkóncsapott évet a kaktuszfarkú bácsi!

Eddig kevés embert sértettem meg véletlenül. Mindent el kell kezdeni. Később persze kiderült, hogy igazam volt, és a kezem jövőlátó képességekkel rendelkezik, de igazán szólhatott volna az agyamnak is, mert az agyam nem szeret kimaradni az ilyesféle bulikból.

Azért kissé zavar a dolog, de sebaj, én ignore-on vagyok, a szóbanforgó szintén ignore-on van, nagy baleset nem történt.

Asszem, hiába volt az elmúlt egy hét pihenés, valójában még mindig picsa fáradt vagyok.

Mivel valójában gyűlölöm a világot, január harmadikán is, ezért úgy gondoltam, hogy a január elsejére virradó lerészegedésem és fél három óra tájt történő végleges kimerülésem hiteles története helyett egy szóviccel fogom kezdeni az idei bejegyzések ritkás áradatát.

Na, ha még nem nyomtál visszát, vagy innenelt.

Meggyőződésem, ha annak idején a klasszikus noir krimit egy sörgyár finanszírozta volna, akkor most a Maltose Falcon miatt nyálzanának azok, akik a láncdohányos, keményöklű, de (titokban) humanista főhősökre, valamint az ilyen filmekben szériatartozék női fő- és mellékszereplőkre valamiért gerjednek.