"But since we should always expect the unexpected, here is a long-odds racing tip: watch Hungary. Strange and rather worrying things are starting to happen there."

BBC, i love ya.

Mi van, basszátok meg, Nick Thorpe végre kiemelte a fejét a seggéből, most, hogy sikerült címlapra juttatnia ezt a csodálatos kis országot az elkötött tankkal meg az eldobott téglákkal?

Ennyi idő alatt nem sikerült megtanulni, hogy a normalitás alapja, hogy a megfelelő problémákat és figyelmeztetéseket kell tudni ignorálni? Magyarországon ez nem divat. Itt mindent ignorálnak, aztán, amikor a csőcselék csőcseleg, akkor megy a rinya, meg a nyafi. (Ugyanezek a szar mondatok szerepelnek akkor is, amikor mondjuk Közép-Afrikában felgyújtanak egy városi önkormányzatot, vagy kölkeket vágnak le savazott láncfűrésszel egy nem létező államban.)

Le merném fogadni, hogy ugyanazon recept alapján fő az étel a legtöbb posztkommunista államban. Ugyanolyan emberek könyöklik magukat hatalomra, ugyanolyan ígéreteket tesznek a gazdasági új-elitnek, ugyanannyiért mérik az állami tulajdont (szarért-húgyért a nemzeti vagyont), ugyanakkor az esélye, hogy megbuknak vele, és ugyanaddig űzik ezt az ipart (nem a kurváké a legősibb mesterség, hanem a striciké - csak ezek kretének egész országokat hajtanak a parkolókba). A kérdés, hogy mennyi tehetetlensége van egy országnak, mennyi eltapsolható pénz, és mennyi ideig lehet herdálni, mennyi ideig lehet a népbe nyomni a gazdasági morfiumot (azt, hogy ha kifogy a pénz, akkor eladunk valami állami tulajdont).

A beteg nem gyógyult meg, az emberek meg, akiket sikeresen függővé tettek az újabb és újabb morfiumadagokkal, most felébredtek, fáj nekik, és az orvosi táskában nincs több ampulla. Csak olyasmi van, ami fáj, és a beteg vagy meggyógyul, vagy, ha félrediagnosztizálták - ahogy szokták - meghal a faszba.

Jé.

Boldog új évet, megyek inni.

Ha a lényeget nézzük, vagyis azt, hogy Irak még akkor sem képes egyben tartani magát, ha határtól határig másfél mérföld vastag betonréteggel fedik le az egészet, akkor lényegtelen, hogy a hordószónok és gyakorló tömeggyilkos nyakára kötél került. És mert az önvédelemben hiszek, de a bosszúban nem - mindezt annak ellenére, hogy olyan perverz dolgok, mint a Szaddam-rezsim iránti nosztalgia igenis szervező erőt jelenthetnek alkalmasint - nem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy ez helyénvaló lépés volt.

Akárki keresett a szenteste folyamán, azért nem ért el, mert ügyes gyerek lévén az albérletben hagytam a telefonomat, és ma kettőig vissza se néztem oda.

Amúgy egy idegbeteg fasz vagyok időnként, de ez már csak azokat nem lepi meg, akik nagyon lassan kapcsolnak.

Olyan világban élünk, ahol többen nézik meg azt, hogy mi lesz a hetedik Harry Potter könyv címe, mint azt, hogy a szomáliai Iszlám Bíróságok Tanácsa háborút hirdetett Etiópia ellen. (A történet persze nem új, és nem is előzmény nélküli, mert lassan már kezd hagyománnyá nemesedni a polgárháború és az etnikai tisztogatás a környéken, de azért tünci ez a hír, lássuk be.) Az ilyenek miatt volt Ruanda, az ilyenek miatt a délszláv válság, az ilyenek miatt az összes mocskos kis részlete a történelemnek, amiről nem illik beszélni, mert még a végén be kéne látnunk, hogy közönyös kis szardarabok vagyunk, akik nem elég, hogy nem tesznek, nem elég, hogy nem szólnak, de még csak nem is figyelnek, miközben körülöttük szétrohad a világ.

Hé, mondtam, hogy én sokkal jobb vagyok? Én legalább csak ezt követően néztem meg, hogy a cím Harry Potter and the Deathly Hallows lett. Fordítsa az, akinek ezért fizetnek.

Ja, hogy ezekre az etnikai-politikai elbaszásokra egyszerűen nincs recept? Nincs annyi szabadon elkölthető pénze egyetlen fejlett nyugati államnak sem, hogy csak úgy fejlődési pályára állítson amúgy erre önmagától képtelen gazdasági szörnyszülötteket? Ez még sajnos nem ok arra, hogy soha ne is gondoljak azokra a szerencsétlenekre, akik átlagosan feleannyi pénzből élnek egy nap, mint amennyit én cigarettára költök. Pedig én még nem is füstölök sokat.

Na, frankó jól megmondva, most megyek, és beműtöm azt a 3k-s darabot a novellámba, amit napközben sikerült összebütykölnöm.

Sidebar = oldalkocsma.

Este lelőttek a netről. Még az este fizettem is, mert függő vagyok, és kell az adagom. Mára meg is kaptam. Bár megvan az a bujkáló gyanúm, hogy engem itten lehúznak, mert egy kicsit többször késem el, mint ahány hónap van az évben, ami igazán irritál, az az, hogy nem tudtak még két hetet várni, amíg elvágják a köldökzsinórt. Így ugyanis kicsit közelebb csúszom az abszolút pénzügyi nullához a kellemesnél.

Ma bejutottam az új lakásomba. Az igazi küzdelem még csak ezután jön.

12:21:33 [Srakker]»[Drótsáska] Ma találták meg a blogomat a "plinkel hogyan" keresőszóval. Ha nem csinálná mindenki, most nyitnék egy keresőszó-bestofot, és azt válaszolnám az illetőnek, hogy "lő nyolcat Garanddal."

Most mi van? Szerintem piszokul egyértelmű, hogy az a poén, amit nem lehet legalább kétszer lelőni, azt egyszer sem érdemes.

Három a harmadikon (egyenlő huszonhét), december tíz, enyhe másnaposság, kellemes emlékek, és hogy kontrasztja legyen, Johnny Cash: Hurttel kínzom magam. A fejem fehérzajjal és a lakással kapcsolatos gondolatokkal van tele.

És most próbálok tiszta alsógatyát találni.

Születésnap.

Van, amikor hiába tudod, hogy ki a felelős, ki a hibás, kinek köszönhető az egész szopás, ami miatt magyarázkodnod kell és kínosan érzed magad, ha rágondolsz (és a gondolat általában úgy kezdődik, hogy "Hogy a faszba sikerült ezt..."), egyszerűen nem éri meg.

Mert te is tudod, ő is tudja - és innentől fogva a témán való lovaglás szarköpülés csupán.

Deazértmégis, hogy a faszba sikerült ezt...

Holnap megint nyugodt leszek és hűvös, mint egy hulla a jégen, de most mindenképpen bagóra van szükségem. Legyek ezen a szaron túl, és talán megúszom maradandó agybajok nélkül.

Igen, amióta van min aggódnom, van ingerem ide írogatni is.

Oké. Az van, hogy a lakás körüli hercehurca és a munkahelyi hisztik és unalomhegyek kezdik kicsit kikezdeni a reaktorburkot. Olyan kibaszottul zen vagyok, hogy csak a fél várost géppuskáznám árokba, a másik felénél már elröhögném a világundoromat, talán.

Egyáltalán nem segít, ha anyám bele akar szólni, hogy mit és hogyan csinálok. Munkamódszerem lényege, hogy sosem nézünk fel, és mindig azzal foglalkozunk, ami szembejön. Csak semmi perspektíva, még megzavarna. Olyan ez a lakásvásárlás, mint egy fraktál: ha elkezdek elgondolni egy feladatot, rögtön apró részfeladatokra bomlik szét, amelyek mindenféle szentségtelen dolgokat művelnek egymással. Szóval ezt gyorsan abbahagytam, és lineárisan intézem a dolgaimat, az még talán menni fog. És úgy látom, hogy az istenért fel nem fogná jó anyám, hogy én így működöm. Muszáj neki addig feltenni az újabb és újabb kérdéseket, amelyekre még nem tudom a választ, amíg el nem reped bennem valami hűtőcső. Minden egyes kibaszott kurva alkalommal muszáj eddig basztatnia. Muszáj neki, úgy működik. Utána persze kibékülünk, de attól tartok, hogy az ilyen afférok nem múlnak el nála nyomtalanul.

Biztos van valami módszer, hogy ezt a helyzetet kezeljem, de még nem tudom, mi az.

And now: music.

Oké. A gőzbiciklisnél találtam az eszközt. És gondoltam, felhasználom egy klasszikusra. Aztán írok akár 3k-nyi szöveget is.

Egyrészt az van, hogy kijött a Roham. Benne a Frontline: BuRMa késői leszármazottjával. Ja, Bürokraták 3. El kéne már lassan olvasnom papíron is. Ja, meg dolgozni kéne a következő munkafázison, de most inkább hagyom, hogy beelőzzön egy novella.

Elkezdtem morogni egy internetes entitás megalapozatlan faszságai miatt, aztán rájöttem, hogy drága ehhez az én időm.

Keddi párbeszéd:

Faarc: - Szevasz öreg, hogy s mint?
Srakker: - Megvagyok, kösz. Te?
Faarc: - Ahogy eddig. De még mindig azt mondom, hogy a gyerekkereskedelemben van az igazi pénz.
Srakker: - Ja, igen. Bennük van a jövő.

Ennyi van.