Báááááá! :fejrázás:

Hamarosan csatlakozom az élők táborához. Tegnap szünetet tartottam a képernyő előtt hunyorgásban, és négy korsó búzasör segítségével egy exkollégám társaságában elszakadtam a gürctől. Szerintem, ha egy adófizető meghallgatta volna, miket beszélünk, ott helyben felköti magát.

Most épp ilyesmit hallgatok, amikor pedig már nagyon elegem van, Supernaturalt nézek. Jó.

I'll rise again.

Még mindig nem lesz hét titok, mert egyelőre csak egyet sikerült összeszednem. (A bizottság összeül, és most aktát lapátol.)

Viszont most letöltöttem a Steamről 20 euróért három játékot. 688(I) Hunter-Killer, Fleet Command, Sub Command 2. Annak idején nyálzottam a SC2-re, de sajnos az előző gépemmel folyvást összeveszett, ezért aztán le kellett róla mondanom. Tengeralattjáró-szimulátor egy olyan bátor, régi korból, amikor a kiadók még hajlandóak voltak a 90% szimulátor, 10% játék arányba belevágni, és 200 oldalas kézikönyvet mellékelni, amelyet a kadétnak el kellett sajátítania, ha esélyt akart magának, hogy elboldoguljon a merülő vascsövek világában. Sok pöcsöléssel járt a játék, de azok nagyszerű pillanatok voltak például, amikor a töksötét szobában négyen hajkurásztuk egymást valami öbölben. Tizenegyre járt az idő, a monitorok derengő képernyője hideg, hullaszerű fénysminket szórt az arcunkra. Összehúzott szemmel, szakértő arccal, feszült figyelemmel kattintgattunk a bonyolult kezelőfelületen, maximumra tekert hangerejű fejhallgatók sistergéséből próbáltuk kihüvelyezni, merre jár az ellenség. Akkor még nem is sejtettük, hogy Sanyika mire készült. Alaposan körbenézett, a moziban fingók sunyi tekintetével... hátratolta a fülhallgatóját... majd elkezdte nyomni aktív szonárral. Csak annyit hallottunk, hogy PINNG! (kétszáz decibellel kábé), utána kuss. Utána Sanyika tébolyult röhögése töltötte be a szobát. Mi hárman meg leestünk a székről. Igaz, a következő percben vagy tizenkét torpedó indult el felé, mert ugye az aktív szonárnak megvan az a jó tulajdonsága, hogy az ellenség is észrevesz téged... meg olyan is volt, amikor az egyik büdösszájú elbújt egy tankhajó alá, és így elrejtette a saját jelenlétét... (egy darabig)... szóval jól el lehet vele lenni, na. Közben olyan, a hétköznapi életben nélkülözhetetlen információk birtokába lehet jutni, mint hogy hány lapát van egy Trafalgar hajócsavarján, vagy hogy mekkora egy Delta-IV osztályú orosz nukleáris meghajtású, nukleáris ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáró reaktorának névleges teljesítménye. (Az előbbi hasznosabb, mert jól jön a csavarzaj azonosításához.)

Nagyszerű kapitányi matériából gyúrtak, ezt a ma délelőtti próbálkozás is megmutatta. A tengeralattjáró mögött vontatott passzív szonárt elhagytam a nagy száguldozás közben (gyakorlatba is átültettem azt a mondást, hogy minél gyorsabban halad egy people tank, annál kevésbé érzékeli a külvilágot), utána ügyeskedésemnek köszönhetően leszakadt a periszkóp. (Tanulság: huszonkét csomós sebességnél, száz láb mélységben nem engedjük fel.) Vártam, előhajtogatja-e magát az első tiszt a gépemből, hogy leverje a vesémet, mialatt azt sziszegi: „Nem jet-ski ez, bazmeg! Tengeralattjáró! Egy négymilliárd dollár értékű tengeralattjáró! Menjen vissza műanyag triciklizni, kapitány!”

Eddig még megúsztam.

Hamarosan megint leszek, reagálok Métely felhívására a hétlépéses keringőre, de a mai nap a lappangó, majd kíméletlenül lesújtó rövidtávfutó betegség jegyében telt, és ez még Rusztikus Vacsora (sajtos stangli vajjal, paradicsom, csípőspaprika) kombinációjára is csak ideiglenes visszavonulót fújt.

Blöe.

Na, aszondja. 24", 1920x1200, röcc nélkül, halott pixelek nélkül. Samsung 2443BW, és ráadásul a jegyeimen kívül csak 280 forint készpénzt kellett költenem. Még szokom az élményt. Úgy értem, azt az élményt, hogy a filmek a szoba másik végéből is láthatóak, sőt, onnan érdemes nézni őket. (A paranoiám versenyt sípol a vérnyomásommal: a pozitív élmények gátlástalan rohama irgalmatlan szopástengert vetít előre, elvégre a sértett Univerzum sosem marad adósom.)

Tudod, amikor valaki az arcomba lök egy olyan művet, mint a Portal, akkor néha elgondolkodom, hogy mi a francot is keresek én a billentyűzet előtt. Aztán persze megtalálom a bagómat, és rájövök. (Csokker, azonnal tedd le azt a korbácsot, jóóó?!)

Azt, aki olyat le tud írni, hogy „...we do what we must, because we can...,” ki kell tüntetni, nincs kérdés. Elképesztő arrogancia, egyetlen mondat-darabkában, a játék ismeretében pedig olyan hihetetlenül ironikus, hogy az embernek kedve támad jobbra-balra pislogni egyet, de csak laposan, hogy senki észre ne vegye, hogy rajta nincs-e esetleg egy ugyanekkora szemellenző. Meg van egy-két egészen durva poén is benne. Mindenki szerezzen Portalt, aki eddig nem tette. Komolyan.
Otherwise there shall be no cake.

Boldog új évet. Most majd jól nem mondom el, mire számítok tőle, úgyis negatív vagyok, mint a kurvaélet.