Valóban egy "r", ha üzleti versengésről van szó. Népművelő műsor vége. Legyen ez tanulság.
Forrás: konkurencia, illetve konkurrencia.
Szorgos gépünk győzni fog.
csütörtök, november 27, 2003
Most egy kicsit fikázni fogom a reklámokat, ha már egyszer ilyen inverz genny vagyok, akinek akkor dicsérik meg a bársonyos arcbőrét, a szívdöglesztő mosolyát és a tágra nyílt pupilláit, amikor enyhén másnapos, ergo ingerlékeny, és még némileg dekoncentrált is mellé, bár a nem átlumpolt estéket követő reggeleken se az a kimondott zen.
Az ilyenek valóban hasznos párbeszédeket eredményeznek.
- Szia, jaj, de jól nézel ki ma reggel, mi történt?
- Kicsit másnapos vagyok. *punny*
Namindegy. Sz'al egy penetráncsos káuntörreklám most kapni fog az arcába jól.
A Westel legújabb üdvöskéje, amely valóban azt a hihetetlenül alacsony, szánandó színvonalat hozza, amelyet érdeklődési körömben utoljára a finomacéláru-ipar kis fekete báránya, a Cold Steel produkált különböző szakmai összeröffenéseken a konkurrenciával szemben. Rá is baszott, azóta is köznevetség tárgya.
Na szóval, nézzük meg ezt a reklámot jó erősen, ha nem féltjük magunkat - de küzdjük le a túlélésért felelős ösztönöket, amelyek megpróbálnak a távirányítóért verekedni a tudatos énünkkel, mert most itt rájuk nem lesz szükség. Akasszuk ki a szemhéjakat, kötöztessük le a kezünket, és merüljünk bele az Élménybe. (Engem azóta is a hisztériás roham kerülget, amióta az utolsó negyvennyolc-hatvan képkocka, a zárójelenet beégett a retinámba. Néha utolér. Most elbotlom, nehogy kurvának nézzenek.)
Az első reakció, amely a mobiltelefon-szolgáltató reklámjait látva elönti az embert, a következő: "Ezt a fost, Úristen!", helyes teamworkben a vággyal, hogy na de most már tényleg befejeljük a katódsugárcsövet. A nyolcvanas évek újra támad. Oké, ne bántsuk azokat, akik szeretik a nyolcvanas éveket. Maradjunk inkább annál a reklámetikai veseszúrásnál, amelyet a Vodafone-nal szemben elkövetett a kedves Kapcsolat. Rendben, elfogadó vagyok én, mint a pénzbedobós imamalom, tehát elnézem a szőke, flitteres menyecskét a Westelnek, ahogy a huszonéves yuppiet a Pannonnak. Mindenkinek megvan a heppje, a reklámszakembereknek is, most hogy ha ők így akarnak nosztalgiázni, felőlem ugyan tegyék, én már választottam és azóta is lusta vagyok váltani, kész. Nade ez a fos, ez a szánalmas paródia-próbálkozás, ez a hirdetéstechnikai hányáshalom, hogy ez hetekig mehet a tévékben - és már a metróaluljárók vetítőfalain is, basszameg! -, és senki nem reagál. Szóval, most olvasom itten, hogy itt egy magas labda leütéséről van szó. Ja, kérem, akkor ezt el tetszett ba... rontani.
Visszagondolva a Vodafone reklámja se volt az a kimondott párbajképes húzás, sőt, ha így vesszük, még gusztustalanabb, mert jól csinálta, de legalább annyit elmondhatott magáról, hogy viszonylag elegánsan lett kivitelezve. A Westel most hős riposztjában kábé annyira volt hatékony, mint egy tüdőbeteg, reumás pingvin a futóversenyen. Ha nem megy a humor, nem kell erőltetni. Senki sem mondta, hogy a konkurrenciát a saját terepén kell megverni, még ha az a terep történetesen a bárgyú humorra vett reklámoké is.
Anno én tanultam effélét, és megtanultam gyűlölni is. Annyit azért mégis a reklám javára kell írni, hogy ha ügyesen csinálják, ügyesen mondja el, hogy "én vagyok a legjobb, én kellek neked, válassz tehát engem." A baj az, hogy az egymásnak ellentmondó tartalmú hirdetések idején szükség van egyfajta belső kontrollra, különben agyatlan fröcsögéssé válik az egész. (A nyilatkozó szerint ettől nem kell félnünk. Lófaszt nem.) Jobb helyeken a szakma azonnal reagál. És a színfalak mögött lerendezi az ügyet, az egyszeri jónépnek nem kell izzadságszagú poénkodást látnia, csak egy szerény kétflekkest a bal alsó sarokban, hogy az Etikai Bizottság tarkón lövetésre ítélte a bűnös gonosztevőket, a felelősöknek felmondtunk (...igazi ragadozó muffokat.).
A boldog fiatalok vállára boldogan ráhajoló boldog idős néni (boldogan boldogan) meg már tényleg annyira kiolvasztott bennem minden épelmét, hogy most akkor is undorodnék, ha a Vodafone nem Magyarországon, hanem Bangladeshben nyitott volna hirdetési frontot, és a spotnak semmi, de semmi köze nem lett volna hozzá. Ez téboly. (...az egyik majdnem elragadta a férjemet.)
Nah. Hát erről akkor ennyit.
(...felmondtunk...)
***
Igen, reflektálok a körülöttem lévő dolgokra. Nem teszek úgy, mintha senki nem olvasná rajtam kívül a blogot. Igen, ez performansz. Igen, még őszinte is, amennyire merem. Igen, ez van.
***
Tegnap volt terápia Xena, Csill, Máftör, Cíccaaa részvételével, Bright gengszter szaktársnál. Jó volt nagyon. X-boxoztunk, dumáltunk, a részvevők konyhatündérebbjének köszönhetően ettünk jóféle tésztát nagyipari mennyiségben (volt, aki kisipariban), Bright meg még mindig zseniális házigazda. Xenát és Csillt bírom nagyon. Máftör is szimpatikus arcnak tűnt. Cíccaaa meg nem volt elég gík ehhez a társasághoz, attól félek.
Én még mindig szeretem a gint. Borókaízűt fintorgok azóta is.
Körbemutattam a démoni rotringot, de senki nem rettent meg tőle kellőképpen (You are losing your edge, trooper...).
És jó volt ott lenni. Kösz mindenkinek. (Bízzunk benne, hogy nem égtem be közben.)
Nah, ennyi. Kifutott az adrenalin.
Az ilyenek valóban hasznos párbeszédeket eredményeznek.
- Szia, jaj, de jól nézel ki ma reggel, mi történt?
- Kicsit másnapos vagyok. *punny*
Namindegy. Sz'al egy penetráncsos káuntörreklám most kapni fog az arcába jól.
A Westel legújabb üdvöskéje, amely valóban azt a hihetetlenül alacsony, szánandó színvonalat hozza, amelyet érdeklődési körömben utoljára a finomacéláru-ipar kis fekete báránya, a Cold Steel produkált különböző szakmai összeröffenéseken a konkurrenciával szemben. Rá is baszott, azóta is köznevetség tárgya.
Na szóval, nézzük meg ezt a reklámot jó erősen, ha nem féltjük magunkat - de küzdjük le a túlélésért felelős ösztönöket, amelyek megpróbálnak a távirányítóért verekedni a tudatos énünkkel, mert most itt rájuk nem lesz szükség. Akasszuk ki a szemhéjakat, kötöztessük le a kezünket, és merüljünk bele az Élménybe. (Engem azóta is a hisztériás roham kerülget, amióta az utolsó negyvennyolc-hatvan képkocka, a zárójelenet beégett a retinámba. Néha utolér. Most elbotlom, nehogy kurvának nézzenek.)
Az első reakció, amely a mobiltelefon-szolgáltató reklámjait látva elönti az embert, a következő: "Ezt a fost, Úristen!", helyes teamworkben a vággyal, hogy na de most már tényleg befejeljük a katódsugárcsövet. A nyolcvanas évek újra támad. Oké, ne bántsuk azokat, akik szeretik a nyolcvanas éveket. Maradjunk inkább annál a reklámetikai veseszúrásnál, amelyet a Vodafone-nal szemben elkövetett a kedves Kapcsolat. Rendben, elfogadó vagyok én, mint a pénzbedobós imamalom, tehát elnézem a szőke, flitteres menyecskét a Westelnek, ahogy a huszonéves yuppiet a Pannonnak. Mindenkinek megvan a heppje, a reklámszakembereknek is, most hogy ha ők így akarnak nosztalgiázni, felőlem ugyan tegyék, én már választottam és azóta is lusta vagyok váltani, kész. Nade ez a fos, ez a szánalmas paródia-próbálkozás, ez a hirdetéstechnikai hányáshalom, hogy ez hetekig mehet a tévékben - és már a metróaluljárók vetítőfalain is, basszameg! -, és senki nem reagál. Szóval, most olvasom itten, hogy itt egy magas labda leütéséről van szó. Ja, kérem, akkor ezt el tetszett ba... rontani.
Visszagondolva a Vodafone reklámja se volt az a kimondott párbajképes húzás, sőt, ha így vesszük, még gusztustalanabb, mert jól csinálta, de legalább annyit elmondhatott magáról, hogy viszonylag elegánsan lett kivitelezve. A Westel most hős riposztjában kábé annyira volt hatékony, mint egy tüdőbeteg, reumás pingvin a futóversenyen. Ha nem megy a humor, nem kell erőltetni. Senki sem mondta, hogy a konkurrenciát a saját terepén kell megverni, még ha az a terep történetesen a bárgyú humorra vett reklámoké is.
Anno én tanultam effélét, és megtanultam gyűlölni is. Annyit azért mégis a reklám javára kell írni, hogy ha ügyesen csinálják, ügyesen mondja el, hogy "én vagyok a legjobb, én kellek neked, válassz tehát engem." A baj az, hogy az egymásnak ellentmondó tartalmú hirdetések idején szükség van egyfajta belső kontrollra, különben agyatlan fröcsögéssé válik az egész. (A nyilatkozó szerint ettől nem kell félnünk. Lófaszt nem.) Jobb helyeken a szakma azonnal reagál. És a színfalak mögött lerendezi az ügyet, az egyszeri jónépnek nem kell izzadságszagú poénkodást látnia, csak egy szerény kétflekkest a bal alsó sarokban, hogy az Etikai Bizottság tarkón lövetésre ítélte a bűnös gonosztevőket, a felelősöknek felmondtunk (...igazi ragadozó muffokat.).
A boldog fiatalok vállára boldogan ráhajoló boldog idős néni (boldogan boldogan) meg már tényleg annyira kiolvasztott bennem minden épelmét, hogy most akkor is undorodnék, ha a Vodafone nem Magyarországon, hanem Bangladeshben nyitott volna hirdetési frontot, és a spotnak semmi, de semmi köze nem lett volna hozzá. Ez téboly. (...az egyik majdnem elragadta a férjemet.)
Nah. Hát erről akkor ennyit.
(...felmondtunk...)
***
Igen, reflektálok a körülöttem lévő dolgokra. Nem teszek úgy, mintha senki nem olvasná rajtam kívül a blogot. Igen, ez performansz. Igen, még őszinte is, amennyire merem. Igen, ez van.
***
Tegnap volt terápia Xena, Csill, Máftör, Cíccaaa részvételével, Bright gengszter szaktársnál. Jó volt nagyon. X-boxoztunk, dumáltunk, a részvevők konyhatündérebbjének köszönhetően ettünk jóféle tésztát nagyipari mennyiségben (volt, aki kisipariban), Bright meg még mindig zseniális házigazda. Xenát és Csillt bírom nagyon. Máftör is szimpatikus arcnak tűnt. Cíccaaa meg nem volt elég gík ehhez a társasághoz, attól félek.
Én még mindig szeretem a gint. Borókaízűt fintorgok azóta is.
Körbemutattam a démoni rotringot, de senki nem rettent meg tőle kellőképpen (You are losing your edge, trooper...).
És jó volt ott lenni. Kösz mindenkinek. (Bízzunk benne, hogy nem égtem be közben.)
Nah, ennyi. Kifutott az adrenalin.
szerda, november 26, 2003
Oké. Most, hogy körülöttem szinte mindenki az érzelmeivel áll hadilábon, a magam vulgáris módján körbe fogom járni ezt a szabad akarat kérdést. Igen, kicsivel nem kezdek, az olyasmik, mint a fogfájás törvényszerűségei, vagy a hajnaltájt tarkóba permetező, bizonytalan állagú jeges trugya elemzése oly alantas téma számomra, hogy olyan mélyre még köpni sem tudok. Bizony.
Szóval nézzük csak meg ezt a kontár munkát, hölgyeim és uraim. Nem elég, hogy kellőképpen brutálmaterialista szemszögből nézve az emberi nem nem áll másból, mint több milliárd éve ismételgetett DNS-szintézisek folyamatos hibáiból, és mint ilyen, az evolúció vakvágányait is beépíti minden egyes egyedébe, csak azért, mert a szelekció valahogy mindig bealszik, éppen, amikor a fülcimpa és a féregnyúlvány kerül sorra. A kellőképpen brutálmaterialista szemlélet azonban meglehetősen lelombozó darab (ezért nem szabad elolvasni Stanislaw Lemtől a Képzelt nagyság c. kötetből a Golem XIV. című szösszenetet. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek).
Az összefüggéseket ezúttal hanyagolva, a szabad akarat a létező legnagyobb ajándék és egyidejűleg, mwuhuhaha, a létező leggonoszabb kibaszás az emberiség történetében. Nem véletlen, hogy ennyien meg akarnak szabadulni tőle. Nem véletlenül hagyják, hogy a nagy és fontos kérdésekben mások döntsenek helyettük. "We point the finger, shift the blame, ambition makes us whores", ahogyan azt a Motörhead mondja, éppen úgy. A döntés felelősség, a felelősség pedig szopás, olyan alapelv ez, kérem, amivel senki nem néz szembe szívesen. Mert hát ugye a kisebb súlyú, félrecsúszott döntések is vissza-visszaköszönnek olykor, mint valami gyomorban multiplikálódó kommersz vodka, amit hiába adsz vissza az anyatermészetnek, újra megjelenik odabent. Még rosszabb persze a helyzet, ha a másra delegált feladatot kúrja el valaki - ilyenkor hassal felfelé fordulva felmerül az a gondolat, hogy "ha ... volna, akkor nem bíztam volna rá/benne/egyéb", ily módon megerőszakolva egy jobb sorsra érdemes napot.
Miért vagyunk ilyenek? Miért vagyok ilyen? Miért dobálnak fel-alá azok a szuttyatag hormonok, mafaszé nem hagynak nekem békét, miért nem működnek az ésszerű megoldások és miért kell a könnyekkel küzdeni? Miért táplálkozik kínból a humor, miért kell tartani mindig a következményektől, és miért ilyen inherensen undorító számomra mindenki, aki csak él bele a világba, és nem gyötri magát ilyen marhaságokkal? Miért nem tudom tiszta szívvel mondani, hogy jó az, amit és ahogyan teszek?
Igen, negatív vagyok, mint két vödör elektron. Eközben persze tudom, hogy az emberek azért jobbak ennél, és hogy nem lehet egy jelzővel illetni ezt a vidáman tenyésző, önpusztító hatmilliárdot, mert vannak szebbek, jobbak, megindítóbbak, inspirálóbbak, és egyáltalán, és ami a legszebb az egészben, hogy ilyet még ismerek is, nem csak feltételezem, hogy lennie kell valahol odatúl, mint a sokszor meghurcolt, saját szakállát tépdeső, hajára hamut szóró Igazságnak.
Teszem hozzá, hogy ez az ominózus szabad akarat az egyetlen, ami egyszer majd fogja és kiröpíti az Embert a csillagokba, és azt már csak a rossz májam mondatja velem, hogy ez a változás csak mennyiségi lesz, nem minőségi, csak a problémák exportjára és nem megoldására kerül sor mindaddig, amíg a homlokunk mögött ketyegő fehéresszürke zselé belső törvényszerűségeit tizenöt tizedesjegy pontossággal meg nem határozza a távoli jövőben egy, az emberi elme számítási kapacitását csillagászati magnitúdóval túlszárnyaló számológép, és jelenlegi emberi valónktól elszakadva Valami Felfoghatatlanul Mássá alakítja magát a fájdalomtól menekülő többség.
Az Univerzum ismét csak hallgat, nem válaszol, ráadásul új címe hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre távozott. A kerék túlpörög, az alkotó meg részegen ráalszik a keverőpultra.
Én pedig regényt fogok írni.
Szóval nézzük csak meg ezt a kontár munkát, hölgyeim és uraim. Nem elég, hogy kellőképpen brutálmaterialista szemszögből nézve az emberi nem nem áll másból, mint több milliárd éve ismételgetett DNS-szintézisek folyamatos hibáiból, és mint ilyen, az evolúció vakvágányait is beépíti minden egyes egyedébe, csak azért, mert a szelekció valahogy mindig bealszik, éppen, amikor a fülcimpa és a féregnyúlvány kerül sorra. A kellőképpen brutálmaterialista szemlélet azonban meglehetősen lelombozó darab (ezért nem szabad elolvasni Stanislaw Lemtől a Képzelt nagyság c. kötetből a Golem XIV. című szösszenetet. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek).
Az összefüggéseket ezúttal hanyagolva, a szabad akarat a létező legnagyobb ajándék és egyidejűleg, mwuhuhaha, a létező leggonoszabb kibaszás az emberiség történetében. Nem véletlen, hogy ennyien meg akarnak szabadulni tőle. Nem véletlenül hagyják, hogy a nagy és fontos kérdésekben mások döntsenek helyettük. "We point the finger, shift the blame, ambition makes us whores", ahogyan azt a Motörhead mondja, éppen úgy. A döntés felelősség, a felelősség pedig szopás, olyan alapelv ez, kérem, amivel senki nem néz szembe szívesen. Mert hát ugye a kisebb súlyú, félrecsúszott döntések is vissza-visszaköszönnek olykor, mint valami gyomorban multiplikálódó kommersz vodka, amit hiába adsz vissza az anyatermészetnek, újra megjelenik odabent. Még rosszabb persze a helyzet, ha a másra delegált feladatot kúrja el valaki - ilyenkor hassal felfelé fordulva felmerül az a gondolat, hogy "ha ... volna, akkor nem bíztam volna rá/benne/egyéb", ily módon megerőszakolva egy jobb sorsra érdemes napot.
Miért vagyunk ilyenek? Miért vagyok ilyen? Miért dobálnak fel-alá azok a szuttyatag hormonok, mafaszé nem hagynak nekem békét, miért nem működnek az ésszerű megoldások és miért kell a könnyekkel küzdeni? Miért táplálkozik kínból a humor, miért kell tartani mindig a következményektől, és miért ilyen inherensen undorító számomra mindenki, aki csak él bele a világba, és nem gyötri magát ilyen marhaságokkal? Miért nem tudom tiszta szívvel mondani, hogy jó az, amit és ahogyan teszek?
Igen, negatív vagyok, mint két vödör elektron. Eközben persze tudom, hogy az emberek azért jobbak ennél, és hogy nem lehet egy jelzővel illetni ezt a vidáman tenyésző, önpusztító hatmilliárdot, mert vannak szebbek, jobbak, megindítóbbak, inspirálóbbak, és egyáltalán, és ami a legszebb az egészben, hogy ilyet még ismerek is, nem csak feltételezem, hogy lennie kell valahol odatúl, mint a sokszor meghurcolt, saját szakállát tépdeső, hajára hamut szóró Igazságnak.
Teszem hozzá, hogy ez az ominózus szabad akarat az egyetlen, ami egyszer majd fogja és kiröpíti az Embert a csillagokba, és azt már csak a rossz májam mondatja velem, hogy ez a változás csak mennyiségi lesz, nem minőségi, csak a problémák exportjára és nem megoldására kerül sor mindaddig, amíg a homlokunk mögött ketyegő fehéresszürke zselé belső törvényszerűségeit tizenöt tizedesjegy pontossággal meg nem határozza a távoli jövőben egy, az emberi elme számítási kapacitását csillagászati magnitúdóval túlszárnyaló számológép, és jelenlegi emberi valónktól elszakadva Valami Felfoghatatlanul Mássá alakítja magát a fájdalomtól menekülő többség.
Az Univerzum ismét csak hallgat, nem válaszol, ráadásul új címe hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre távozott. A kerék túlpörög, az alkotó meg részegen ráalszik a keverőpultra.
Én pedig regényt fogok írni.
Aztakurva, hölgyeim és uraim, aztakurva!
Most töltöttem ki egy tesztet, amely Magamura linkjét követve ömlött az arcomba. Hádekérem, én akkora gaidzsin vagyok, hogy műszaki csipesszel eszem a párolt rizst. 18-ból 6 képre találtam el, hogy melyik nemzet gyermekét hivatott ábrázolni, holott - hacsak nem nagyon aljasak a tesztkészítők - elég jellegzetes arcberendezésű delikventeket választottak ki a fotózáshoz. Az átlag egyébként 7 - látszik, bakker, hogy ma még saccolni se tudok. Azért' a szőkére festett hajakat elhanyagolhatták volna, teljesen tönkrevágta a kontrasztokon alapuló felismerési modulomat.
Töltsétek ki Ti is a tesztet, és borongjatok önnön tudatlanságotok felett.
Most töltöttem ki egy tesztet, amely Magamura linkjét követve ömlött az arcomba. Hádekérem, én akkora gaidzsin vagyok, hogy műszaki csipesszel eszem a párolt rizst. 18-ból 6 képre találtam el, hogy melyik nemzet gyermekét hivatott ábrázolni, holott - hacsak nem nagyon aljasak a tesztkészítők - elég jellegzetes arcberendezésű delikventeket választottak ki a fotózáshoz. Az átlag egyébként 7 - látszik, bakker, hogy ma még saccolni se tudok. Azért' a szőkére festett hajakat elhanyagolhatták volna, teljesen tönkrevágta a kontrasztokon alapuló felismerési modulomat.
Töltsétek ki Ti is a tesztet, és borongjatok önnön tudatlanságotok felett.
kedd, november 25, 2003
hétfő, november 24, 2003
A Red Bull már végleg kitúrta a kávét az életemből; hűtlen vagyok, aljas és gonosz - a kávét már csak teljesítménykontrollnak és enyhe ébresztőnek tekintem. Előre a koffeinizmus, a taurinszagú verejték és a tutti-frutti szájíz Fényes Ösvényén.
Egyre többen fedezik fel ismerőseim közül ezt a blogot - ami azért is vicces baleset, mert én ugyan senkinek nem reklámozom -, ami felvet egy érdekes kérdést: mennyire válik performansszá a napi gépelés, amikor tudod, hogy előbb-utóbb az is olvasni fogja, akiről írsz? Érdekes összefonódások ezek. Arról meg már nem is beszélve, hogy a Zoffisöl Ripót terápiás jellegénél fogva kelthet olyan tévképzeteket az olvasóban, hogy itt egy igazi beteg elmével áll/ül szemben indirekte. Ami az orvosi szakvélemény megérkezéséig némileg tán elhamarkodott következtetés cseppet.
Az UFO: Aftermathban szanaszéjjel zúzzák az egységemet azok a kis mocskos idegenek, mert mindig valami nagyobbat, modernebbet és fejlettebbet rángatnak elő a kabátujjból, mint amivel én vissza tudok durrantani. Ez frusztrál. Bár mondjuk, senki nem mondta, hogy a világ megmentése könnyű meló. Bár vigasztal a tudat, hogy a rosszarcú bandám kábé öt-nyolc perc alatt rendet Silent Hillben, és akkor a nehézfegyvereket még elő se vették. Igen! Geek vagyok! És élvezem. SFW.
Hétvégén voltam családi ünnepségen. Jó anyámról mindig is tudtam, hogy megvan a magához való esze, anyai nagyapámról szintén, de meg kell állapítsam, körüllengi azért ezt az anyai ágat valahogyan a genetikai terheltség enyhén bódító, keserédes illata. Vajon mi más magyarázhatja, hogy egy családi összeröffenésen, ahol az egyik résztvevő 94. születésnapját ünnepeljük, elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul elő kell kerülnie a revíziónak, a székely himnusznak és a mindentvissza gyengén alátámaszthaótó elméletének? És miért van az, hogy a nagy éneklés közben (amit én félárbocra eresztett szemhéjjal tűrtem, bár legszívesebben vonyítottam volna, mint akire éppen kotont szögeznek) a nagyapám az, aki odafordul, némileg beborozva, és összehúzott szemmel odasúgja: "Régi dolgok ezek, fiam. De ugye az Unióban ez már máshogy lesz?" Mit felelhettem volna? "Merem remélni. A határok legalábbis szabadon átjárhatóak lesznek a tagállamok között." Hülyén nézne ki egy olyan Európa, ahol ezeket a kérdéseket nem rendezik megnyugtatóan.
Miért van az, hogy az emberek egy része nem akarja felfogni, hogy nemzetállami szinten a gazdaság minden, a vágayak pedig legfeljebb árnyalják a képet?
Ha ez matyóhímzéses-díszmagyaros-bugyirózsaszín-napszemüveg szindróma genetikai, remélem, az én gyerekemen nem jön ki, mert nem szívesen fazoníroztatnám át a DNS-ét.
Valahol van egy kód, ami leírja az állapotomat. És már készül rá a gyógyszer, mwuhaha. Semmi egyedi nincs itten, kérem szépen, a szopások és a boldogságok nagyon szépen kategorizálható dolgok. Rejtő-hőst idézném most, egy megjelent könyvéből (kvízjáték!), mert úgy érzem, ideillik, és mert az ember adjon a pozőrködésnek, ha már egyszer benne van: " A pokol, tudod, egy személyes hely, személyre szabott praktikákkal. A világ pedig még balsorsunk egyediségét is hajlamos elragadni tőlünk."
Szopó.
Egyre többen fedezik fel ismerőseim közül ezt a blogot - ami azért is vicces baleset, mert én ugyan senkinek nem reklámozom -, ami felvet egy érdekes kérdést: mennyire válik performansszá a napi gépelés, amikor tudod, hogy előbb-utóbb az is olvasni fogja, akiről írsz? Érdekes összefonódások ezek. Arról meg már nem is beszélve, hogy a Zoffisöl Ripót terápiás jellegénél fogva kelthet olyan tévképzeteket az olvasóban, hogy itt egy igazi beteg elmével áll/ül szemben indirekte. Ami az orvosi szakvélemény megérkezéséig némileg tán elhamarkodott következtetés cseppet.
Az UFO: Aftermathban szanaszéjjel zúzzák az egységemet azok a kis mocskos idegenek, mert mindig valami nagyobbat, modernebbet és fejlettebbet rángatnak elő a kabátujjból, mint amivel én vissza tudok durrantani. Ez frusztrál. Bár mondjuk, senki nem mondta, hogy a világ megmentése könnyű meló. Bár vigasztal a tudat, hogy a rosszarcú bandám kábé öt-nyolc perc alatt rendet Silent Hillben, és akkor a nehézfegyvereket még elő se vették. Igen! Geek vagyok! És élvezem. SFW.
Hétvégén voltam családi ünnepségen. Jó anyámról mindig is tudtam, hogy megvan a magához való esze, anyai nagyapámról szintén, de meg kell állapítsam, körüllengi azért ezt az anyai ágat valahogyan a genetikai terheltség enyhén bódító, keserédes illata. Vajon mi más magyarázhatja, hogy egy családi összeröffenésen, ahol az egyik résztvevő 94. születésnapját ünnepeljük, elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul elő kell kerülnie a revíziónak, a székely himnusznak és a mindentvissza gyengén alátámaszthaótó elméletének? És miért van az, hogy a nagy éneklés közben (amit én félárbocra eresztett szemhéjjal tűrtem, bár legszívesebben vonyítottam volna, mint akire éppen kotont szögeznek) a nagyapám az, aki odafordul, némileg beborozva, és összehúzott szemmel odasúgja: "Régi dolgok ezek, fiam. De ugye az Unióban ez már máshogy lesz?" Mit felelhettem volna? "Merem remélni. A határok legalábbis szabadon átjárhatóak lesznek a tagállamok között." Hülyén nézne ki egy olyan Európa, ahol ezeket a kérdéseket nem rendezik megnyugtatóan.
Miért van az, hogy az emberek egy része nem akarja felfogni, hogy nemzetállami szinten a gazdaság minden, a vágayak pedig legfeljebb árnyalják a képet?
Ha ez matyóhímzéses-díszmagyaros-bugyirózsaszín-napszemüveg szindróma genetikai, remélem, az én gyerekemen nem jön ki, mert nem szívesen fazoníroztatnám át a DNS-ét.
Valahol van egy kód, ami leírja az állapotomat. És már készül rá a gyógyszer, mwuhaha. Semmi egyedi nincs itten, kérem szépen, a szopások és a boldogságok nagyon szépen kategorizálható dolgok. Rejtő-hőst idézném most, egy megjelent könyvéből (kvízjáték!), mert úgy érzem, ideillik, és mert az ember adjon a pozőrködésnek, ha már egyszer benne van: " A pokol, tudod, egy személyes hely, személyre szabott praktikákkal. A világ pedig még balsorsunk egyediségét is hajlamos elragadni tőlünk."
Szopó.
péntek, november 21, 2003
csütörtök, november 20, 2003
Mnyehhehehe.
Igen, ma égtem egy szép nagyot. Az Internet korának átka, meg az, hogy túl vagyok terhelve csöppet. Képzeljünk el egy Tantestületet. Vizsgázó bejön (aki nem, nem és nem hajlandó az alvás rovására tanulni, munkaidejében meg sereg fontosabb, sürgetőbb és egyébként is feladata van), már a második kérdésre azt a választ adja, hogy "Nem tudom, de adjanak egy Internet-hozzáférést és öt percet, és elmondom a választ." Ez a való életben elég. Vizsgán nem. Hát, szopó. Kíváncsi vagyok, miért kell ugyanannyit tudnom, mint aki fél éve vizsgázott ezekből a faszságokból.
Tehát nem megyek Brüsszelbe. Brühejj.
Mindegy, vár a festői Köln jövő hónapban (mwuhaha), meg is kell nézzem, mi van az útlevelemmel, mert ha széttépték a portigrisek, rábasztam cseppet.
***
Ma búcsúztatjuk Pégé cimbit. Kár, jó arc pedig, bár nem az a hájli entellektüel típus, de tud dolgozni, csak kicsit kézivezérlés-igényes a szentem. De hát ez már ugye múlt idő. Próbáltunk beszélni a Paulaner Bräuhausban emberekkel, hogy adjanak már neki névre szóló korsót, fizetnénk is, meg minden - a válasz ennek ellenére negatív volt, így be kell érnie egy díszdobozos, szép tizenkét éves Chivas Regallal. El is ment rá az utolsó fityingem. Báhh.
***
Vannak mondatok, amelyek olyan jól sikerülnek, hogy az embernek önkéntelenül kedve támad novellát vagy akár regényt írni, hogy azt az egyet, csak azt az egyet nyomtatásban láthassa. Innen már egyenes a következtetés, hogy egyes mondatok keltetőgépként használják az írókat, a homlokuk mögé petéznek. A felnövekvő kis zigóta addig zargatja a gazdatestet, amíg az nem engedelmeskedik az akaratának, és elkezdi szaporítani. Az ilyen mondatok vírusok. Temérdek gazdatest várja odakint, hogy fizethessenek értük. Hogy megszerezhessék. Hogy internalizálhassák. Hogy szaporíthassák azáltal, hogy idézik őket.
Ez egy ördögi összeesküvés, hölgyeim és uraim.
Vigyázzanak a mondatokkal.
Sztéj túnd.
Igen, ma égtem egy szép nagyot. Az Internet korának átka, meg az, hogy túl vagyok terhelve csöppet. Képzeljünk el egy Tantestületet. Vizsgázó bejön (aki nem, nem és nem hajlandó az alvás rovására tanulni, munkaidejében meg sereg fontosabb, sürgetőbb és egyébként is feladata van), már a második kérdésre azt a választ adja, hogy "Nem tudom, de adjanak egy Internet-hozzáférést és öt percet, és elmondom a választ." Ez a való életben elég. Vizsgán nem. Hát, szopó. Kíváncsi vagyok, miért kell ugyanannyit tudnom, mint aki fél éve vizsgázott ezekből a faszságokból.
Tehát nem megyek Brüsszelbe. Brühejj.
Mindegy, vár a festői Köln jövő hónapban (mwuhaha), meg is kell nézzem, mi van az útlevelemmel, mert ha széttépték a portigrisek, rábasztam cseppet.
***
Ma búcsúztatjuk Pégé cimbit. Kár, jó arc pedig, bár nem az a hájli entellektüel típus, de tud dolgozni, csak kicsit kézivezérlés-igényes a szentem. De hát ez már ugye múlt idő. Próbáltunk beszélni a Paulaner Bräuhausban emberekkel, hogy adjanak már neki névre szóló korsót, fizetnénk is, meg minden - a válasz ennek ellenére negatív volt, így be kell érnie egy díszdobozos, szép tizenkét éves Chivas Regallal. El is ment rá az utolsó fityingem. Báhh.
***
Vannak mondatok, amelyek olyan jól sikerülnek, hogy az embernek önkéntelenül kedve támad novellát vagy akár regényt írni, hogy azt az egyet, csak azt az egyet nyomtatásban láthassa. Innen már egyenes a következtetés, hogy egyes mondatok keltetőgépként használják az írókat, a homlokuk mögé petéznek. A felnövekvő kis zigóta addig zargatja a gazdatestet, amíg az nem engedelmeskedik az akaratának, és elkezdi szaporítani. Az ilyen mondatok vírusok. Temérdek gazdatest várja odakint, hogy fizethessenek értük. Hogy megszerezhessék. Hogy internalizálhassák. Hogy szaporíthassák azáltal, hogy idézik őket.
Ez egy ördögi összeesküvés, hölgyeim és uraim.
Vigyázzanak a mondatokkal.
Sztéj túnd.
szerda, november 19, 2003
Ma már lecsúszott négy kávé és egy Red Bull. Már csak éhes vagyok, meg közepesen elégedett - az Übersuck II lassan kifutóban van, most egyéb dolgok miatt stresszelek. Mer' hát anélkül...
A munkám tényleg kezd az agyamra menni. Elkészítettem az értékelőlapokat a Technokrácia-mese lezárásához ("Interdimenzionális áttörés preventív misszió - operatív értékelés", hogy tárgyszerű legyek), és piszkosul éveztem. A leggyilkosabb az értékelőlap záradéka:
"Az 11-02/1945. VP utasítás 1. pontja alapján összeállított szempontrendszer értékelésére a műveletben részt vevő Operatívok, illetve indokolt esetben a Megfigyelési Szervek megállapításainak és alátámasztó dokumentumainak , a feltárt hiányosságoknak, valamint a Felügyelő által a delelgált feladatok terjedelmére vonatkozóan adott iránymutatásainak figyelembevételével, a hivatkozott VP utasítás 3. pontja szerinti együttműködésben kerül sor."
Óóóó, igeeen.
***
Tegnap megtaláltam a démoni rotringot - valahogy hazakerült, és most otthon vadászik Arthurra, a káoszrododendronra.
***
Vettem DVD-olvasót a gépembe, és rájöttem, hogy perverz élvezetet jelent új kártyát/tárolót/olvasót belehrünnyenteni a számítógépbe. Persze a sorják elvágták az ujjamat és a térdemet, azt' meg csodálkoztam, miért véres a gépem. (Először rosszul kötöttem be, mert csíra voltam ám ahhoz, hogy megnézzem, hol vannak a jumperek, meg reveláció élményével hatott rám a felismerés, hogy egy IDE kábelnek két (ismétlem, két!) vége van, és ez valóban határtalan lehetőségeket nyújt az egyszer gépbuherátorok számára.) Fel is kúszott a Silent Hill 3 annak rendje és módja szerint. A monsztertervezőknek javasolnám, hogy legközelebb bérmunkában ragasztassák a bélyeget a túlzottan beteg lények tervezésének elkerülése végett, az irányítás tervezőit emlékeztetném, hogy szép dolog ugyan az egerészés bevezetése a Silent Hill 2 óta, de tessék megbaszni, az érzékenység-beállítás már a csupasz DOS-os időkben is szokás volt a PC-ken. A sztoritól a honlap azt állítja ugyan, hogy "With (...), a more complex storyline (...) than the previous games, Silent Hill 3 promises to be the best horror adventure ever", ezt eddig még nem sikerült tapasztalnom. A párbeszédeket meg, aki írta, annak közé lövetnék. Mert rosszak nagyon.
A grafika viszont elviszi a hátán az egészet, mert az gyönyörű. Meg a hangulat is kellőképpen beteges.
Tizenegykor, amikor újfent karajra bontottak Frankenstein doki rémálmai, pizsamát öltöttem és elzúztam a REM-fázis felé.
***
Ezt ma nyögtem be cseten, és valamikor tuti fel fogom még használni valahová: "Természet anyánk egy vén ribanc, ügynök, de mi megmutatjuk neki, hogy kinek a dolga a mosogatás." Hm, ez így túl késznek hangzik. Figyelő az Agynak: honnan loptad az idézetet?
Meg egy karakterkoncepció is gagyarászik a fejemben, elég randa baleset, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Na, egyelőre ennyi van.
A munkám tényleg kezd az agyamra menni. Elkészítettem az értékelőlapokat a Technokrácia-mese lezárásához ("Interdimenzionális áttörés preventív misszió - operatív értékelés", hogy tárgyszerű legyek), és piszkosul éveztem. A leggyilkosabb az értékelőlap záradéka:
"Az 11-02/1945. VP utasítás 1. pontja alapján összeállított szempontrendszer értékelésére a műveletben részt vevő Operatívok, illetve indokolt esetben a Megfigyelési Szervek megállapításainak és alátámasztó dokumentumainak , a feltárt hiányosságoknak, valamint a Felügyelő által a delelgált feladatok terjedelmére vonatkozóan adott iránymutatásainak figyelembevételével, a hivatkozott VP utasítás 3. pontja szerinti együttműködésben kerül sor."
Óóóó, igeeen.
***
Tegnap megtaláltam a démoni rotringot - valahogy hazakerült, és most otthon vadászik Arthurra, a káoszrododendronra.
***
Vettem DVD-olvasót a gépembe, és rájöttem, hogy perverz élvezetet jelent új kártyát/tárolót/olvasót belehrünnyenteni a számítógépbe. Persze a sorják elvágták az ujjamat és a térdemet, azt' meg csodálkoztam, miért véres a gépem. (Először rosszul kötöttem be, mert csíra voltam ám ahhoz, hogy megnézzem, hol vannak a jumperek, meg reveláció élményével hatott rám a felismerés, hogy egy IDE kábelnek két (ismétlem, két!) vége van, és ez valóban határtalan lehetőségeket nyújt az egyszer gépbuherátorok számára.) Fel is kúszott a Silent Hill 3 annak rendje és módja szerint. A monsztertervezőknek javasolnám, hogy legközelebb bérmunkában ragasztassák a bélyeget a túlzottan beteg lények tervezésének elkerülése végett, az irányítás tervezőit emlékeztetném, hogy szép dolog ugyan az egerészés bevezetése a Silent Hill 2 óta, de tessék megbaszni, az érzékenység-beállítás már a csupasz DOS-os időkben is szokás volt a PC-ken. A sztoritól a honlap azt állítja ugyan, hogy "With (...), a more complex storyline (...) than the previous games, Silent Hill 3 promises to be the best horror adventure ever", ezt eddig még nem sikerült tapasztalnom. A párbeszédeket meg, aki írta, annak közé lövetnék. Mert rosszak nagyon.
A grafika viszont elviszi a hátán az egészet, mert az gyönyörű. Meg a hangulat is kellőképpen beteges.
Tizenegykor, amikor újfent karajra bontottak Frankenstein doki rémálmai, pizsamát öltöttem és elzúztam a REM-fázis felé.
***
Ezt ma nyögtem be cseten, és valamikor tuti fel fogom még használni valahová: "Természet anyánk egy vén ribanc, ügynök, de mi megmutatjuk neki, hogy kinek a dolga a mosogatás." Hm, ez így túl késznek hangzik. Figyelő az Agynak: honnan loptad az idézetet?
Meg egy karakterkoncepció is gagyarászik a fejemben, elég randa baleset, meglátjuk, mi sül ki belőle.
Na, egyelőre ennyi van.
kedd, november 18, 2003
A mai napon összeült a Válságstáb, hogy a tegnapi nap ex-post értékelését a lehető legzökkenőmentesebben, a konszenzus elvét figyelemmel tartva elvégezze, a problémák forrását behatárolja, mértékét és a szükséges intézkedéseket meghatározza.
Heves viták után a Válságstáb a következő megállapításokra jutott:
Nap besorolása: SZAR.
Probléma forrása: MUNKAHELYI STRESSZ.
Probléma mértéke: KURVA IDEGESÍTŐ.
Szükséges intézkedések: VEDELÉS ÉS/VAGY ALVÁS.
Budapest, 2003. november 18.
P.H., aláírás
***
Készítettem egy rövid leltárt, hogy mi is van az aktatáskámban. Találtam: szivárványhártyát rombolóan giccses nyakkendőtűt. Közigazgatási alapvizsga bizonyítványt, "Jól megfelelt" eredménnyel, kétszer is rápecsételve. Három hónapja befejeződött projekt alapdokumentumát. Rozsdásodó flakonú Adidas Action dezodort. Keith Alanson Por a porhoz és Kirajzás c. műveit. Stanislaw Lemtől a Szempillantás című szösszenetet. Szeretett CRKT Ryan Model 7 késem garanciapapírját (a garancia természetesen azonnal érvényét veszti csavarhúzásnál - érdekes, eddig csak a csavar fejébe tudtam csokornyakkendőmintát vésni a kés hegyével, ez természetes?). Egy démoni pink rotringot, aminek saját mentális védőmezői vannak, és megpróbálja magát kiírni a tudatomból (amikor el akartam vinni az első Vampire-játékra, szabályszerűen vissza kellett fordulnom érte). Egy nyolcvan perces CD-RW-t, amin a dokumentumaimat hordozom (elegem van az 1.44-es lemezekből, az efféle adathordozói öngyilkosságokat mifelénk nem tolerálják.) Egy kávéfoltos szürke nyakkendőt. Egy nyeretlen lottószelvényt.
Ennyi lenne?
Az Univerzum ma se akart beülni velem egy kávéra, mert sznob.
Heves viták után a Válságstáb a következő megállapításokra jutott:
Nap besorolása: SZAR.
Probléma forrása: MUNKAHELYI STRESSZ.
Probléma mértéke: KURVA IDEGESÍTŐ.
Szükséges intézkedések: VEDELÉS ÉS/VAGY ALVÁS.
Budapest, 2003. november 18.
P.H., aláírás
***
Készítettem egy rövid leltárt, hogy mi is van az aktatáskámban. Találtam: szivárványhártyát rombolóan giccses nyakkendőtűt. Közigazgatási alapvizsga bizonyítványt, "Jól megfelelt" eredménnyel, kétszer is rápecsételve. Három hónapja befejeződött projekt alapdokumentumát. Rozsdásodó flakonú Adidas Action dezodort. Keith Alanson Por a porhoz és Kirajzás c. műveit. Stanislaw Lemtől a Szempillantás című szösszenetet. Szeretett CRKT Ryan Model 7 késem garanciapapírját (a garancia természetesen azonnal érvényét veszti csavarhúzásnál - érdekes, eddig csak a csavar fejébe tudtam csokornyakkendőmintát vésni a kés hegyével, ez természetes?). Egy démoni pink rotringot, aminek saját mentális védőmezői vannak, és megpróbálja magát kiírni a tudatomból (amikor el akartam vinni az első Vampire-játékra, szabályszerűen vissza kellett fordulnom érte). Egy nyolcvan perces CD-RW-t, amin a dokumentumaimat hordozom (elegem van az 1.44-es lemezekből, az efféle adathordozói öngyilkosságokat mifelénk nem tolerálják.) Egy kávéfoltos szürke nyakkendőt. Egy nyeretlen lottószelvényt.
Ennyi lenne?
Az Univerzum ma se akart beülni velem egy kávéra, mert sznob.
hétfő, november 17, 2003
Tudod, vannak napok.
Vannak napok, amikor a szemgolyókon kiskubizó kis pilóta tör, zúz és rombol odabent, miközben szigszalaggal rögzíti az irányítókarokat, az entrópiára bízva a testedet, azt' vernyákol, ha az idióta netán elcseszne valamit. Vannak napok, amikor megbízol valakiben, hogy egy egyszerű feladatot elvégez, és azzal neked nem kell foglalkoznod - és utána kétszer annyi idődbe kerül, hogy helyrehozd, mintha egyszer megcsináltad volna magad. Vannak napok, amikor konstansan más hibái miatt szopsz. Vannak napok, amikor konstansan a saját hibáid miatt szopsz (a lényeg a szopáson van - miért hiányolod a pornót az életedből, ilyenkor megkapod fullfrontál). Vannak napok, amikor már röhögni sincs erőd az egészen, csak állsz, és nézel, az agyatlan düh befagyott vicsorgását próbálod visszafogni, és csak akkor engeded hosszabb pórázra, amikor már biztos vagy benne, hogy senki nem látja. Vannak napok, amikor az utolsó pillanatban kapsz észbe, mielőtt a bazmeget mondanál a főnöködnek, leépítési hullám idején. Vannak napok, amikor a telemarketingesek a hivatalban is utolérnek. Vannak napok, amikor földhözragadt idióták kommentálják a novelládat. Vannak napok, amikor másfél órányi ingyenes túlmunka után ülsz le blogot írni.
Vannak ilyen napok.
Az egyetlen jó bennük, hogy hamarabb múlnak el, mint Te.
Vannak napok, amikor a szemgolyókon kiskubizó kis pilóta tör, zúz és rombol odabent, miközben szigszalaggal rögzíti az irányítókarokat, az entrópiára bízva a testedet, azt' vernyákol, ha az idióta netán elcseszne valamit. Vannak napok, amikor megbízol valakiben, hogy egy egyszerű feladatot elvégez, és azzal neked nem kell foglalkoznod - és utána kétszer annyi idődbe kerül, hogy helyrehozd, mintha egyszer megcsináltad volna magad. Vannak napok, amikor konstansan más hibái miatt szopsz. Vannak napok, amikor konstansan a saját hibáid miatt szopsz (a lényeg a szopáson van - miért hiányolod a pornót az életedből, ilyenkor megkapod fullfrontál). Vannak napok, amikor már röhögni sincs erőd az egészen, csak állsz, és nézel, az agyatlan düh befagyott vicsorgását próbálod visszafogni, és csak akkor engeded hosszabb pórázra, amikor már biztos vagy benne, hogy senki nem látja. Vannak napok, amikor az utolsó pillanatban kapsz észbe, mielőtt a bazmeget mondanál a főnöködnek, leépítési hullám idején. Vannak napok, amikor a telemarketingesek a hivatalban is utolérnek. Vannak napok, amikor földhözragadt idióták kommentálják a novelládat. Vannak napok, amikor másfél órányi ingyenes túlmunka után ülsz le blogot írni.
Vannak ilyen napok.
Az egyetlen jó bennük, hogy hamarabb múlnak el, mint Te.
péntek, november 14, 2003
Mai mottónk: „Life is unhealthy.”
Emellett rendkívül gyakran idegesítő, érthetetlen és fárasztó is, de ezzel végül is nincs semmi gond, amíg az egyenleg pozitív.
***
Miztörendőzán torokfájósan pogózott be tegnap. Reggel kérdeztem, jön-e kátrányt dobálni a rákoknak, erre felemeli a doboz bagót, bánatosan megforgatja, majd visszadobja az asztalra, és Gollam által copyrightolt szemdüllesztéssel közli: "Nem kell hal." Fáradt lehettem, mert fél percig röhögtem ezen. Kicsit leépültem az elmúlt két hétben.
***
Pégé cimbit pár napja kirúgták. A távozása körülményein még ma is felmegy bennem az adrenalin (ha eleget gondolok rá, talán kibírom ébren ezt a tökorrú napot). Ha a végzet már szokásává tette, hogy ilyen váratlanul ragadja el a kollégáimat, elgondoltam, ugyan mégis mi a faszhoz kezdenék, ha én is hasonló sorsra jutnék.
Következtetéseim:
a) nagyon hamar elszegényednék. Jelenleg ugyanis, amit megkeresek, azt el is költöm.
b) a Hivatal utoljára a két feltartott középső ujjamat fogja látni, ha ez bekövetkezik. És hallhatnak egy válogatást a szókincsem árnyaltabbik oldaláról.
Reméljük, tesztre nem kerül sor. Erre még mindig nincs esély, bár az Übersuck II kedvezőtlen induló feltételei és saját null menedzseri képességeim miatt tán a vártnál kissé lanyhábban teljesítettem.
***
Viszont megfigyeltem, hogy akivel közlöm, hogy a barátomnak tartom, előbb-utóbb rábaszik. Vagy anyagi, vagy családi értelemben. Lehet, hogy nem valami kifizetődő az én barátomnak lenni. Ezúton jelentem ki, hogy az a tény, mely szerint öt kísérleti alanyból öt baszott rá, miután barátomnak neveztem ki, inkonkluzív, a szándékosság vélelmének terjesztése pedig olyan aljas balkáni politikai húzás, amely válaszra sem érdemes. Mindazonáltal, ha valakinek van egy komoly ellensége, olcsón összebarátkozhatok vele…
***
Tegnap este elmentünk vedelni egy pár kollégával, utána volt megbeszélve egy találkozó Bright, Rejtő-hős, valamint Döniróu cimbikkel. Amellett, hogy laza három órát késtem, kétszer basztam el az irányt, amíg a kellemes, befagy-a-seggem-de-iziben jellegű időben baktattam az ojjektum felé. Időnként találtam a zsebemben prehisztorikus, megkezdett doboz cigiket. Van egy gyanúm, hogy ez az öltöny rég nem volt tisztíttatva. A második "Ahűjj!" felkiáltással vegyített sarkonfordulás, keleti harcművészeket szégyenbe hozó homlokütés és ellenkező irányba elügetés során rájöttem arra is, hogy valami gond van körülöttem a téridővel - ha véletlenül felém zuhan egy antigravitációs hajtóműves földönkívüli űrhajó, az nem a tömegem miatt van. Úgy néztem ki, mint egy szteroidokon és szomatotróf növekedési hormonokon hizlalt Gollam, hosszú mutogatóskabátban és fekete öltönyben. Szívdöglesztő. Ittam fél korsó sört, megettem egy démonfertőzött hamburgert (a Pokol, jelentem, hat méter hosszú, fel van csévélve, és a vízfelszívási képessége vetekszik egy szilíciumkarbid karomélesítőével), aztán hazaestem kábé hajnali egyre.
És ma megint itt vagyok. Mwouhuhu.
Emellett rendkívül gyakran idegesítő, érthetetlen és fárasztó is, de ezzel végül is nincs semmi gond, amíg az egyenleg pozitív.
***
Miztörendőzán torokfájósan pogózott be tegnap. Reggel kérdeztem, jön-e kátrányt dobálni a rákoknak, erre felemeli a doboz bagót, bánatosan megforgatja, majd visszadobja az asztalra, és Gollam által copyrightolt szemdüllesztéssel közli: "Nem kell hal." Fáradt lehettem, mert fél percig röhögtem ezen. Kicsit leépültem az elmúlt két hétben.
***
Pégé cimbit pár napja kirúgták. A távozása körülményein még ma is felmegy bennem az adrenalin (ha eleget gondolok rá, talán kibírom ébren ezt a tökorrú napot). Ha a végzet már szokásává tette, hogy ilyen váratlanul ragadja el a kollégáimat, elgondoltam, ugyan mégis mi a faszhoz kezdenék, ha én is hasonló sorsra jutnék.
Következtetéseim:
a) nagyon hamar elszegényednék. Jelenleg ugyanis, amit megkeresek, azt el is költöm.
b) a Hivatal utoljára a két feltartott középső ujjamat fogja látni, ha ez bekövetkezik. És hallhatnak egy válogatást a szókincsem árnyaltabbik oldaláról.
Reméljük, tesztre nem kerül sor. Erre még mindig nincs esély, bár az Übersuck II kedvezőtlen induló feltételei és saját null menedzseri képességeim miatt tán a vártnál kissé lanyhábban teljesítettem.
***
Viszont megfigyeltem, hogy akivel közlöm, hogy a barátomnak tartom, előbb-utóbb rábaszik. Vagy anyagi, vagy családi értelemben. Lehet, hogy nem valami kifizetődő az én barátomnak lenni. Ezúton jelentem ki, hogy az a tény, mely szerint öt kísérleti alanyból öt baszott rá, miután barátomnak neveztem ki, inkonkluzív, a szándékosság vélelmének terjesztése pedig olyan aljas balkáni politikai húzás, amely válaszra sem érdemes. Mindazonáltal, ha valakinek van egy komoly ellensége, olcsón összebarátkozhatok vele…
***
Tegnap este elmentünk vedelni egy pár kollégával, utána volt megbeszélve egy találkozó Bright, Rejtő-hős, valamint Döniróu cimbikkel. Amellett, hogy laza három órát késtem, kétszer basztam el az irányt, amíg a kellemes, befagy-a-seggem-de-iziben jellegű időben baktattam az ojjektum felé. Időnként találtam a zsebemben prehisztorikus, megkezdett doboz cigiket. Van egy gyanúm, hogy ez az öltöny rég nem volt tisztíttatva. A második "Ahűjj!" felkiáltással vegyített sarkonfordulás, keleti harcművészeket szégyenbe hozó homlokütés és ellenkező irányba elügetés során rájöttem arra is, hogy valami gond van körülöttem a téridővel - ha véletlenül felém zuhan egy antigravitációs hajtóműves földönkívüli űrhajó, az nem a tömegem miatt van. Úgy néztem ki, mint egy szteroidokon és szomatotróf növekedési hormonokon hizlalt Gollam, hosszú mutogatóskabátban és fekete öltönyben. Szívdöglesztő. Ittam fél korsó sört, megettem egy démonfertőzött hamburgert (a Pokol, jelentem, hat méter hosszú, fel van csévélve, és a vízfelszívási képessége vetekszik egy szilíciumkarbid karomélesítőével), aztán hazaestem kábé hajnali egyre.
És ma megint itt vagyok. Mwouhuhu.
kedd, november 11, 2003
Francba. Büdös lettem. Igen, a bürokrata is csupa segg meg hónalj, mint minden ember, ez meg itten az őszinteség pillanata, sz'al tessék mosolyogni. Igen, az a rusnya ott a sarokban, mit nem lehet ezen érteni. Le volt árazva. Udvariasan is jó lesz az a mosolygás, ha máshogy már nem megy végképp. Igen! Maga is! (Lehet, hogy néha hasra kéne vágnom magamat az irodában, és angyalkát jáccani a dokumentumok között, mint amerikai kisgyerek a frissen persilezett, térdig érő hóban, akkor nem lenne ilyen.) Sebaj, mondtam magamnak, a felismerés arcidegszaggató élménye múltán, és gyorsan tettem magamnak egy mélyszociológiai felfedezést - nevezetesen azt, hogy a tömött metrón senki, de senki nem fog engem gyanúsítani. Sokkal inkább azt a szerencsétlen, kopott kabátos, borostás negyvenes fickót, akinek az egyetlen hibája, hogy lepukkantabban néz ki, mint én most.
És ekkor sikerült leszűrnöm, hogy nem csak a világ tüntet néha a cinizmusával, hanem azt is, hogy néha valóban nem ártana szemen köpnöm magam, mert közel sem vagyok annyira szociálisan érzékeny, mint azt saját vállam veregetése közben szeretném hinni magamról - ekkor magammal egyetértő bólogatásba fulladt önelégült vigyorom.
Most úgy-ahogy elégedett vagyok.
És ekkor sikerült leszűrnöm, hogy nem csak a világ tüntet néha a cinizmusával, hanem azt is, hogy néha valóban nem ártana szemen köpnöm magam, mert közel sem vagyok annyira szociálisan érzékeny, mint azt saját vállam veregetése közben szeretném hinni magamról - ekkor magammal egyetértő bólogatásba fulladt önelégült vigyorom.
Most úgy-ahogy elégedett vagyok.
Van ezekben a csetes találkozókban néha valami inherensen hamis. Ezen az esetek többségében felül tudok kerekedni. Szombaton ez annyira sajnos nem sikerült.
Valószínűleg ott kezdődik az én nagy, mély lelki traumám, hogy rendszerint olyan helyeken tartják, amelyeket - akár előítéletességem, akár múltbeli tapasztalataim okán - megvetek, mégis, valahogy, penészes kenyérmaradványként fennmaradnak ezen a lazán rázogatott rostán, mert egyesek hangosabbak, erőszakosabbak, fontosabbak, vagy egyszerűen csak jobban bevonódottak a témába, mint szerény személyem. No meg azért, mert kevés a hely a városban, ahol cca. harminc ember össze tud jönni, és el is fér normálisan.
Ott folytatódik, hogy a harmincból volt vagy tíz, akit kedvelek, és nyolcan tán még meg is jelentek. A többiek persze aranyosak, meg minden, de azért néha úgy érzem a közelükben, hogy... hm, faszom se tudja, hogy túl sokat kell megjátszanom magam a közelükben. Ezt persze amúgy expilcite, senki nem mondja ki, miért is tennék. De olyan sokan annyira picsára biztosak magukban, annyira jól felépítettek, annyira eltökéltek, és annyira, de annyira tudják, hogy mi miért és hogyan történik az életben, hogy az valami tragédia. Igen. A hiba az én készülékemben van, mindig is ott volt. Kicsit egyenetlen az energiaellátásom, ennyi az egész.
Ott végződik, hogy amikor hazamegyek, ugyanolyan üres vagyok, mint öt sörrel és két whiskyvel korábban.
Még az a szerencse, hogy vannak elegen ezen a nyomoronc világon, akik előtt nem kell megjátszanom magam. Az eredmény nem különbözik sokban, csak az erőfeszítés mértéke. Az egyik ilyen ember már annyira jóindulatú és rendes figura, hogy szinte már kihalásra van ítélve. Barát vagy, Bright (és nem csak csuhás, még ha egy estére is); ha már egyszer úgy alakult, hogy - remélhetőleg jó ideig - egy irányba hajtjuk ezt a nyüffedt bárkát, jó, hogy a padtársam lettél.
Rejtő-hős, te meg ne csörgesd a láncot, baze, mert felfigyel ránk a hajcsár. Ne felejtsd, a mottónk: "Mind itt fogunk megdögleni."
Vétel és vége.
Valószínűleg ott kezdődik az én nagy, mély lelki traumám, hogy rendszerint olyan helyeken tartják, amelyeket - akár előítéletességem, akár múltbeli tapasztalataim okán - megvetek, mégis, valahogy, penészes kenyérmaradványként fennmaradnak ezen a lazán rázogatott rostán, mert egyesek hangosabbak, erőszakosabbak, fontosabbak, vagy egyszerűen csak jobban bevonódottak a témába, mint szerény személyem. No meg azért, mert kevés a hely a városban, ahol cca. harminc ember össze tud jönni, és el is fér normálisan.
Ott folytatódik, hogy a harmincból volt vagy tíz, akit kedvelek, és nyolcan tán még meg is jelentek. A többiek persze aranyosak, meg minden, de azért néha úgy érzem a közelükben, hogy... hm, faszom se tudja, hogy túl sokat kell megjátszanom magam a közelükben. Ezt persze amúgy expilcite, senki nem mondja ki, miért is tennék. De olyan sokan annyira picsára biztosak magukban, annyira jól felépítettek, annyira eltökéltek, és annyira, de annyira tudják, hogy mi miért és hogyan történik az életben, hogy az valami tragédia. Igen. A hiba az én készülékemben van, mindig is ott volt. Kicsit egyenetlen az energiaellátásom, ennyi az egész.
Ott végződik, hogy amikor hazamegyek, ugyanolyan üres vagyok, mint öt sörrel és két whiskyvel korábban.
Még az a szerencse, hogy vannak elegen ezen a nyomoronc világon, akik előtt nem kell megjátszanom magam. Az eredmény nem különbözik sokban, csak az erőfeszítés mértéke. Az egyik ilyen ember már annyira jóindulatú és rendes figura, hogy szinte már kihalásra van ítélve. Barát vagy, Bright (és nem csak csuhás, még ha egy estére is); ha már egyszer úgy alakult, hogy - remélhetőleg jó ideig - egy irányba hajtjuk ezt a nyüffedt bárkát, jó, hogy a padtársam lettél.
Rejtő-hős, te meg ne csörgesd a láncot, baze, mert felfigyel ránk a hajcsár. Ne felejtsd, a mottónk: "Mind itt fogunk megdögleni."
Vétel és vége.
Oké. Lédízendzstülmeeeen! Tőmondat edissön.
Próba egy kettő három.
Oké? Oké.
Na , a hétvégém. Kiváló, kiváló. Pénteken sikerült lezárnom a Technocracy-mesét. Most dolgozom a jelentéseken. Mindenki megkapja a magáét. Lehet reszketni.
Szombaton. Szombaton a csetes arcokkal találkoztam. Kár, hogy fáradt voltam nagyon. De egy igazi profi ettől nem hatódik meg. (Ezúton is szeretném üzenni Rejtő-hősnek, hogy lúzernek lenni jó, és pártunk nagyon szomorú lenne, ha átpártolnál a sikeres rosszarcúak közé.)
Vasárnap. Pihentem. Punnyadtam. Aludtam. Összevesztem őseimmel. Rég nem látott haverral találkoztam. Hazajöttem. Aludtam.
Hétfőn. Elmentem Tompára. Aztán Pécsett megebédeltem jól, más számlájára. Sztéket. Inni nem ittam. Szolgálat. Ahol lehetett, száznyolcvannal döngettünk. Ahol nem, ott nem, nyilván. Aztán megérkeztem Barcsra. Ott is voltam. Aztán visszajöttem Budapestre, és e nap méltó megkoronázásaként ágyba ájultam.
Ma. Übersuck II ismét aprított. Lebaszták a novellámat. Elegem van. Nem adom fel. Egyszer vége lesz. És picsa jó lesz.
A holnap nem vár álló nap.
Próba egy kettő három.
Oké? Oké.
Na , a hétvégém. Kiváló, kiváló. Pénteken sikerült lezárnom a Technocracy-mesét. Most dolgozom a jelentéseken. Mindenki megkapja a magáét. Lehet reszketni.
Szombaton. Szombaton a csetes arcokkal találkoztam. Kár, hogy fáradt voltam nagyon. De egy igazi profi ettől nem hatódik meg. (Ezúton is szeretném üzenni Rejtő-hősnek, hogy lúzernek lenni jó, és pártunk nagyon szomorú lenne, ha átpártolnál a sikeres rosszarcúak közé.)
Vasárnap. Pihentem. Punnyadtam. Aludtam. Összevesztem őseimmel. Rég nem látott haverral találkoztam. Hazajöttem. Aludtam.
Hétfőn. Elmentem Tompára. Aztán Pécsett megebédeltem jól, más számlájára. Sztéket. Inni nem ittam. Szolgálat. Ahol lehetett, száznyolcvannal döngettünk. Ahol nem, ott nem, nyilván. Aztán megérkeztem Barcsra. Ott is voltam. Aztán visszajöttem Budapestre, és e nap méltó megkoronázásaként ágyba ájultam.
Ma. Übersuck II ismét aprított. Lebaszták a novellámat. Elegem van. Nem adom fel. Egyszer vége lesz. És picsa jó lesz.
A holnap nem vár álló nap.
péntek, november 07, 2003
Na, két söröztéstől úgy-ahogy helyrejöttem. Most már nem is vagyok annyira szörnyűségesen fáradt. Ma lesz konkludálva keményen a Technocracy-mese, az előkészíteni kívánt meglepetéseim azonban - igen, baze, a Supervisor is lehet elfoglalt, sz'al nem rinyál a játékos állatja - jövő hétre maradnak.
Viszont megkapom ma a pénzemet jól. Boldog nem vagyok, de elégedett, az igen. Az meglehetősen.
Sztéjtúnd.
Viszont megkapom ma a pénzemet jól. Boldog nem vagyok, de elégedett, az igen. Az meglehetősen.
Sztéjtúnd.
szerda, november 05, 2003
Ahem, a hibaszűrés kimutatott valami kezdődő kórságot. Ez sok mindent megmagyaráz. A torkom már fáj (CHECK), a lázam kúszik felfelé (CHECK), a koncentrációkészségem éppen análszondát játszik egy jobb sorsra érdemes béka közelében (CHECK). Ha az immunrendszeremmel akar állóháborút folytatni a kedves illegális bevándorló mikroorganizmus-kolónia, csak tessék, csak tessék, rajta, amúgy se volt fingom se, hogy mivel töltsem ki az elkövetkezendő három napot.
De már tudom.
Nagyon fogok szenvedni, ahogy csak a méltatlan betegségekben szenvedő hímneműek tudnak, fátyolos szemmel, boldogan. Sekélyes, de ez van.
De már tudom.
Nagyon fogok szenvedni, ahogy csak a méltatlan betegségekben szenvedő hímneműek tudnak, fátyolos szemmel, boldogan. Sekélyes, de ez van.
Elég szarul indult a nap, de a retyón megvilágosodtam. Helyzetemet elemezvén a következőket láttam érdemesnek arra, hogy megtárgyaljam magammal. Őszinte voltam magammal, ahogy azt urak között illik, és közvetlen is.
"Gyerünk, te szaaar! Gyerünk, bazmeg! Csináld, vagy dögölj meg! Mit képzelsz magadról, te kis fos, hogy csak itt lefekszel, azt' rinyálsz, bazmeg? Kelj fel, azt' csináld, te gyökér! Hogy a faszba mered sajnálni magad? Gyerünk, te kretén!"
Érdekes módon, ez rögtön el is űzte a rám telepedett ángsztot és depressziót. Most dühös vagyok, de ez olyan jó fajta düh. Csak tartson ki.
"Gyerünk, te szaaar! Gyerünk, bazmeg! Csináld, vagy dögölj meg! Mit képzelsz magadról, te kis fos, hogy csak itt lefekszel, azt' rinyálsz, bazmeg? Kelj fel, azt' csináld, te gyökér! Hogy a faszba mered sajnálni magad? Gyerünk, te kretén!"
Érdekes módon, ez rögtön el is űzte a rám telepedett ángsztot és depressziót. Most dühös vagyok, de ez olyan jó fajta düh. Csak tartson ki.
kedd, november 04, 2003
Na! Picsába! Végre!
Khm.
Szóval ott tartottunk, hogy tegnap. A tegnapom az egy humoros baleset volt. Időnként leraktam a telefont, közöltem a sarokban tanyázó technokrata gumipókkal, hogy "minden partnert meg kell fojtani a saját beleivel", aztán felvettem a kagylót, tárcsáztam, tárgyaltam, acsar, acsar, vigyor. Néha bűvöltem a faxot, hogy küldjön nekem adatot, mert anélkül a bürokrata halott ember. Összehoztuk Magamurával a képregényünk első, vagyishogy inkább nulladik epizódjának szinopszisát, még dolgozni kell rajta, de elsőre megteszi.
Az "Anyátok p*csája, kedves..." sorozat 2. kiadása következik.
Most, hogy az Übersuck II az eddigi rajtadmúlikminden-fázisból meglehetősen egyértelmű irányt vett, elszabadult bennem egy pint hormon, agressziónövelők és boldogságok vegyest, ez elég érdekes mellékhatásokkal jár geoid arcberendezésemre nézvést. Kedvem támadt például szanaszéjjel flémelni a Megasztár c. műsor valamennyi úgynevezett szakértőjét. Oh, nem a tehetségükkel van baj - mert hogy ugye ízlések. Meg pofonok. Meg zeneipar, és akarva-akaratlan a porondra tokosodott emberekről beszélünk, akik között - elvétve - akad igazán tehetséges és hozzáértő előadó is. Csak hát, ahogy a kedves próbálkozóktól ugye elvárható, hogy valami önkritikájuk legyen, úgy a zsűritől is. Mert hogy aki nem tud kritizálni, az ne tegye. Aki azért megy oda, hogy olyan embereket alázzon, akiknek soha, senki nem mondta, hogy apám/anyám/miegyéb (nem kívánt törlendő), te maradjál szépen a fürdőszobában, mert nem tudsz, ismétlem, nem tudsz, egyáltalán nem tudsz és soha nem is tudtál énekelni (az ovi sem számít, mert anyu elfogult), akiket semmilyen módon elő nem szűrtek, csak a kárörvedően röhögni vágyó, ezerszeresen is elkényeztetett, eltunyított közönség szeme előtt karajra bont néhány ún. jólképzett - és ez, ez a műsor, aranyapáim, nem az a fikarcnyi esély, hogy a semmiből előhuppan valaki falrengetően tehetséges, és felbolygatja ezt a zenei palettának csúfolt hazai szarmedencét -, nos, az ilyen ember takarodjon a képernyőről elfele, de mááá'. Mind a két lábával.
Mert ez olyan, mint terhes nőket és/vagy alultáplált etióp hároméveseket rugdosni. Jó, persze, vannak olyan helyzetek, amikor mindkét típus az ember idegeire tud menni, de szociális lények vagyunk, vagy miafasz, apuka/anyuka belénk rugdosta azokat a gátlásokat, amelyek következtében nem markoljuk le félfordulatból a hátunk mögött kolbászoló kombattáskás póvernyugdíjas menyecske elhasználódott veséit, hanem morgunk a fogunk között és kibírjuk, ahogy az kemény aluljárói macsóktól elvárható.
Igen, tudjuk, hogy a hamisan kiengedett, az arccsontoktól és egy rezonáns torzítóberendezésektől félrehallott hangjukról mit sem tudó, saját danászásuktól felvételről még soha sokkot nem kapott szerencsétleneknek alapvetően semmi keresnivalójuk nincsen a katódsugárcsövön. Örvendezzünk, jön a népízlés, és takarítja elfele a mocskot a pixelek közül, juhé, juhé. Nézőnk játékosan kikacagja a csúfosat bukott próbálkozókat, némi irigységgel tapsol a sikereseknek, és újult erővel üvölti az elemlámpába szobája békés magányába, hogy Bang! Bang! Feuer frei, tudván tudva, hogy ha nem jönne az a csúf deadline, akkor ő is elmehetne, lesüllyedhet a producerek szintjére, amúgy művészi batiszkáf utasaként meredhetne a ragasztott üvegen és a nyomásállóságot biztosítani hivatott benzinrétegen körösztű az álmatagon tátogó mélytengeri közönségre, és gazdag lehetne, nagy és híres, nem úgy, mint a tehetségtelen pancserek két reklám között.
De hát persze nincs ezzel semmi baj.
Ha az elején szelektálnának, akkor nem lehetne ugye látványosan ízzé-porrá szedni a lúzereket, akik mi is lehetnénk, ha bátrabbak/szuicidabbak lennénk. Akkor nem lennének még a látványosan éltesedő előadóművészek is csimborasszoid erkölcsi fölényben a megszégyenülten toporgó tizen-huszonévessel szemben. Kell ám a szellemi Viagra az alkotói hevület eléréséhez most, hogy már csak az érfal merevedik, csókolom.
Kell ez a menetrendszerinti, 6.45-kor és 18.45-kor várható politikai botrány mellé a 2A vágányra, ahol szerelvényt tolnak, szóval vigyázzanak, mert a Magyar Álomvasutak az elhagyott karokért és lábakért felelősséget nem vállal.
Ilyenkor örülök, hogy viszonlyag keveset nézek tévét, mert akkor tényleg másból sem állna ez a nyamvadt blog, mint szalonképtelen, ellentmondást és tisztességes pixelt nem tűrő végeérhetetlen, kaotikusan egymásba fonódó, szentségtelen nász vonaglásában megfagyott kifejezések rengetegéből, és nem az a rusztikusan egyszerű, a pesti népnyelv tisztaságában megmerítkezett, már-már kristályszerűen letisztult mondatok sorfala lenne, mint amit tőlem eddig látni lehetett.
***
Hadd idézzek a Transmetropolitanból (Episode 3), csak hogy megfogalmazzam, mit is várnék én el egy sajtó- vagy egyéb informatív orgánumtól.
"Right. As I was saying, journalism is just a gun. It's only got one bullet in it, but if you aim right, that's all you need. Aim it right, and you can blow a kneecap off the world..."
Ezt várom tőletek, fiúk. Nyomjátok bele a képemet a rittyóba, másként nem veszem észre, mert az egyszerűbb. És mivel én csak egy szottyogó, saját verejtékétől csatakos fogyasztó vagyok egy félhomályos nappaliban, aki a távirányítójával szavaz, csak várhatom, hogy szolgáljátok már ki végre a telibebaszott igényeimet.
De azért nem állok addig féllábon, amíg észbekaptok ott, a nagyfene kapcsolótábláitok és íróasztalaitok mögött.
És most megyek vissza dolgozni.
Khm.
Szóval ott tartottunk, hogy tegnap. A tegnapom az egy humoros baleset volt. Időnként leraktam a telefont, közöltem a sarokban tanyázó technokrata gumipókkal, hogy "minden partnert meg kell fojtani a saját beleivel", aztán felvettem a kagylót, tárcsáztam, tárgyaltam, acsar, acsar, vigyor. Néha bűvöltem a faxot, hogy küldjön nekem adatot, mert anélkül a bürokrata halott ember. Összehoztuk Magamurával a képregényünk első, vagyishogy inkább nulladik epizódjának szinopszisát, még dolgozni kell rajta, de elsőre megteszi.
Az "Anyátok p*csája, kedves..." sorozat 2. kiadása következik.
Most, hogy az Übersuck II az eddigi rajtadmúlikminden-fázisból meglehetősen egyértelmű irányt vett, elszabadult bennem egy pint hormon, agressziónövelők és boldogságok vegyest, ez elég érdekes mellékhatásokkal jár geoid arcberendezésemre nézvést. Kedvem támadt például szanaszéjjel flémelni a Megasztár c. műsor valamennyi úgynevezett szakértőjét. Oh, nem a tehetségükkel van baj - mert hogy ugye ízlések. Meg pofonok. Meg zeneipar, és akarva-akaratlan a porondra tokosodott emberekről beszélünk, akik között - elvétve - akad igazán tehetséges és hozzáértő előadó is. Csak hát, ahogy a kedves próbálkozóktól ugye elvárható, hogy valami önkritikájuk legyen, úgy a zsűritől is. Mert hogy aki nem tud kritizálni, az ne tegye. Aki azért megy oda, hogy olyan embereket alázzon, akiknek soha, senki nem mondta, hogy apám/anyám/miegyéb (nem kívánt törlendő), te maradjál szépen a fürdőszobában, mert nem tudsz, ismétlem, nem tudsz, egyáltalán nem tudsz és soha nem is tudtál énekelni (az ovi sem számít, mert anyu elfogult), akiket semmilyen módon elő nem szűrtek, csak a kárörvedően röhögni vágyó, ezerszeresen is elkényeztetett, eltunyított közönség szeme előtt karajra bont néhány ún. jólképzett - és ez, ez a műsor, aranyapáim, nem az a fikarcnyi esély, hogy a semmiből előhuppan valaki falrengetően tehetséges, és felbolygatja ezt a zenei palettának csúfolt hazai szarmedencét -, nos, az ilyen ember takarodjon a képernyőről elfele, de mááá'. Mind a két lábával.
Mert ez olyan, mint terhes nőket és/vagy alultáplált etióp hároméveseket rugdosni. Jó, persze, vannak olyan helyzetek, amikor mindkét típus az ember idegeire tud menni, de szociális lények vagyunk, vagy miafasz, apuka/anyuka belénk rugdosta azokat a gátlásokat, amelyek következtében nem markoljuk le félfordulatból a hátunk mögött kolbászoló kombattáskás póvernyugdíjas menyecske elhasználódott veséit, hanem morgunk a fogunk között és kibírjuk, ahogy az kemény aluljárói macsóktól elvárható.
Igen, tudjuk, hogy a hamisan kiengedett, az arccsontoktól és egy rezonáns torzítóberendezésektől félrehallott hangjukról mit sem tudó, saját danászásuktól felvételről még soha sokkot nem kapott szerencsétleneknek alapvetően semmi keresnivalójuk nincsen a katódsugárcsövön. Örvendezzünk, jön a népízlés, és takarítja elfele a mocskot a pixelek közül, juhé, juhé. Nézőnk játékosan kikacagja a csúfosat bukott próbálkozókat, némi irigységgel tapsol a sikereseknek, és újult erővel üvölti az elemlámpába szobája békés magányába, hogy Bang! Bang! Feuer frei, tudván tudva, hogy ha nem jönne az a csúf deadline, akkor ő is elmehetne, lesüllyedhet a producerek szintjére, amúgy művészi batiszkáf utasaként meredhetne a ragasztott üvegen és a nyomásállóságot biztosítani hivatott benzinrétegen körösztű az álmatagon tátogó mélytengeri közönségre, és gazdag lehetne, nagy és híres, nem úgy, mint a tehetségtelen pancserek két reklám között.
De hát persze nincs ezzel semmi baj.
Ha az elején szelektálnának, akkor nem lehetne ugye látványosan ízzé-porrá szedni a lúzereket, akik mi is lehetnénk, ha bátrabbak/szuicidabbak lennénk. Akkor nem lennének még a látványosan éltesedő előadóművészek is csimborasszoid erkölcsi fölényben a megszégyenülten toporgó tizen-huszonévessel szemben. Kell ám a szellemi Viagra az alkotói hevület eléréséhez most, hogy már csak az érfal merevedik, csókolom.
Kell ez a menetrendszerinti, 6.45-kor és 18.45-kor várható politikai botrány mellé a 2A vágányra, ahol szerelvényt tolnak, szóval vigyázzanak, mert a Magyar Álomvasutak az elhagyott karokért és lábakért felelősséget nem vállal.
Ilyenkor örülök, hogy viszonlyag keveset nézek tévét, mert akkor tényleg másból sem állna ez a nyamvadt blog, mint szalonképtelen, ellentmondást és tisztességes pixelt nem tűrő végeérhetetlen, kaotikusan egymásba fonódó, szentségtelen nász vonaglásában megfagyott kifejezések rengetegéből, és nem az a rusztikusan egyszerű, a pesti népnyelv tisztaságában megmerítkezett, már-már kristályszerűen letisztult mondatok sorfala lenne, mint amit tőlem eddig látni lehetett.
***
Hadd idézzek a Transmetropolitanból (Episode 3), csak hogy megfogalmazzam, mit is várnék én el egy sajtó- vagy egyéb informatív orgánumtól.
"Right. As I was saying, journalism is just a gun. It's only got one bullet in it, but if you aim right, that's all you need. Aim it right, and you can blow a kneecap off the world..."
Ezt várom tőletek, fiúk. Nyomjátok bele a képemet a rittyóba, másként nem veszem észre, mert az egyszerűbb. És mivel én csak egy szottyogó, saját verejtékétől csatakos fogyasztó vagyok egy félhomályos nappaliban, aki a távirányítójával szavaz, csak várhatom, hogy szolgáljátok már ki végre a telibebaszott igényeimet.
De azért nem állok addig féllábon, amíg észbekaptok ott, a nagyfene kapcsolótábláitok és íróasztalaitok mögött.
És most megyek vissza dolgozni.
hétfő, november 03, 2003
Rendben, röviden beszámolok a hétvégémről, mielőtt kifogy az adrenalin, és összelaffadok.
(péntek)
Délután volt játék, Rejtő-hős meg Paszulykaró a nap konfliktusforrása cím megosztott elsőért indulhatott volna, épül már a paranoia a partin belül. Paszulykaró egy tápállat, van egy-két ötletem, amivel meg lehet fogni, de kemény menet lesz, az biztos. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, na meg tizenkevés éves szerepjátékosi pályafutásom során vagy ötödszörre mesélek.
(szombat)
Kialudtam magam, utána össznépi írókörös találkozóra mentem. Vicces volt. Mint már említettem volt, ars poeticám a következő:
Művészet az, amiért fizetnek nekem.
Ezzel sikerült meglepnem néhány ködösebb szeműt.
(vasárnap)
Kiderítettem, hogy a hazavitt három 1.44-es lemez mind meghalt a hazaúton. Káromkodtam. Aztán tévéztem. Aztán megint elolvastam a Transmetropolitant. És Rammsteint hallgattam. Kacsazsírt tunkoltam parasztossan. Mindent egybevéve, egész kellemes nap volt.
Aztán jött a mai nap. Juhé.
(péntek)
Délután volt játék, Rejtő-hős meg Paszulykaró a nap konfliktusforrása cím megosztott elsőért indulhatott volna, épül már a paranoia a partin belül. Paszulykaró egy tápállat, van egy-két ötletem, amivel meg lehet fogni, de kemény menet lesz, az biztos. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, na meg tizenkevés éves szerepjátékosi pályafutásom során vagy ötödszörre mesélek.
(szombat)
Kialudtam magam, utána össznépi írókörös találkozóra mentem. Vicces volt. Mint már említettem volt, ars poeticám a következő:
Művészet az, amiért fizetnek nekem.
Ezzel sikerült meglepnem néhány ködösebb szeműt.
(vasárnap)
Kiderítettem, hogy a hazavitt három 1.44-es lemez mind meghalt a hazaúton. Káromkodtam. Aztán tévéztem. Aztán megint elolvastam a Transmetropolitant. És Rammsteint hallgattam. Kacsazsírt tunkoltam parasztossan. Mindent egybevéve, egész kellemes nap volt.
Aztán jött a mai nap. Juhé.
