kedd, december 23, 2003

Unexpected post from Agent Srakker on the dawn of Christmas. Mwouhuhu. Merry Christmas in in two... in one... in....
Szereztem PDA-t, szereztem pattanást a homlokomra, szereztem három kiló pluszt az ünnepi diétámnak köszönhetően, szereztem fél üveg gint, amit megittam, és most Rejtő-hősnél vedelek, ami jó.
Az ünnepek jók. Lehet fogyasztani, ahogy illik. Megvettem az összes ajándékot, főleg jó apámé vicces, mert négy programozással kapcsolatos könyvet vettem, ami azért is sajátos, mert az adatstruktúrák és a meghittség erősen inkompatibilisek egymással. De ez engem nem akadályoz meg semmiben. De legalább elég sokáig aktuális marad. A gépi kódról nem sikerült könyvet találni, pedig az, mint sokszor mondottam volt, na az mindig a barátod marad. Sosem hagy cserben. Legalább egyvalaki értse már ezen a telibebaszott világon.
Teszem hozzá, jó anyámé is humoros darab. Brazil gyártmányú króm-molibdén ötvözetű séfkés, mindenféle munkához, az ujjtól a kenyérbélig mindent vág, de ha nem szolgálja ki a ráírt 25 évet, akkor olyan mészárlást rendezek Brazíliában, hogy annak hírértéke lesz.

Igen, részeg vagyok.

Igen, kialvatlan vagyok. Igen, annyi vitamin van bennem az elmúlt egy hét egészségi állapota alapján ítélve, mint egy tál olívaolajban szuttyantott házatlan csigában. Így fogok megdögleni. Kicsit soványabb leszek talán, ha a terveim szerint alakulnak a dolgok. De akkorra a cAPS lOCK mANÓ addigra halott lesz, és én pedig, némi kihagyással ugyanúgy magányos leszek, amire eljön értem a nagy kaszás, mint mindenki más.

péntek, december 19, 2003

Az év talán utolsó postja, és munkanapja is.

Na, mindenkibe kellemeset, a Fogyasztás Ünnepén fogyasszatok bőszen pulykát, pontyot, portóit és pálinkát, meg olyasmit is, ami nem p-vel kezdődik, ezért nem fért bele a felsorolásba.

Jobb évet mindenkinek.

Én magam részéről lópikulát se fogok megfogadni, de keményen be fogom mindezt tartani.
A fejem, a fejem, a fejem, valaki jöjjön és segítsen. Vegye ki valaki a vattát a fülemből, a takonygömböt a garatomból, a homályt a szememből, a technicolor turhát a hörgőmből, a reszketést a kezemből, az értelmetlen reakciótermékeket a véremből.

És adja vissza a pénzemet, amit tegnap elvedeltem.

csütörtök, december 18, 2003

Francba az egésszel. Nem kéne, hogy ennyire szar legyen három kiló felesleges, lejárt szavatosságú emlék egy fekete-fehér macskáról. Meg egy autóról. Meg egy lapátról, és egy hátsó kertről. Meg fél doboz cigiről, ami ugyan füstölőnek gyenge, de idegnyugtatásnak akkoriban megtette.

Együttérzés.

Előbb-utóbb mindenkivel történik ilyen, akinek valamiféle állata van. Ha más nem, hát az öregség. Meg a rövidebb életciklus.
Volt egyszer aBarbi és az ő macskája. Most már csak aBarbi van.
Új bérletigazoványt kellett csináltatnom, mert az előző elrojtosodott kissé. Jó anyámmal fél órán keresztül gyűrtük egymást, hogy az új igazolványhoz azt a képet használjuk fel, amin úgy nézek ki, mint egy masszív drogos (aznapos voltam kurvára), vagy azt, amin úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos bértárgyalás előtt (mérges voltam kurvára).
A párbeszéd a végén a következő végtelen ciklussá degradálódott:
(ciklus eleje)
-A drogost!
-A bérgyilkosost!
(vissza az elejére)
Mivel anyám csináltatta meg végül az igazolványt, a bérgyilkosos verzió került megvalósításra. Randa.
Új bérletigazoványt kellett csináltatnom, mert az el?z? elrojtosodott kissé. Jó anyámmal fél órán keresztül gy?rtük egymást, hogy az új igazolványhoz azt a képet használjuk fel, amin úgy nézek ki, mint egy masszív drogos (aznapos voltam kurvára), vagy azt, amin úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos bértárgyalás el?tt (mérges voltam kurvára).
A párbeszéd a végén a következ? végtelen ciklussá degradálódott:
(ciklus eleje)
-A drogost!
-A bérgyilkosost!
(vissza az elejére)
Mivel anyám csináltatta meg végül az igazolványt, a bérgyilkosos verzió került megvalósításra. Randa.
Na jó, a mókuskerékről egy kicsit most ennyit. Sz'al írókör.

Indult egyszer egy baráti társaság, akik ugyan azt sem tudták, mit jelent komolymegbecsült írónak lenni, de a dolgot körüllengő misztikum és a fiatalos lelkesedés elég erőt adott ahhoz, hogy az első, kicsi, savanyú babérokat learathassák néhányan.

Persze, kinek-kinek más babér jutott, de mindegy, hiszen a másiké is szép, meg a mienk is, és különben is, aki végül nem levéllel a kezében rohangászott, leginkább azért tette, mert mást, máshol, máshogy akart írni és csinálni, mint a babérkommandósok. Ezzel nincs semmi baj.

Csakhogy a babérosok elkezdték a babérbiznisz aktuális szarviharait a csizmájukon és az arcukon bevinni az Írókörbe, ott, ahol ilyesminek helye nincs. És ellenszenvek alakultak ki, stiláris inkompatibilitások játsszák a napalmtangót.

Az Írókör meg vonaglik és szenved, a személyes rokonszenvek a pattanásig feszülnek, ezekbe kapaszkodik mindenki, és reménykedik, hogy ez elég legyen, hogy ne, ne szóljon be, hogy ne, ne rúgja fel az asztalt. Megértésnek, kommunikációnak nyoma sincs, a banda NotWorkGroup jelleget öltött, és minden kibaszott bolhát elefánttá fújunk. Mert minden virtuális csata vége az, hogy "majd megbeszéljük", az internetes kommunikációt hibáztatjuk, a saját faszságaink miatt. Ezeket a témákat, amik szóba kerültek, egy levelezőlistán is meg kellett volna tudni vitatni. Minősítettük magunkat. A józanabbak - és jobb pillanataimban én is ezek közé tartozom - gondolkodnak a megoldási lehetőségeken, de tekintettel arra, hogy a csoporton belüli demokrácia jelenleg nem működik, hanem üvöltőparti van, nincs reális mód bármelyik alternatíva keresztülvitelére.

Csak egy mód van: mindenki vesz egy mély levegőt, amnéziát kap, és elkezdjük az egészet elölről. Ahonnan elindultunk.

Ha egy csoport nem akarja, hogy megmentsék, hanem pofán rúg kétszer, én nem fogom megmenteni akarata ellenére, inkább meglépek a fedélzetről a kapitány Upmannjával, és befarolok a mentőcsónakkal a még nem pánikoló és dühöngő utastársak kimentésére.

Ez van. Kérdés az, hogy mikor döntök úgy, hogy már eleget kaptam a pofámba. Mert az Írókör lényege nem a szervezet, hanem az emberek, akik benne vannak - az Írókör nélkül tudok fejlődni, az ott megismert emberek nélkül nem. És az utóbbiak akkor is megmaradnak, ha az elsőből már kiszálltam.

Érje meg írókörösnek lenni.
Írókör ügyében nekem is van véleményem. Namajdelmondom. Jól. És még az emberi meg az embertelen oldalamnak meg kell küzdenie, mielőtt eldöntöm, hogyan teszem.
Tegnap találkoztam Ambivalens barátommal; olyan emberről beszélek, akivel még anno a főiskolán futottunk össze, barátságunk azóta töretlen és egyre mélyül, hogy a napi betevő képzavar meglegyen.
Tipikusan az a fajta ember, akit egyik kezével simogat, a másikkal halálra ver az élet, de ez még nem ok arra, hogy feladjon bármit is - elkötelezettsége tiszteletre méltó, becsületessége megkérdőjelezhetetlen, kreativitása sokrétű, mindamellett gyakorlati kérdésekben is megállja a helyét. Ha az a bizonyos másik kéz nem lenne, ő lenne a legtökéletesebb ember, akit ismerek. De így ugyanolyan esendő, mint bármelyikünk.

És rinyáltunk egy sort az élet faszságairól a Fotocellában. És csapolt Heinekent ittunk, és piros Lucky Strike-ot szívtunk láncdohányos metodológiával.

Közben megnyitottak egy fotókiállítást, amit lefikáztunk a halálra. Egyetértettünk.

Aztán virtualiter feltűrtük az ingünk ujját, és dolgozni kezdtünk, ahogy az elszánt fejlesztőkhöz illik. Négy év. Négy furcsa, kettős természetű év, amióta ismerjük egymást.

Szóljon ez a post a kitartásról. Ha minden a terveink szerint alakul, lesz majd egyszer nagy, színes, keményborítós könyv, benne jellegzetes illusztrációkkal és szövegekkel - nehéz páncélokról, éhes növényekről, evolúciós rémálmokról és földet sávban üvegesítő plazmatűzről, érzelmekről, társadalomról, gazdaságról, és igen, bürokráciáról (már kinéztelek magamnak a nagyra és nemesre, te ott, tudod, ki vagy, ó igen) -, lesznek benne jelentéktelen és világrengető dolgok, és nem utolsósorban benne lesz 4+ év. Amikor menekültünk a munkába a világ elől, amikor képeket és képleteket gyártottunk valódi hullák helyett, amikor dicsértek, amikor megaláztak, hell yeah, benne lesz az életünk.

Szóljon ez a post a barátságról, hogy Brightot idézzem.

Ketten vagyunk a tökéletes csapat. A közös nyűglödéseink után már senki nem állhat közénk, basszameg. Egy olyan munkacsoport, ahol szabályosan lezsírozva működik a Doctor Angelicus és az Advocatus Diaboli szerepkör, ahol nem számít, hogy kinek hosszabb, ahol nincsen harag - bár elég hevesen tudunk vitatkozni -, csak bizalom.

Bah. Elérzékenyültem. Megengedhetetlen.

Szóljon a Feuer Frei!, és gördüljön a bürokratikus lánctalp, földbe taposva minden ellenállást. Mókuskerék, utolsó előtti napon.

szerda, december 17, 2003

Ülök, választ írok mentegetőző levelekre (I'm in a perfect mood for my work, I'm tired, edgy, and agressive as hell), közben Korn papáéktól rohan körbe-körbe a Seed, és furcsa mód ettől egyre jobban érzem magam. Vagy talán csak arról van szó, hogy Misztörendőzán egyetemre ment, és örülök, mert végre egyedül ülhetek a hidegben, a fénycsövek hideg vibrálásától övezve, sarkig tárt ablaknál, mellényben, mert színeseket köphetek a papírzsebkendőbe, levehetem a zakómat, és hagyhatom, hogy zsírbálna testem tegye a dolgát (vagyis ontsa a hulladékhőt, mint ukrán csoki a gamma-fotont). Tizenöt fokot ide, eggyel se többet.

Közben játszadozik a fejemmel egy kép, amiből mindenképpen regényhős lesz.

"Mit csinál az ember, ha mind a kiberkarjaiban, mind a kiberlábaiban található akkumulátorok lemerülnek éjszaka? Hogyan oldható meg, hogy forgolódás közben véletlenül le ne tépje a saját fejét? Hol lehetnek a kezelőszervek? Miért nem pállik be a csatlakozási pontoknál a bőr, és miért nem töri fel a csonkot a fém? Hogyan oldható meg a közvetlen idegi csatlakozás, és hogyan védik meg a végtagot a külső jelektől?"

Kell nekem mindent átgondolni.

kedd, december 16, 2003

Oké. Most van elegem. Megkeresem a cAPS lOCK mANÓT és karóba húzom a démoni rotring segítségével. Nem hiszem el, hogy félóránként legalább egyszer odasettenkedik a billentyűzetemhez, és orvul rátapos a cAPSLOCKra. Én meg már csak fél mondat után veszem észre, hogy erre járt, és csak azt hallgathatom, hogy vihog torzan egy fraktál mögül.

De egyszer elkapom. De el ám.
A humor a legaljadékabb módja annak, ahogy a világ eseményeit látni lehet. Mert van benne empátia, igenis érzi, nem csak keresztülrohan a világon, és mégis, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - kiröhögi a szenvedést, és mindezt úgy teszi, hogy feledve a humanitást és az álszentséget, mink is röhögünk. És utána, ha elég kitartóak vagyunk, elszégyelljük magunkat.

A világ egyik fele bőszen vigyorog a söröskorsóba, a másik csendben, amúgy ambivalensen felháborodik, miközben az utóbbi idők Legnépszerűbb Diktátora kábé úgy tűri az amerikai katonai orvos által elkövetett súlyos magánszféra-sértegetést, mint egyszeri tesztállat az állategészségügyis matatását, és fáradt a fickó nagyon. De gyorsak a fiúklányok, ha a legmegfelelőbb példáról van szó, nagyon, nagyon gyorsak. Hírértelmezés innen, a jóöreg alapján.

"BREMER:
What makes you think he is Saddam?

SOLDIER #3:
Well, he dropped nerve gas on me.

BREMER:
Nerve gas?

SOLDIER #3:
I got better. "


Eredetileg az egészet beidéztem, de mert a dizájnra mégis ügyelnem illik valamilyen szinten, végül kivágtam. Mentsük meg a görgetőujjakat.

hétfő, december 15, 2003

Hóesés. Az első. Most muszáj ezt belinkelnem. Gondoltam rá eddig is, de a józan eszem eddig visszatartott. Sohatöbbé. Link.
Bah. Bah. Tripla bah.

Az osztott személyiség visszaütött. Nézem a srakkeres címemet, és örömel konstatálom, hogy valaki ismeretlen (de bizalomgerjesztő című) küldött nekem egy 172 kB-os file-t, és most nekem mennyire jó lesz... aztán megnéztem, mégis mi ez, meg honnan jött.

Hát tőlem. Hogy el ne vesszen hazafelé menet. És persze munka.
Offline blog status (2003.12.06-2003.12.11.) : going online in five... in four... in three...

(Tágájnc)

Életem első két repülőútja – baszottul nem haladok a korral, de ami késik, nem múlik. Először egy repülő Ikarus távolságira szálltunk, pont olyan volt a fíling, már csak a KN (KALAUZ NÉLKÜLI KOCSI) felirat és a sárga szín hiányzott, hogy az élmény teljes legyen. A második egy pocakosabb madár volt, de ettől még mit sem változott az érzés, inkább csak új árnyalatot nyert: a fosszürke műanyagburkolatok és a korlátozottan ergonomikus fogantyúk a nyolcvanas évek olasz autóbelső-tervezésének legszebb pillanatait idézték. Párszor kiesett a gyomrom, az agyam a maga diszkrét módján felkenődött a koponyatetőmre: kicsit göröngyös volt az ég.

Ettől függetlenül persze megérkeztünk azért, különben már rég hír lennék. A német nyelvi modulom kontakthibás: a piros színű vezeték néha kék bajuszt húzva eltávolodik a memóriám többi részéről, és akkor már megint nem értem, mit akarnak mondani nekem. Azt, hogy mit kéne mondanom, csak jobb napjaimon tudom.

Megnéztük a dómot, az állam hangosakat koppant a hányástól mocskos macskaköveken: ez a XI. században kezdődött, majd’ háromszáz éven keresztül végrehajtott, majd némi kihagyások után a XIX. században végül mégiscsak befejezett projekt annyira monumentális, lenyűgöző, hogy patkómágnessel keresem a szavakat azóta is.

Aztán elbasztam 167 eurót erre a Nikon Coolpix 3100 masinára , elsőre persze nem működött, mert a kis éhes azonnal lezabálta a neki vetett elemeket. Sebaj, mi azért kicseréltettük, mint hibás terméket. (UPDATE: az elemek nem bírják a hideget. Antiszociális kollegával felesbe vettük a cuccot, hazaút előtt végül megvette, jót téve ezzel a likviditásomnak.)

Elég szar állatkerti látványosságnak lenni, mindazonáltal a kelleténél kicsit többször van részem benne, amikor villamosra szállok. Ennyire furcsa hangzása lenne a magyar nyelvnek? Hát, ázsiaiak, feketék és lilahajú kiscsajok, úgy tűnik, elmaradtatok a versenyben: akármit tesztek, még mindig én vagyok a legegzotikusabb állat ebben a városban, húzzam ki magam.

A szállás puritán, de azért korrekt. Azonnal helyi hálózatot építettünk ki Antiszociális kollégával, már át vannak bűvölve a különb féle és fajta bitkupacok a gépemre. De szerintem ma nem lesz játék, tekintve, hogy bár itt kétdecis kémcsövekben mérik a sört, azért elég sokat meg lehet inni belőlük. Ezeket a Kölsch söröket másutt nem láttam, és félek, hogy az itt hátralévő idő kevés lesz ahhoz, hogy valamennyit végigpróbáljam. De tekintettel arra, hogy egy igazi Bürokrata kemény, tökös gyerek per definitionem, nem hátrálok meg a harc elől.

(Tágcváj)

Hajnalban kelés. Démonian híg német kávé, meg az odahaza is ismert Flying Horse, mint vészprotokoll, aztán egy ír kávé, két sör, némi konyak, és máris este hat óra.

Beröffentettük a masinát, hobbiból akkumulátorokat melengettünk, hogy kicsikarjuk belőlük a hőn áhított teljesítményt. Voltunk Bonnban - itt még a turisták se kelnek tíz előtt, vazz - , de érintetlenül pendült rólunk tovább a kultúra, amikor kiderült, hogy Beethoven puritán szülőházába per Kopf négy euróért engednek be minket, és ezért cserébe ágyékig járhatunk a szamurájok fényképezőgéppel és tömeghadseregeket megszégyenítő viselkedési mintákkal felfegyverkezett utódaiban. Meghátráltunk (bah, mit beszélek? Rugalmasan elszakadtunk! (SPROING)), és újracsoportosítottuk erőinket a kölni dómnál, ahol gyalogosrohammal végigflesseltünk minden tornyot, ami szembe jött.

Most Limp Bizkitet hallgatok, mert a technika ördöge az összes számom közül csak ezt engedte fel a gépemre odahaza - mint az sejthető, rohadtul unom már, de más egyelőre nincs.

A vendéglátónk elcipelt minket egy klasszikus, sörpuccsra termett német sörözőbe. Fura volt a belénk vetett bizalom, mert az egyes fogyasztásokat az alátétre strigulázta az épp aktuális pincér, és egyszerűen tudta, hogy nem fogunk manipulálni vele. És ez mindenütt így volt. És mi voltunk a legrendesebb turisták széles e határon, tényleg. Pár kolléga rinyált erősen, hogy miért ilyen hangos. Az igazság az, hogy én ezt így szeretem. Nem értem, hogy miért kell mindenáron a magyar értékrendet erőltetni külföldön is? (Más kérdés, hogy jóféle csülök helyett már megint sztéket rendeltem, de nekem volt rá racionális indokom is: egy ilyen, csonttal együtt 1300-1400 grammos mammutmaradványt csak a rendkívül éhes személyeknek ajánlják, én meg akkor és ott annyira nem, teccikérteni?) Na mindegy, egy rövid „kinek hosszabb a” vetélkedő után zártunk is, szerencsére utóbbiban nem vettem részt, azt meghagytam Antiszociális kollégának. Különös mód ő sokkal kevésbé vette a lelkére az intermezzót, mint én. Hivatalos álláspontom az ügyről: If you don’t wanna get your stance damaged, don’t stand there without knowledge, fucko. (UPDATE: azóta én is csináltam. Azé' ez nem ennyire egyszerű.)

(Tágdráj)

Új nap, új bratwurst, hell yeah. Fogynom kell. Túl sok bizonyító erejű fotó készült ma rólam, hogy tagadhassam a tényt s a valót: az az egészséges életmódom eléggé látszik a vaskos fejemen. Na de sebaj, a friss pénzemből telni fog egy szép, acélíves számszeríjra, csak azt nem tudom még eldönteni, hogy egy száz, vagy egy százötven fontos monsztára nevezzek be. Utóbbi macsóbb, előbbit talán még heresérv nélkül fel tudom húzni, oszt’ mehet a szkínsandürr.

Voltunk előadáson, tébolyító cucc volt, erről egyelőre ennyi elég is. Bedagadt a torkom, a szomjúság már fájt, ezért jegyzeteltem inkább. Aztán rászabadultam három ásványvízre, és kiirtottam őket mind.

Ez a hely sok szempontból olyan, mint odahaza: a legváratlanabb ember próbál a bordáidon keresztül eljutni a villamos lépcsőjéig, és a legváratlanabb ember mosolyog vissza rád. És nagyon sok a gyerek. Mi elfogyunk, a németek elöregszenek, mwuhaha, azt’ majd nézhetjük a sok délkelet-ázsiait, amint elvállalják a nekünk, hocheuropäer imbeciliseknek már büdös munkákat, szaporodnak, sokasodnak, ahogy az Írásban áll, miközben nekünk csak a ránc szaporodik a szájunk sarkában.

(Tágfír)

Előadás, előadás, előadás. Ittam Holstent, ennél ezerszer jobbak az errefelé oly népszerű Kölsch sörök. Trust me on it. Utána szunya.

(Tágfünf)

Ma tolmácsoltam EU-s szakszöveget. Az előadó az EU költségvetésének előre leboltolt 6,3%-áról lihegett három órán keresztül. Strukturális Alapokat a népnek inkább. Nah, mindegy, negyedóránként váltottuk egymást Antiszociálissal, mert utána túltöltődött a feldolgozó blokk, és a mondatok eleje mindig ment a memory dumpba. Visszakérdezni kínos, de olykor szükséges.

Ma van a születésnapom. Vicces dolog, mennyire összerántotta a bandát az „egyedül idegen területen” fíling: hiába barátságosak, segítőkészek a legtöbben idekint, azér’ mi tudjuk, hogy mennyire nem ide tartozunk, és ez elsimítja a csoporton belüli konfliktusokat, egy ideig még mindenképpen. Szuvenírvásárlás. Sör rogyásig. Az opörésön: így-mulat-egy-magyar-úr teljes sikerrel zárul, a testes borravaló láttán főpincér szaktárs ismét megerősödik abbéli hitében, hogy ez a szakma tartogat meglepetéseket. Pozitíve, natürlihervájze.

(Tágzekhsz)

Hazaértem. Kölnből Frankfurtba kicsit göröngyös volt a levegő, de Frankfurtból Budapestre kicsit megnyugodtam, mégsem fog belőlem kiesni semmi. Meg én se semmiből, ami majdnem ilyen fontos. Aztán Ferihegy, Airport Minibus, és ha már ennyire lelkesek voltunk, gyorsan lepattintottunk egy hiénát a gyanútlan turistacsoportról, ezzel is emelve a hely fényét. Fura volt hazajönni. Ismeretlennek tűnt egy kicsit a házunk, porosabbnak, leharcoltabbnak, mint amikor elmentem, pedig nem nézem ki az őseimből, hogy szétpartizták volna. Az első néhány magyar nyelvű feliratnak örültem, mint majom a farkának, aztán megszoktam. Dugóba keveredtem, kikeveredtem, és mert náthás voltam, észre se vettem, hogy vegyiüzemek gyújtópontjába jöttem.

Hiányzott kis hazám, az Internet, meg a magyar nyelv, de a budapesti tömegközlekedés egyáltalán nem hiányzott.

Itthoni eseményekről később, majdan.

péntek, december 05, 2003

Papa kapott péééénzt. Lófaszt nem boldogít. Illetve tényleg nem, de a legjobb antidepresszáns, amit ismerek. WHEEEE!
Repülőjegyek, valuta nálam. Minden készen áll. Laptop feltöltve, a kés már az íróasztalfiókban, el ne vegyék a biztonságiak a reptéren, hiányzik a fasznak a motozás.

Most má faszom. Most má kisfaszom. Meg kéne mozdulni végre. Meg kéne már lassan csinálni, amivel kimászhatok ebből a mókuskerékből. Fel kéne kelni, és járni, hiszen szólított az a furcsa szakállas csávó a perwollalmosott liffentyűben. Nincs többé rothadás, meg hanyattfekvés ezen a kurva hideg kövön. Lefelé az agyhalotti öltönnyel, kell már a mozgástér. Kell már valami.

Na, back to my endless slumber. Iä, iä.

csütörtök, december 04, 2003

Az Übersuck II egy jóféle név volt. Már rég halottnak kéne lennie, de még mindig kapálózik. Dögöljél már meg! Kushadjál! Csihadjál! A... azt a hét meganyócát!

Na.

Viszont. Kritika, top3-ban az értékelők többségénél a novellám, sz'al van jó dolog is ebben a napban.
Na, tegnap még találtam egy nagyon betegesen jó site-ot, köszönet és hála érte Napalmgárdistának, aki felnyitotta a szememet a világ valóságára, és megmutatta, hogy a házhozszállított kaja nem csak a Pizza Hut több-az-olaj-mint-a-feltét pizzáit jelentheti. Íme.

A honlap számomkra kedvenc benyögése: "I am humbled by your true mastery of stealth. I had no idea I even ordered this." Lefordultam a székről.

Itten pedig kiderült, hogy a tiszteletreméltó Titkos Öntet Őrzője klán tagja lennék.

szerda, december 03, 2003

Ülök egy nap végén kitágult szemmel, a tenyerem izzadságban fürdik, úgy kopogtatok a billentyűzeten, hogy a lecsapódó billentyűk közül csak a szóközt hallom a fejemen ormótlankodó fülhallgató miatt - a gondolataim lazán csapdosnak, a folyamatok nem akarnak rendszerbe állni.. Fejem felett 70-80 Hz-en vibrál a fénycső, előttem 75 Hz-en a katódsugárcső, de, haha, ma túlszárnyalom mindet, hála a feleslegesen magamba tömött koffeinnek.

Professional medication.

Nem tudom összevarrni a regényem 6k-s darabját a 7k-ssal, valamelyiknek menni kell, és nem tudom elképzelni, melyik legyen az, mert most mindkettő jónak tűnik úgy, ahogy van. Most, hogy egyedül vagyok idebent, egész jól érzem magam. Ellébecolnék szívesen. Utána vár a város, a maga melegével, bűzével, lökdösődésével. Úrrá lett rajtam a melankólia. Ami nem feltétlenül rossz, és nem is azonos azzal a fogcsikorgatós bírjadkikatona fílinggel, ami általában jellemez. Nem történik semmi, és ez jó. Nézegetem a kézigépeket, hogy venni kéne egyet, de még alszom rá.

Valamiért olyan dalok vannak a playlistemen, amik miatt valami facsarja az orromat és homályosodik a látásom. Biztos jó ez nekem valamiért.
Nah. Tegnap nem ment a blogspot, meg amúgy is vidám napalmozásba mélyedtem az írókörösökkel, akik láthatólag mindmostanáig képtelenek voltak felfogni, hogy a stílus legalább annyit számít a kommunikációban, mint a tartalom. Sebaj, majd kapnak egy alapfokú kommunikációelméleti gyorstalpnyalót az érintettek, hátha ettől változik valami. (Edit: én se voltam az a kimondott matematikakönyv, de legalább nem hivatkozom a levelem csupasz tartalmára akkor, amikor a stíluselemekkel együtt teljesen más a végkövetkeztetés. Ez olyan alapfokú hiba, hogy ha nem haverokról lenne szó, már rég hajleüvöltés stádiumában lennék.)

A Papírhalom visszavonult, de most megint támad, az állás félidőben sok:kevés az ő javára.

Az Übersuck II távoztában még vesén szúrt egyszer, nem örülök. Mindegy, a végén úgyis meggyőzöm magam, hogy rendes fiú vagyok.

Szombaton indulok Kölnbe, remélem, lesz valami internet a hotelben, vagy netcaféból kell számot adjak ordenáré sörözéseim és előadáslátogatásaim eredményeiről.

hétfő, december 01, 2003

Ebédnél Misztörendőzán megint megvidámította a McDonald's új találmányának, a hírös Büdös Műanyag Szendvics (aka Sajtos McSupreme) fogyasztását, amikor benyögte: "Te, ez a szendvics jó eséllyel indulhatna a Mesterséges Ízfokozók Szakmai Különdíjáért." Leettem magam.
Itt ülök lecsúszott sliccel, négyszázadszor fut végig a The Truth a Clawfingertől, véremben lobot vet a koffein és a taurin, az irodámat véglegesen és visszavonhatatlanul elbitorolta tőlem a Papírhalom, ennek ellenére jól vagyok.

Mert. Pénteken játszottunk vámpírossat, érdekes volt, meg kéne tudakolni Paszulykarótól, hogy pontosan mennyit is lopott másoktól, mert amúgy eléggé jó regényciklust lehetne csinálni abból, amit eddig elmesélt. Van annak egy borzongató fílingje, amikor három, egyenként hat-nyolc órás játékalkalom után öt perc alatt helyükre kattannak a relék, és a sztori hátterének egy része megvilágosodik; a játékosok pedig egy vámpírként, elfúlva közlik, hogy "tejóúristen, hát mekkora szarba tenyereltünk?!" Tud nagyon, na.

Mert. Az írókörös találkozón végre kifakadt egy régi konflikt, és ha ügyesen üvöltözöm, még meg is oldjuk a végén. Persze, amekkora hisztis faszokkal van körbevéve a kevés nyugodt lélek, még simán előfordulhat, hogy valamék hiperegó farkát felvágva távozik. Mi tagadás, az elmúlt három találkozó, az elmúlt háromnegyed év összesített eredménye alapján kezdek arra a következtetésre jutni, hogy én személyesen nagyjából mindent kihúztam az írókör működéséből - barátokat szereztem, és egy olyan korrekt négy-öt fős kört, akik akkor is kritizálják a dolgaimat, ha többé nem vagyok tag -, innentől fogva az öntelten járók egyre inkább káromra vannak. A Személyeskedés Démona utolérte a bandát, és ha nem sikerül hamar leönteni napalmmal, lehet, hogy átadom neki a terepet, hadd játsszon a maradókkal. Kár, mert most frissítettünk vér megint, belépett Xena, rajta kívül még Minden Szőrszálak Mestere, és Döniroú. Meglátjuk ezt még. Viszont abból picsára elegem van, hogy elvileg demokratikus meg elfogadó bandában megint annak van igaza, aki hangosabban üvölt. Tessék megbaszni, én nem ezért jöttem. Láb már irányzékban az asztal felrúgásához, mostantól lehet visszahátrálni a frontvonalak mögé. És someone's gotta make a stand.

Mert. Hála a jóégnek, legkedvesebb katalizátorom, Gótügynök visszatért a messzi északról és ismét EMP-zhetjük a jónép agyát - neki köszönheti a nagyvilág a Huzalozott Tepertőst; magam a Népszerű Man in Black és a látványomra sorfalban spárgát dobó klónozott menyecskék imidzséért lehetek hálás neki. Súlyos fazon amúgy, szinte kivirágzik a neten, élőben meg hallgatag, mint egy morózus fikusz. Noszóval, csetelünk éppen, amikor elröffenti, hogy "azon gondolkodtam, a rendőrség jelszava lehetne a NOKIA alapján stílszerűen az, hogy POLICE - Correcting people." Erre nekem is eldurrant az agyam: "KGB - Collecting people", és visszavonultam a versenyzéstől.

És mert. Csill meghívott a születésnapi bulijára, amire hiperprosztó módon nem vettem ajándékot, csak szerény, de punnyatag személyiségem bevetéssel tudtam emelni az est fényét. Jól éreztem magam nagyon, pedig bizonyisten csak két kávét ittam, dohányozni meg - az erősen nemdohányzó sorstársakra tekintettel - végképp nem dohányoztam, feszült is voltam, mint egy laprugó. De az önuralom szobra voltam, és erősen nem gondoltam a pénztárgép ajkaim közé kapott szűrőbetét selymesen torokkaparó érzésére, így belefeledkezhettem a társaságba jól.

Szóval ennyi. És most itt rohadok megint.