péntek, február 27, 2004

Hétfőn már lesznek új idézetek, vidámabb témák, miegyéb is, reklámszempontúlag.
Egyelőre semmi nem történt. Ma legalábbis semmi.

Tegnap voltam pszichológus néninél, de még ki kell derítenie, mennyire tud vállalni - höhö, lesz még itt számára meglepetés, de attól tartok, számomra is. (Főleg, amikor elkezdem összesíteni, hogy ez a belsőegyensúly-vadászat mennyi pénzbe is fog nekem kerülni havi bontásban. Hát bazz, ekkora órabérért én is szívesebben csinálnám az aktatologatást, pedig az akták valamilyen szinten unalmasabbak, mint az emberek, mégis sokkal figyeleméhesebbek.)

Onward, onward.

csütörtök, február 26, 2004

- Rajtaütésszerű nagyfőnöki ellenőrzés volt, amelyre kedd óta készültünk - írta Napalmgárdista a cseten, én pedig elégedetten csettintettem: szintén állami cég?
Hihetetlen dolog végre túllenni valamin (jelen esetben a fordításon). De lehetnék túl munkán, a határon, a csúcson, az összes elképzelhető társadalmi konszenzuson is, azt' mégsem vagyok.
Bár tegnap gyúrtam lelki izomzatra: addig csapkodtam érzelmi baltával az Írókörrel összekötő kapcsot, amíg bele nem tompultam. Most jó. Még pár ilyen gyakorlat, és végre közömbös leszek. Hohó, és nem kell rendkívül férfiatlanul elszomorodni, amikor belegondolok, meg tanácstalankodni, meg vergődni az ellentétes érzések között. És nem kell magamra venni olyan problémákat, amiket mások alkottak meg, és csak mások oldhatnak meg (hiszen én a probléma része voltam, nem a megoldásé). Végre nem a kezeim között fog megdögleni az a csoport, ellentétben az előzőekkel. Hanem máséban, már ha egyáltalán - hiszen ne becsüljük alá a lelkesedés hatalmát.

* * *

A karrierem szárnyal, egyre magasabbra tör, hamarosan már a puszta életbenmaradáshoz is maszkra lesz szüksége, és sűrű szövésű lepkehálóval fogdossa össze magának a zokszigént.

Mivelhogy:

"Tisztelt Srakker Úr!

Értesítem Önt, hogy a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. ésvi XXIII. törvény 25. § (1) bekezdésének b) pontja alapján - 24. § rendelkezéseire figyelemmel - fizetési fokozatban történő előrelépése miatt 2004. február 20-ai hatállyal átsorolom Önt az I. besorolási osztály, fogalmazó elnevezésű besorolási fokozat, 3. sz. fizetési fokozatába.

Ennek megfelelően havi illetménye a következő:

(...)

További munkájához sok sikert és jó egészséget kívánok!

Budapest, 2004. február ,, ,,


Üdvözlettel:
Nagyon Nagyfőnök
Big Cheese"


A bürokrácia akkor a leggyanúsabb, amikor kedves akar lenni. Az alien is akkor kelti a legnagyobb visszatetszést, ha dörgölőzni próbál. A tényhez hozzátartozik, hogy bruttó keresményem alapján már éppen többet keresek egy bizonyos társasház gondnokánál, a részfeladat teljesítve. Ez Misztörendőzánnak mindmáig nem sikerült.

* * *

Találtam egy nagyon súlyos szuperhős-képregényt, politikailag abszolút inkorrekt, ostoba, őszinte módon klisészerű, de arrrgh, valamiért mégis imádom.

Jóvan, infantilis is vagyok, jegyzetelek ám. De ha már belekezdtem, folytatom is.

A minimalista geek-képregények táborának jeles képviselője a Real Life. Ha másért nem, a grafikai megvalósításért mindenképp érdemes egy pillantást vetni a Mac Hall archívumára, amely a klasszikus koleszos-poénkodós-kicsitkockafej-naplopó figurák állatkertjéből importálja a szereplőket. Némileg rosalindásan viszkózus (értsd, úgy gördül, mint egy tányér zselé a Kisalföldön) történetbonyolítása ellenére üde darab a Freefall, különösen az első kábé kétszáz részt érdemes figyelni, ott szédületes az elkövető. Ami azt illeti, itt lehet olvasni magyar fordításban is. Zárásul a Player vs Player Online kerülne a javasoltak listájára.

Van még, de ez is elég kattintásba fog kerülni. És most gondolkodjunk el, mennyit is dolgozhatok, ha mindezt tudom. Elégedjünk meg annyival, hogy döbbenetesen kiválóak az informátoraim, és tényleg maradjunk ennyiben. Jó? *szigorúannéz*

szerda, február 25, 2004

Ez az Írókör dolog egyre viccesebb. Több gondot okoz, mint amikor benne voltam. Valahol itt hagytam egy baltát, kezdeni kell valamit ezekkel az érzelmi kötődésekkel...

kedd, február 24, 2004

Azt ne mondja nekem senki, hogy nem fejlődik a technika, amikor már van mesterlövészfegyver legóból. Klasszikusan az a fajta fegyver, amit, ha bevennének egy lövöldözős játékba, másnap a feldühödött pixelbámulók monitorral és kábelkorbáccsal felszerelkezett osztagai húznák kaktuszba a fejlesztőgárdát.

És most, hogy ezt elmondtam, megyek is haza. Döbbenetes egy nap volt.

Ha netán lát valaki engem a metrón, borostával, szemüveggel, garantáltan esőálló fekete polimer kabátkámban, dokkmunkássapkával és bruttóregisztertonnás aktatáskámmal, amint éppen zenét hallgatok egy némileg leharcolt fülhallgató segítségével, és néha tágra nyílik a szemem, és megfeszül az állkapcsom, az nem azért van, mert berittyentettem (akár Sir Robin), ó, nem, nem is vagyok részeg sem ám (sajnos), hanem azért, mert olyan külső hallójárat-gyulladást hozott nekem a mai nap, hogy a pofámat csak féloldalasan tudom becsukni. A társadalmilag elfogadhatatlan viselkedésformákat tehát kéretik a tetszőleges irányban mellettem ülő rovására írni, mint rendesen, akármilyen bűntudatosnak tűnjön is az a buci fejem.
Azért abban bízom, hogy az Írókör a nagy fene lelkesedés közben nem lép ki önmagából... egyelőre dúl a kilépési földcsuszamlás, láthatóan nem én vagyok az egyetlen, akinek elege lett.

hétfő, február 23, 2004

A hétvége nagytakarítással telt.

Úgy értem, beültem egy ordas nagy exkavátorba, ástam egy gödröt - közben kiemeltem egy-két kisebb jelentőségű gerincvonalat, ami összekötött problematikus életem egy részével -, kibetonoztam, átültem egy bulldózerbe, és beletoltam az egyes problémákat. Egy réteg probléma, egy réteg napalm. Egy réteg probléma, egy réteg napalm. És néha bedobálok egy-egy gyufát. Javulgatok, kérem. Lesz még ezzel gond.

Péntek:
Beszéltem végül a pszichológussal, a technika ördöge jót játszott velem, mert nem küldte el a számomat, amin visszahívhatott volna, de kemény voltam, mint a jeges betonrépa, kérem, és végül csak megoldottam a dolgot. Már van időpont, már nem hátrálhatok ki, pedig ebben vagyok a legjobb.

Kiléptem az Írókörből, mindezt úgy, hogy megtartottam az előnyöket, de, ha a dolgok a kedvem szerint alakulnak, a következő alkalomtól eltekintve nem kell tovább stresszelnem magam Bálnakettő tevékenysége, szóhasználata, túlkompenzáltsága, autoriter hajlama és professzori attitűdje miatt. És nem kell amiatt idegesítenem magam, hogy néhányan (akiket egyébként kedvelek) szenteltvíz után nyúlnak, ha meghallják az "intézmény" szót, még akkor is, ha ez az egyetlen, ami megmentheti az Írókört (és a legtöbb írókört) az elkorcsosulástól. Ezen elkorcsosulás oka lenyűgözően egyszerű - annyira sokféle személyiségből tevődik össze ez a banda, hogy barátság-alapon nem marad meg, a nem-személyes céljait a hazai szarhalomban meg már nagyjából elérte.

Lelőttem a legtöbb olyan projektet (kiszálltam belőlük, otthagytam, visszaléptem), amelyek energiát vesznek el az én Nagy Kedvencemtől, az álmomtól, amit végül - ha törik és/vagy szakad - meg fogok valósítani, és a képeivel kezelem magam, ha már végképp nem akar menni a szekér. Dolgozom eleget olyan munkakörben, amit nem szeretek csinálni, köszönöm, nincs szükségem arra, hogy a napi nyolc után fennmaradó időmet is olyan kreatív tevékenységgel (esetenként szarköpüléssel) töltsem, ami nem jövedelmez eléggé, és a Távlati Cél (c)-hez sem visz közelebb.

A Lúzerkommandó belső konfliktusa egyelőre el van napolva, ami nem megoldás, de talán működik. Az érintettek ígéretet tettek, hogy igyekeznek a helyzetet kezelni.

Szombat:

Egy másik Írókör üléséről késtem vagy egy órát, jó poén volt, mit mondjak, elnézést mindenkitől (igen, rád gondolok). Ami azt illeti, egyre inkább az a véleményem, hogy ennek a bizonyos másik írókörnek nagyobb esélye van már a fejlődésre és az életbenmaradásra, mint a mienknek, egyszerűen azért, mert nincs húsosfazék, ami miatt a lúzerpöcsök ragaszkodnának a tagsághoz, és megfelelő emberek vannak a megfelelő helyen. Az ilyesmi véletlen, ahogy az is véletlen, hogy a mi Írókörünk tagjai már több publikációval is büszkélkedhetnek. Nem a tehetségbeli különbség hozta ezt a kiugró teljesítményt (bár bizonyos szempontból az is), hanem a véletleneknek olyan összejátszása, hogy már-már isteni gondviselésre gyanakszik az ember. És munkaköri torzulásaimból fakadóan nem élvezem, ha valaki pazarolja azt a jóféle talentumot, mert most ugyan ingyen van, de egyszer kijön egy halálbrigádra való angyali auditor, és könyékig mélyed a könyvelésünkbe. Akkor meg aztán nézhetünk. A kapitány Upmannja nálam, ennyi, kész. Vitorlát bontok.
És különben is.
Igazgatótanácsi plenáris ülést minden kreatív szervezetbe!

péntek, február 20, 2004

...és most várom, hogy visszahívjon a pszichológus...

Undorító érzés segítséget kérni. Még undorítóbb várni, hogy megkapja-e az ember. Ennél is sokkal undorítóbb más kezében lenni. És a legundorítóbb, hogy arról sincs biztosíték, hogy ma meghallgatja az üzenetrögzítőjét.

De.a.problémákat.meg.kell.oldani.és.ez.nem.megy.most.másként.period.

We will win through, no matter the cost.
Furcsa volt: befelé jövet a Deák téri aluljáróban elmentem egy klasszik rágható fülű, kábé tenyérnyi nyúl mellett, az a fajta volt, amit a gyerekek és szülők egyaránt kedvelnek, mert nem esik le róla semmi, amit le lehetne nyelni, meg puha, meg bolyhos, meg a maga tömeggyártott módján aranyos is, na. Bájvigyor, textil metszőfogakkal, liffenős nyúlfülek, valami ráépített mellény, nagy findzsaszemek, minden, ami kell. Csak az OKK-OÉTI harap a saját farkába, amiért a gyereket még azelőtt megismertetik a mesterséges színezék lebontásának feladatával, hogy McDonald'sba vinnék. Merthogyugye a szőrcsimbókokból kioldódó vegyi anyagoktól a gyerekre felesleges lenne elektródákat kötni, mert nem fog áramot fejleszteni tőlük, de hogy az immunrendszere nem fogja megköszönni ezt a fajta kezelést, az is biztos.

És ez, ha nem is ennyire cizelláltan, de megfordult a fejemben, ahogy megláttam - páran megtaposták már korábban, én megtettem neki azt a szívességet, hogy átléptem, ejh, derendes, derendes - aztán viszont tettem egy nyilvánvalóbb felismerést is: ez a játéknyúl alighanem még mindezen tények figyelembevételével is hiányzik valahol egy gyereknek, aki mostanra már biztos felismerte, hogy a játékot hiába keresi...

Hogy mi ennek az értelme? Semmi. Ez egy pillanatkép, amin zombult szemem megakadt egy pillanatra.

BTW, OKK-OÉTI. Elképzeltem most azt, hogy milyen állapotban írták meg mondjuk ezt a rendeletet, és mennyit vedeltek, amikor végre elfogadták. "Niacin (mg NE) 0,22, legalább, per 100 kJ, Bélám, hát csak aláírták végül azok a sejttemetők! Még egy kört? Niaciiiin!"
A problémák behatárolása nehéz. A problémák megfogalmazása egyszerű. A problémák megoldása megintcsak nehéz, ha a gondok gyökere az ember elmúlt tíz évében és a saját személyiségében található. Hogyan lehet ezt megváltozás-dolgot csinálni? Az ember tudatosan másként cselekszik, mint a gyomortájékon izzó ingerültség és a bizsergő fejbőr, a hőhullám és az önkéntelenül görcsbe ránduló ujjak diktálják, és teszi ezt addig, amíg meg nem szokja? Közben igyekszik pozitív dolgokra gondolni, és nem röhögni ezeken? Hogyan tanul az ember önuralmat?

Mit tehetek akkor, ha valaki nem kér bocsánatot, amiért megbántott, én pedig csak el tudom felejteni neki, és nem tudom megbocsátani? Mit tehetek akkor, amikor egy jelentéktelen, korábban számtalanszor megtörtént, felejthető inzultus átállítja az összes aprócska zászlót, az összes szemafort az emlékek előtt, és egyszerre jön mind? És azt az embert, akit korábban elviseltem, mert azt diktálja az illem, a józan ész és a szociális ösztön, valami olyan engesztelhetetlen módon kezdem el utálni, hogy még a hangjának az emlékétől is megcsikordul a fogam? És miért érzem úgy (és itt az igazi probléma), hogy minden józan engedmény, amit teszek, e ponttól fogva megalázó, és csak a teljes megadást tartom elfogadhatónak?

(És ilyenkor az sem érdekel, ami egyébként azért szokott, hogy hülyének néznek azok, akiket szeretek...)

Meg kéne tanulni megbocsátani, mert akkor tán nem érezném egyre nagyobb lúzernek magamat minden egyes ki nem mondott szó miatt, és orcámon angyali mosoly árnyékával figyelhetném, ahogy kinekhosszabbat játszik az illető. Oh, micsoda terv.

csütörtök, február 19, 2004

Három napja nem ebédelek, és ez csak ma tűnt fel. Zombifiú, még lefogysz a végén.
Igen. A helyzet az, hogy az utóbbi időben hamarabb száll el az agyam az indokoltnál, de ezt szinte csak az Írókör váltja ki belőlem. Ennek alighanem az lehet az oka, hogy három éve cipelek magammal problémákat, és amikor felmerül a kérdés, hogy mégis, mit adtak nekem a rómaiak, egyre nagyobb súllyal esik latba a kezeletlen konfliktus.

Hát így. Hülye vagyok, nem tagadom, és sokkal érzékenyebben és agresszívebben reagálok a kérdésre, mint azt racionális és bölcs emberektől várni lehetne. Tanulság: ezért nem érdemes ennyire elfajulni hagyni az interperszonális gikszereket, mert utólag még az értelmes meghátrálást is összemossa a szelektív memória a meg-nem-becsültséggel, és ösztönből olyan rossz tulajdonságokat, motivációkat feltételez bizonyos szavak és tettek mögé, amik nincsenek ott. Az előítélet mintájára létezne utóítélet is?

(Kérdésünk a publikumhoz. Tessék megmondani. Miért vagyok épp ebben a kérdésben ilyen marha? Úgy értem, amikor másban egész ügyesen lavírozok.)

*/me befizet egy új személyiségre*
Bár, lehet, hogy az is megoldás lehet, ha a füstölgés helyett megemelem a dagadt alvázam, és beszélek az érintettekkel? Ez olyan hülye ötlet, hogy akár még működhet is...
Sorstárs
Pénteken sok szerencsére lesz szükségem a lúzerkommandós elbeszélgetésen, mert minden kommunikatív tudásomat latba kell vessem, mint közvetítő, békegalamb (bombákkal a szárnyaim alatt, elvégre így megy ez), és utána, gondoltam, ha ez már megvan, és sikerült, egy füst alatt rámegyek arra a krrva béke Nobel díjra is, mert innen már tényleg csak kis lépés.

Van egy olyan sejtésem, hogy a következő Írókör-találkozó a komoly revelációk jegyében fog telni: hát mögötti sutyorgást érzékelek, amit én a magam részéről megvetek és gyűlölök, és, ha kiderül, hogy ez így van, annak rossz. vége. lesz.
Jelen hangulatomban egy-két igazi, húsbavágó becsületsértést sem sajnálnék a kompánia érintett részétől. Még akkor is, ha egyikük sem az a klasszikus megmondóember, de ez a fajta magatartás számomra sértő, egyszerűen azért, mert nem tartottak eléggé értelmes embernek ahhoz, hogy a hibát - ha létezik - ne próbáljam meg kijavítani a Békés Egymás Mellett Élés jegyében. Klikkesedünk, elvtársak? Klikkesedünk? És Bástya elvtársat már... (Érdekes, minden második írókörös post anyázás. A páros számúak alatt meg mindig azt hiszem, hogy a dolog működni fog. Most éppen azt hiszem, hogy nem fog. Fog nem fog fog nem fog... a bizodalmam egy ingerlékeny szinuszgörbe.)

Rohadt egy kupleráj az életem, csak a nők hiányoznak még belőle... *röhög*

Beszéltem nemrégiben Mr. Amicarral, ajánlott nekem pszichológust, és most megint ott tartok, hogy el kéne menni, és nem azért, mert már buktam a dolgon (ó, ügyesen vigyázok én magamra), hanem azért, mert tartok tőle, hogy azok a folyamatok, amiket ma figyelmen kívül hagyok, holnap diszkréten leharapják a golyóimat. Van pár ilyen halogatott dolog körülöttem.

szerda, február 18, 2004

Szakemberek szerint biztos és egyértelmű jele annak, hogy valaki túl sok második világháborús forrásirodalmat olvasott, ha valaki náci utcának olvassa a Váci utcát. Márpedig ma reggel ez történt.

***

Tegnap este jó anyám, aki amúgy egy lelki bajait alkoholkúrákkal ápogató irgalmas szamaritánus (asszem, nem bírnám végigasszisztálni két kollégám danaganatos betegségben történő elvesztését, de ő valahogy magára rakja a megnyugtató vigyort, és cseveg velük, és felvidítja őket, pedig tudja, hogy meg fognak halni)... éppen leteszi a telefont, mert épp egy kolléganőjével beszélt az épp aktuális helyzetről.

Párbeszéd:
- Tudod, Srakker, ezt nézitek el, ti, fiúk. Elmentek a fontos dolgok mellett.
Srakker felnéz a fordításból, ami legalább annyira szívesség, mint pénzkereseti lehetőség, és éppen aktuálisan a barlangostestét térfogatarányos hetvenöt százalékban a kezében tartott regényrészlet tölti ki
- Mi mellett?
- Az élet mellett.
- Hogy érted?
- Hát, ti hazamentek a napi nyolc óra munka után, és nem szóltok semmit a másikhoz, talán csak söröztök, és...
Srakker hülyén néz, hát bazmeg, nem láttál te még engem sörözni, mwuhaha. Meg egyáltalán, az én érzelmi félrekalibráltságom nem a barátság szintjén nyilvánul meg, és szeretném, ha este tízkor nem emlékeztetnének arra a bizonyos másikra.
- Ezzel szemben mi - folytatja zavartalanul jóanyám - ötven percet beszélünk telefonon, mert munkaidő közben az ilyesmire nincs időnk... ezért mentek el az élet mellett.
- Aha. Tudod, mi sem tepsiből mászunk ki reggelente.

Csönd lett, sértődött csönd, és én egy pillanatra elég rongy embernek éreztem magam. Mert már a következő másodpercben tudtam, hogy nem engem akart lenézni, hanem azt akarta, hogy valaki ismerje már el a teljesítményét. És én elismerem (csak azt a gyereknevelési modult, bazmeg, azt kellett volna...). És hogy más kárán tanuljak, meg is kell mondjam, különben szart sem ér - aztán persze későbbre hagytam, és aktualitását vesztette az egész. Hogyan sebezzük meg rokonainkat apró lépésekben, könnyen, gyorsan, hatékonyan, első lecke. (Azt' meg csodálkozunk, hogy semmi sem működik.)

kedd, február 17, 2004

Teszem hozzá, egyre inkább, vagyis nagyon, iszonyat nagyon, rettentő nagyon van kedvem írni, és/vagy vedelni, és/vagy emberekkel találkozni - a reaktor nyomás alatt, kedves hölgyeim és uraim, csak be ne kapcsoljon véletlenül az énvédelmi laffasztó tartalékáramkör, mert akkor ugyan mégis minek dolgoztam ennyit azon, hogy az EEG-m elhagyja a fáradt egyenest.

Be seeing you.
Most öt percen keresztül gondolkodjunk el azon, hogyan fordítsuk le azt, hogy

Wham!

hogy közben picsárairodalmiak legyünk, ne pedig képregényrajzolók. Mellékes szakmám aprócska kihívásai.

hétfő, február 16, 2004

Fakkfakkfakkfakkfakk. Fakirifakirifakk.

Nah. Pénteken Vilmos atyával vedeltem előre a medveféle felhámjára (később csatlakozott a blogjából ismert Mérnök úr is), dumáltunk sokféle dologról, hadd szolgáljon ez apropóul kezdő íróknak szánt legfontosabb jótanácsomhoz:

Készíts biztonsági másolatot, bazmeg!

Tehát. A whisky jó volt, a sör szintén, ketten együtt már bántósabbak voltak, de csak jól aludtam tőlük, nem volt ott semmi ravaszdi-támadás, minden egyéb hír kitaláció, ostoba képzelgés csupán.

Szombaton. A Lúzerkommandó mostani találkozója felemás érzésekkel zárult számomra, valamit most már kezdeni kell, mert ezek a konfliktusok picsa hatékonyak abban, hogy szétverjenek egy amúgy működő különítményt. Srakker ügynök, az offisöl békeharcos szolgálattételre jelentkezik. Mindenki vonuljon fedezékbe, itt most nagy komoly elbeszélgetések jönnek.

Vasárnap. Fordítottam. Már amikor épp nem a szombaton szétvert emésztőrendszeremet babusgattam (ne, ismétlem, ne, egyáltalán ne, soha ne, és különben se együnk azon az estén pisztáciát, amikor meg akarunk inni négy Red Bullt és hét sört, mert olyan irgumburgum megagonosz módon fogunk dehidratálódni, hogy a szemöldökünk közén tanyát ver néhány élelmesebb arab, és a szemünkből porzó homokot fogja árulni, "egy vödör - száz, sok - nyolcvan" alapon).

Hétfő, más néven ma. Okítás az egyik Minisztériumban, nevezetesen a Külügyben, kíváncsi vagyok, mit hittek, mégis mennyi robbanóanyag fér el egy PDA-ban, hogy bekapcsoltatták velem, amikor bevittem (és mi van, ha le van merülve? letartóztatnak, és tarkón lőnek a hátsó kertben?), de a biztonsági szüttyögés végül is érthető a maga módján, meg udvariasak is voltak. Az előadás érdekes volt, bár a passzív memóriám elég sok poént lelőtt az előadó elől (bezzeg amikor vizsgázni vagy idézni kell belőle, hallgat, mint a sír), és majdnem kifogytam a jegyzetlapból. És mint kiderült, a nagy túlélő 3 1/4"-es lemezem, amin anno még a 3D Studio telepítőfájljai voltak (kész történelem, mi, hogy volt olyan 3D-s modellező program, ami elfért 12 lemezre, mi?), kibírta a röntgenezést, a villamoson és kisföldalattin utazást, így meg tudtam csinálni a szivatalos munkámat is. Lenyűgöző eredmények, kérem.

péntek, február 13, 2004

Képzőmívészeti ajánlónk. Mert hát szép dolog a szélessávú internet, ezt nem győzöm hangsúlyozni. És segítségemre volt az inspirációgyűjtésben a Belterj Kompánia és a Véletlen, melyeknek köszönhetően el vagyok látva annyi képpel és miegyébbel, hogy még ha hasznosabban tölteném az időmet sem lennék képes valamennyit végignyálazni. A világ, földi szemmel c. projektben nagy segítségemre volt/van/lesz (fel van függesztve, oké, de csak egy hétig) ez a kép, illetve ez.

Meg az, hogy náthám tetőpontján, röpke két hetes késéssel az eredeti tervhez képest, összefutottam Zergling fejlesztőtárssal, és mialatt elpusztítottam három ír kávét, sikerült annyira felpörgetni Zergling agyát, hogy ma megörvendeztetett egy fantasztikus leírással egyik kedvenc államszövetségemről - stilizálni kell majd, de tartalmilag félelmetes. Úgy értem, félelmetesen jó. És ilyenkor megerősödöm hitemben, hogy kellő kitartással és lelkesedéssel bármi, de bármi elérhető. A határidők megszületnek, majd meghalnak, átlépünk a tetemeiken, de ez lényegtelen, ahogy lényegtelen az is, hogy a fejlesztés kézzelfogható eredménye ennyi idő után sem több 100,000 leütésnél - a lényeg, kérem szépen, ott van, hogy az ötletek evolúciója egyre tetszetősebb koncepciókat és egyre jobb képeket eredményez. A medve bőrére majd post mortem, de bizakodó vagyok, megint.

Itt van még egy vérfarkas-galéria, meg egy prérikutyás-miegyebes izé, amúgy szemgyönyörködtetésileg.

Már csak egy tisztességes ügynökös művészeti szájt kéne, hogy jó kedvem legyen. Páncélozott ballonkabátokkal, infravörheny napszemüvegekkel, high-end kütyükkel és, mondjuk, a régi idők kedvéért ilyenekkel - ha a stophatás nem lenne elég ok rajzolt karaktereinknek, hát a hagyománytisztelet és ez a külső mindenképpen indokolja.

csütörtök, február 12, 2004

Hát de bah.

Dupla bah, annyi felkiáltójellel, hogy az már az elmebaj biztos jele.

Bízom benne, hogy általam virtuálisan félig és félreismertek ráérnek pénteken is - hőn szeretett Lúzerkommandóm ugyanis rendszerint magának követeli a szombat estéimet. Amennyiben nem, az irgalmatlan vedelés nem marad el (ne nézzetek így, szoktam én azt bírni, csak a másnapjaim tragikus nagyjelenetek), csak a helyszín változik. Valamikor meg köll menteni a világot.

Igen. Geek vagyok. Az a hülye, hűséges típus, különösen, ha van kihelyezett lelkiismeretem (jelen esetben Rejtő-hős).

Loser Commando on the loose...

Még negyvenkilenc oldalnyi fordítani valóm van, és még három napom. Képes leszek rá, akárki is megmondhassa. A sztori még mindig nem egy hídehajde, szerintem nem nekem kéne ezt csinálnom, mert reszket a kezem a shift+del-en, hogy kihagyjak egész bekezdéseket. Mindezt azért, mert nem szolgálnak semmilyen épelméjű célt (nagy az arcom, persze, tudom ám én, hogyan kell írni, valahogy mégis a szóban forgó íróember lett nagy siker a könyveivel) - dehát egyrészt van egy olyan, hogy szöveghűség, meg az, hogy leütésre fizetnek. Tehát én le fogom fordítani, ahogy azt illik. Ha bele is szakadok, mint darázsfullánk az irharétegbe.

szerda, február 11, 2004

A vírus vadul mutálódik a szervezetemben, vagy pereputtyostul érkezett, ami még gusztustalanabb húzás a részéről, és cseppet sem komálom. Most éppen nátha, az a klasszikus fajta, amikor az ember egy jobban sikerült tüsszentés után némileg elkámpicsorodva próbálja visszatömködni az orrmanduláit, és kínban néz körbe, hogy látta-e valaki.

Ugyanez tegnap még hörghurut volt, ami felrakott magára pár spoilert és próbált úgy tenni, mint aki valójában tuberkulózis. Sokan bevették, valóban - ügyes rekeszizommunkámnak köszönhetően valóban úgy hangzottam, mint aki mindjárt felköhögi egyik, de inkább rögtön két tüdőlebenyét. Mivel most ismét a Hivatalban vagyok, sejthető, hogy ez nem történt meg. (Emlékszem, anno a gimnáziumban egyszer a tanár kért meg, hogy ugyan már menjek haza a kémiaóráról, mert rossz hallgatni, amit csinálok. Közben nem fáj, nincs semmi baj, csak zavaró.)

Azelőtt a vírus megpróbált arcüreggyuladássá változni, de abban is kudarcot vallott. Eggyel korábban még influenza szeretett volna lenni. Hogy is mondjam, víruskám... lassan ideje lenne kiválasztanod, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, mert hamarosan jön az immunrendszerem, azt szétcsapat strandpapuccsal, ahogy az meg vagyon írva, te meg nézhetsz, már ha lesz mivel. Felfedeztem volna a Lúzervírust?

Namindegy. A fordítással persze el vagyok maradva, mint annak a rendje, de valószínűleg határidő előtti éjszaka összekapom magam, és valami fergeteges teljesítménnyel behozom a lemaradást. Ez persze azt jelenti, hogy folyamatosan maradok elfele Dicsőségesen Gusztustalan Főhősöm kalandjainak dokumentálásával, és hétvégére marad egy hivatali munka is.

Fordítói munkásságom csúcspontja: "Hogy a tetves retkes triplatokás bánatos szemű fürdős kurva életbe." (Lehetett volna ragozni, de nem akartam, meg volt még egy jelentkező, nevezetesen a népnyelvi "Hogy bassza telibe hat taliga aprómajom", de az világidegen, mert nem egyértelmű, hogy a főhős látott-e már aprómajmot.) Az angol eredetije sem sokkal szebb, de ott valami lebegő dupla birkaszarról van szó, és az nem annyira átütő. Néha igazán lenyűgöző munka ez a fordítás, csak azt' meg nehogy egy 18+ karikát kapjak a népnevelésügyi alfőbiztosságtól, meg a szerkesztőtől.

kedd, február 10, 2004

Bárki mondja, hogy a fordítás élmény, el ne higgyétek, amíg meg nem próbáltátok ugyanezt pénzért is. Egy olyan könyvet fordítani, ami expressis verbis az előző rész tartalmára hivatkozik a 192. oldalon - tiszta Rosalinda, bazz -, határozott kínszenvedés fordítani. De pénzért meglehetősen sok mindent, ez az én mottóm.
Bárki mondja, hogy a fordítás élmény, el ne higgyétek, amíg meg nem próbáltátok ugyanezt pénzért is. Egy olyan könyvet fordítani, ami expressis verbis az előző rész tartalmára hivatkozik a 192. oldalon - tiszta Rosalinda, bazz -, határozott kínszenvedés fordítani. De pénzért meglehetősen sok mindent, ez az én mottóm.

hétfő, február 09, 2004

Hell yeah. Itt teper influenza papa, az önjavító és rekonstrukciós modul (aka immunrendszer) még sípol, tehát ma még megmaradok. Ha nem lenne egy frissiben bevállalt fordítási feladatom, most boldogan ágynak dőlnék, hadd legyek már túl az egészen. Ehelyett persze bagóadag-csökkentés, indusztriál koffeinbombák és tömérdek vitamin az, ami kinéz erre a hétre - muszáj talpon maradjak egyelőre, és az efféle látszatintézkedések, főként az emberi elme inherens hülyeségének köszönhetően, a statisztikai átlagnál jóval nagyobb valószínűséggel, bejönnek.

Noszóval, tengap este tettem azt e felfedezést - igen, néha úgy is előmásznak dolgok a lombikból, hogy nem hívom őket -, hogy az elmúlt két hétben erősen begeekültem. Miközben erősen fogtam a fejemet, hogy az agyam még csak véletlenül se csorogjon ki, és egy savazott százlábú minden bájával igyekeztem a Távlati Cél (C) - vagyis a hírnév és a pénz - felé, vagyis a lehető legtöbb időt szentelni az írásnak és szivatalos feladataim ellátásának, kicsit elfáradtam, ennek következményeképp pedig kecsesen hanyatt esett a szociális életem egy része.

Kűnosz. I'm losing my edge.

Tegnap Xenával és Brighttal elkullogtunk a Le Bistrot (VI. Nagymező u. 41.) nevű műintézményre, tekintettel arra, hogy Elsődleges Célpontunk vasárnap nincs nyitva. Amellett, hogy meglehetős gyanakvással tekintek azon létesítményekre, amelyek francia köznevekből igyekeznek maguknak feltűnési tőkét kovácsolni, élményeim leginkább felemásnak mondhatók - a Long Island jól volt elkészítve, és jól is csúszott, a kiszolgálás sebessége (értsd: a kiszolgálószemélyzet spontán felbukkanási gyakorisága) azonban hagyott kívánnivalót maga után, valamint unnndorítóan meleg volt. Szellőztetés sehol. Nem csoda ezek után, hogy - Xena távozása után - Bright hamar felborult, ami még csak istenes, de én sem éreztem magam valami hídehajde. (A mai reggel szempontjából bölcs döntés volt, hogy hazavánszorogtunk - így sem volt valami fáklyásmenet agyonvágni az álommanót, de egy hajnali kettőig tartó mulatozás után aligha úsztam volna meg ilyen könnyen.)

Ma végképp lehaltam, amikor a reggeli kávém iránt lopakodva hallom, hogy három kolléga a ValóVilág3 aktuális történéseit tárgyalja... két közgazdász meg egy külkereskedelmit végzett, állítólagosan normális emberek. Mindenki térdre az ostoba marketing hatalma előtt. Az emberiségbe vetett hitem romokban.

péntek, február 06, 2004

Tudjátok, néha nagyon utálok a bőrömben lenni.

Ha kérhetem, a későbbiekben senki ne bántsa azokat, akiket kedvelek, jó? Mármint úgy, hogy még véletlenül se tudom leüvölteni az illető haját. (IRL referenciák törölve postolás előtt)
Azzal sok közhelyet megúszhatna törékeny valóságunk.

Köszönettel: a Gondnokság
Tudom már, mi hiányzik, és kínos, mert nincs vele mit kezdeni. A magány, cimborák, a magány - legalábbis munka közben. Beteg állat vagyok, meg kell hagyni, de nekem az kell, hogy agresszív vegyszerekkel feltöltve pogózhassak ülve és - a magam számára elfogadható hangon - höröghessem, hogy Assö, cu Assö, unt Staob zu Staob (na igen, nem Hochdeutsch, de kedvemre való az efféle egyszerűség, életöröm, és minek túlcifrázni, ha egy hang is elég?). De persze kell az is, hogy ha valamit nem tudok magamtól (ez a kelleténél néha gyakrabban fordul elő, mindegy), akkor felemelhessem a telefont, és zaklathassak valakit, aki megmondja nekem a választ. Cserébe vállalnám, hogy engem is lehet zaklatni.

De hát az ilyesmi, mármint hogy egyedül maradjak az irodában, némileg fikciószagú olyankor, amikor kedvenc (télleg jól kijövünk, semmi irónia) szobatársam, a szépnevű Misztörendőzán szintén itt rohad a napi nyolcban. És pont annyira látunk egymásra, hogy a szemünk sarkából észrevesszük a váratlan mozgást, de semmi több: ezért mindig marad bennünk egy leheletnyi figyelem a másik felé, hogy mikor mozdul váratlanul, mert olyankor felnézünk, hátha mondani akar valamit. Megterhelőbb, mint amilyennek elsőre tűnik.

De most kellemes, bár, ha ilyen apropók miatt kell magamra hagynia, egye fene, mégis inkább rohadjon itt Misztörendőzán is - ennyire mégsem vagyok önző.

A héten meg már nem leszek konstruktív írókörileg, legfeljebb otthon (van egyolyan érzésem, hogy az egyik ötletem teljességgel kimeríti a látszatintézkedés cselekményét. Legalábbis gyanúsan ismerős). A határidők azért vannak, hogy átlépjék őket - igen, az Álomigazgatás nagyon fertőző, és ellustítja az ember agyát.

csütörtök, február 05, 2004

Tehát tegnapelőttel érdemes kezdeni a dolgot - azóta sem állt be fergeteges változás az életvonalamban, vagy mi, de érdekes két nap volt.

Tehát szerdán elbúcsúztattuk gyakornokunkat, aki két nappal a gyakorlati idő lejárta előtt két nappal tudta meg, hogy mégsem tartanak igényt a szolgálataira, valami humánerőforrásos hölgytől, nem is a közvetlen főnökétől. Beleröhögött a telefonba a hír hallatán. Mondjuk, azt azért még hozzá kell tenni, hogy számítani lehetett a távozására: a szakmai hozzáértése egy dolog, az meg, hogy milyen képet sikerült kialakítania magáról a kezdeti időszakban, na, az egy másik. A túl magabiztos emberek erre szoktak rába...baltázni. (Viszont tízből hétszer du... sikerrel járnak.)

***

Annak ellenére, hogy szerdán lecsusszant öt korsó Oktoberfestbier, és kétszer négy cent Jäger, várakozásaimmal ellentétben nem lettem olyan másnapos, mint a disznó, sőt, szinte egyáltalán nem - hacsak nem számítjuk ide, hogy valahová eltüntettem reggel egy liter ásványvizet.
Folyamatosan növekvő alkohollebontási kapacitásom felesleges hangsúlyozása mellett ennek a bekezdésnek az ad apropót, hogy a MOM Parkban található Paulaner Sörház véglegesen és visszavonhatatlanul levette termékei listájáról a Paulaner Salvatort. Nincs többé homloklebeny-szottyantó. Nincs többé Ütőgép Állat. Nincs többé "három korsó sörtől kidőltem, bazmeg". És nem is azok a gyerekes versengések hiányoznak, hogy három, vagy négy korsótól álltunk-e fejre, és azon mértük a fejlődést - sokkal inkább az a beteges kanalas orvosság-íz, amellyel először furcsálkodva ismerkedtünk, majd megkedveltünk, és később a mezei lagerek haloványnak és ízetlennek rémlettek mellette. Az üzlet megöli a legjobb dolgokat.

Francba.

***
A tegnapi nap azonban meglehetősen váratlanul zárult, bár premoníciók jöttek csőstül - például az, hogy négy órától kezdve nem látszottam sokkal többnek egy jól konzervált zombinál. A fejjel sarokba támaszkodás és hörgés aligha segített sokat az imidzsemnek, pedig ez történt az irodámban, 16:15-kor. Aztán felidegesítettem magam a saját tehetetlenségemen, így egész jól bírtam egészen addig, amíg végül el nem aludtam a 3-as villamoson, Rammsteinre, Kornra és Marilyn Mansonra. (Nem akarjuk tudni, mi került ezalatt a tudatalattimba, ugye, drágaszágom?)

És csont nélkül beszoptam azt is, amikor Miszterendőzán egy ötven éves kőtörő munkás minden szakmai fensőbbségével a hangjában bejelentette, hogy "Srakker, csak egy hétig végeznél valami tisztességes munkát a versenyszférában, akkor látnád, hogy milyen az, ha széthajtanak, és nem rínál annyit." Rohadt ex-APEHesek, nem lehet bennük megbízni. Öt percig szégyelltem magam, akkor kezdett el valami tébolyító módon röhögni. Be fogom panaszolni a Temporálisan Agyhalottak Érdekvédelmi Szövetségénél. Több magas beosztású politikus van alapító tagjaink között.

***
Megint belefutottam egy írói blokkba, most tervezem körbesétálni. Megoldjuk, megoldjuk. De közben konstruktívnak is kéne lennem írókörileg, és ehhez most nagyon nincs kedvem. Szétmászkálnak a gondolataim, mint csótányok a méregszekrényben...

kedd, február 03, 2004

Gyakornokot búcsúztatunk. Megint. Sosem fogom megszokni.

For those who didn't make it, drink like hell.

Borzalmas lesz a holnapi übermásnap.

hétfő, február 02, 2004

Eh, az írókörös postot talán jobb lett volna törölni, mint nem aktuálisat, meg az ember nem szívesen vallja be a saját hülyeségét, de a történelmi hűség kedvéért fent marad.

És most, egy meglepő és mulatságos áramszünet után lelépek végre.
Nah, elveszett postot jelentettek. Még egyszer, pupák!

Nem győzöm elégszer mondani, hogy Xenát imádom. Kisegítő józan ész akkor, amikor a sértettségtől és a hisztitől azt se látom, ami az orrom előtt van. Néha igen kimerítő velem egy téridőben tartózkodni. Ezt el kell ismernem. Racionalitás, a fullánkszervet.

Namindegy, a lényeg az, hogy miután tisztáztuk, a Hazai Kommunikatív Elmék Gyűjtőfogháza (vagyis az Írókör) ügyes csapatmunkával teljes communication breakdown-t produkált, elhatároztuk - illetve meggyőzött -, hogy nekimegyünk mégegyszer, és ezúttal megpróbáljuk hibajavítással is. Hátha akkor kiderül, hogy miről is beszélünk.

Ami viszont ennek az érdekes és sajátságos hétfői hisztinek mellékterméke lett, az néhány hasznos link, amelyek rávilágítottak néhány alapvető hiányosságra, amelyek amúgy meglehetősen tehetséges íróköröseink majd' mindegyikénél jelentkeznek, a szinopszis, illetve a bemutatkozó levél megírásával kapcsolatos ismeretek terén (persze, iskolában tanultuk páran), márpedig anélkül még a küszöbig is nehezen jutunk. Pótlandó.

Ügyes munka volt, valamint konstruktív, meg hasznos.

***

Hivatali párbeszédek #1

Misztörendőzán: - Te, megtennéd, hogy kinyitod az ablakot?
Srakker: - Persze, amúgy is tüdőszag van már.

Hivatali párbeszédek #2

Srakker: - Kurva hatékonyak voltunk ma, hallod.
Misztörendőzán: - Ne kezdd már te is!
Srakker: - Miért, ki mondta még?
Misztörendőzán: - Még senki, de mindig félek attól, hogy valaki bejön, és szóvá teszi...

A mai nap eddigi legsúlyosabb benyögése a College Roomies from Hell!!! című örökbecsűből, ami gyengül ugyan a kezdeti időszakot követő Nagy Idők óta, de még mindig jó. "We must all make sacrifices in the name of Science. No-Depth, unleash the 3-ton squeaky hammer."

Erről akaratlanul eszembe jutott Zergling, aki, bár a körülmények megakadályozták ugyan, hogy létre is hozza a szereplőt, komolyan gondolkodott az őrült vámpíron, aki két titánkarmú, sípolós gumicsirkével tenne pontot bárki létezése végére. Hangeffektet is adott hozzá, természetesen, amit most képzeljünk el együtt. Vegyünk egy karóvékony, borostás, szemüveges úriembert, amint lesújt képzeletbeli gumicsirkéivel, miközben az illúziófegyverek halálos hangját, nevezetesen azt, hogy "Sipu! Sipu!", minden hangtorzítás és hormonkezelés, illetve öncsonkítás nélkül képes produkálni, és a végén beáll, mint a Bléjd végén a Wesley Snipes. Teszi mindezt az Astoriánál.

***

Magamura szaktárs különös bejelentéssel borzolta a kedélyeimet Írókör-ügyben. Te tudod, öreg, mondhatnám, aztán ártatlanul körülnéznék, hogy kinek a száján fordult ki ekkora közhely.

Bright mester végül sikerrel vette a maga állította akadályt, amiért külön gratula meg kalapemelés - én a helyében tuti felsültem volna. Már csak el kell olvasni, és whirrr! felbontani, mint kíváncsi nagymamának a parfümös levelet.

Írókörről mintegy mellékesen épp most szombaton tettem le szinte végleg. Hát jóvan, bazmeg. Tisztelettel jelentem, az én céljaimat immár nem szolgálja az Írókör - másfelé kolbászolok, és mivel sem időm, sem kedvem nincs ahhoz, hogy képemre és hasonlatosságomra formáljak egy baráti társaságot, immár hátradőlve, arcomon boldog mosollyal figyelem a gittegyletet. Hadd rágják a tömítést azok, akik erre késztetést éreznek. Havonta egyszer látjuk egymást, azt' csók. Akikkel gyakrabban akarok találkozni, azokkal úgyis találkozom, akinek az írói véleményére komolyan adok, azokat úgyis kifaggatom valahogyan. Ami azt illeti, az azonosított kockázatok hiábavaló ismételgetése munkaköri kötelességeim közé tartozik, a magánéletemben ilyesmit nem vállalok, mert nem fizetnek érte. Azokat meg, akik merő önzésből ragaszkodnak azokhoz a módszerekhez, amelyek nekik profitálnak, másoknak pedig jóval kevésbé, külön csókoltatom.

Meg kell mondjam, picsára nem örülök. Ügyrendi kérdésekben a továbbiakban a középső ujjam szavaz. (Faszért teszünk úgy, mintha intézmény lennénk, miközben hülye mód értelmezett individualizmusból még azokat a felvetéseket is megfojtják, amelyek esetleg még működnének is, és nem lennének korlátozással semmire. Mi van, író szaktársak? Nem szeretjük az újdonságokat?) Nekem jó lesz úgy is, ha csak nekem sikerül elérni a szökési sebességet.

Köszönöm, meg lehet rohadni, mondta a nátrium-glutamát, és sértődötten meghajolva kicsapódott a konzerv falára.

***

Az elmúlt hetemet józan (höhö) semmittevéssel töltöttem, de annyit legalább elértem, hogy megint csak 30k-val vagyok elmaradva. Mindig úgy keltem fel, hogy nabazmeg, most már tényleg írok valamit, ehhez képest mindig az lett, hogy tévéztem, olvastam, kizabáltam mindent a hűtőből, tizennyolc csésze kávét döntöttem le a torkomon (háromszor főztem le magamnak koffeint), azt' meg félálomban kóvályogtam este nyolcig, amikor is tudvalevőleg túl késő bármi értelmeset csinálni. Voltak persze aktivitási kiugrások, például amikor Rejtő-hősnél segédkeztem a vírustámadásban odaveszett fordítási részek pótlásában, fél rekesz sör, egy maréknyi energiaital, két doboz bagó és egy tányér kínai kaja részvételével (a mennyiségek résztvevőnként értendők). Készült két fordítási bravúr, (nyelvújítói tarifát kéne hogy bevezessek), csak ki ne húzza őket a szerkesztő.

Aztán péntek éjszaka a határidős sokk segített (nem mintha érdekelne a határidő, mint olyan, nem kapok miatta fizetésmegvonást, meg ilyesmi, de nem árt, mert van mihez viszonyítva késni), meg az, hogy némi késéssel megtekintettem a Zongorista című filmet, kezdvén olyan huszonhárom óra környékén, és miután bezártam a pléjert, kikáromkodtam magam, kidühöngtem magam, kibagóztam magam, kitörtem a csipákat a szememből, nemes egyszerűséggel megkerültem az írói blokkot. És így nem kellett megírnom egy olyan jelenetet, amin már lassan két hete gyűrtem az agyam, hogy hogyan csináljam meg úgy, hogy működjön, mikor se forrásom, se kedvem, se időm, és még igazán értelme sincs. A regény története most teljesen más irányba halad, mint terveztem. De azért örülök, mert izgalmas utazás lesz - nem mintha egyébként tudnám előre, mi is lesz mondjuk húsz oldal múlva.

***

Ha szert teszek egy életre véletlenül, becsületszavamra elmondom, hogyan csináltam.