A nembeszélünkróla projekt kedden folytatódik, az idegességemet csak kicsit enyhíti, hogy ezúttal nekik kell pofátlanul jó ajánlatot tenniük, és nem nekem kuncsorognom. Szegény embert ezzel szemben az ág is húzza, tehát richtig ma kellett elpöffennie a tápomnak, vettem helyette egy vagyonért egy Chieftec-et. Így aztán nem volt mese, az eddig a polcomon pihenő HD3870-est is beszuszakoltam a gépbe. (Eddig az volt a gond ugyanis, hogy a régi tápomon nem volt 6 tűs kivezetés, így a videokártya nem kapta meg az extra delejt, így nem indult el a gép.) A táp halkabb lett, a videokártya hangosabb, a visítás így konstans. Jövő hónapban telefont váltok, és utána rituálisan végigjárom a foxtrotot a Motorolámon, és gurgulázva kacagni is fogok.

Mindent folytatok, majd, most épp a fostengeren hajózom. Holláré, holláré, hó.

A mai a Változás Napja volt két értelemben is. Egyrészt egy egykor közeli, mára távolabb szakadt nőismerősömről kiderült, hogy igen veszélyes, bár nem fertőző betegségben szenved. A részletekről nem beszélek, de aggódom miatta. (Fura, hogy épp tegnap eszembe jutott.)

A másik meg... ébren tart ma éjszaka, az tutifix, hogy végiggondoljam a dolgokat. Előre nem iszom a medve bőrére, de lehet, hogy az életem egyszeriben érdekesbe kapcsol. A maga módján persze az is érdekes, ha valaki kétszeres hangsebességgel megcsókol egy gránitfalat fullfrontál.

Azt hiszem, el kell szívnom még egy cigarettát.

Egyiptom felülnézetből 3.

Harmadik nap

A nap, jó szokás szerint, ismét a szálloda várótermében kezdődik, zuhany és a már régóta esedékes hajmosás után. A szakállam még mindig aszimmetrikus, mint a kurvaannya, de erről ekkor nekem még sejtelmem sincs. (Azóta is így van. Majd eladom valami divatirányzatként.) Reggeli, eközben ismerkedés a haloumi sajttal (ízre finom, de rohadtul nyiszorog az ember foga alatt). A reggelt feldobja, hogy leöntöm magam török kávéval, a szőnyegre egy csepp se jutott. A szálloda személyzete bocsánatot kér, de az udvariasságuknak nincs köze a köztem, a finommotoros mozgásom és a gravitáció között fennálló kényes egyensúly hirtelen felborulásához. Miután átöltözöm, kétautós konvojunk megindul a Media Production City felé. Bizonyíték arról, hogy az egyiptomi társaság nem viccel, ha építkezésről van szó: a sivatag kellős közepén húzták fel ezt az irdatlan létesítményt. Az út kifogástalan minőségű, mondjuk, nem is fagy fel minden egyes télen. (Az azért kiderül, hogy egyes, nem túl szívbajos vállalkozók itt is szeretik kispórolni belőle az anyagot.) Az EMPC stúdiókomplexum, vezérlőkkel, öltözőkkel, az utómunkához szükséges felszerelésekkel és vagy féltucat külső helyszínnel. Itt amúgy sorozatok, történelmi filmek, vetélkedők, beszélgetőshow-k készülnek. Még egy médiaipari főiskolára is jutott a helyből. Az egyik delegáció-tag kolléga, jó ellenőrhöz méltóan, amíg nem kopogtatja meg, el sem hiszi, hogy az egyik díszlet fából van (abból van). Ezután mindent, ami épületnek látszik, megkopogtat, amíg ki nem érünk. Gyanakvása érthető: fél méteres távolságból már csak az árulja el a turpisságot, hogy festettek az árnyékok, és így fejmozgatással még leleplezhető, hogy nincs rajta bemélyedés. Távolabbról nem. Ráadásul vannak olyan történelmi helyszínek, amelyeket gyakran használnak, vagy nagyon fontosak, azokat felhúzták betonból. Vezetőink elmondása alapján Egyiptom legalábbis regionális középhatalomnak tekinthető a médiaiparban: az Öböl-államokban elég népszerűek a műsoraik, és ha valaki nagy hal akar lenni az arab világban, előbb Egyiptomban kell kimagasodnia a tömegből. (Amikor figyelembe veszem, hogy csak Nagy-Kairóban több ember él, mint ahányan magyarul beszélnek a Földön, kicsit könnyebb perspektívába helyeznem a dolgokat.) Jól szórakozom amúgy magamon, amikor bekapcsolnak a belém nevelt ösztönök: még a kültéri díszlet körbejárásakor is körülnézek a villamossíneken, amelyek végén a baknál egy üzemképtelen szerelvény ácsorog. Meg a kapanyél is elsül, ja. Hirtelen váltásként átvisznek a vidámparkba, mert itt az is van. Péntek lévén eleinte nem túl nagy a forgalom, csak kötelességből tartózkodnak itt a népek, aztán magukhoz térnek az emberek a lakásaikban, elmennek a pénteki közös imára, majd családi program. Eddigre mi túl vagyunk egy hullámvasúton (rövid, de azért markoltam a majrévasat), a mögöttünk lévő kocsiban kuporgó nagydarab felvezető motorosrendőr arca majd kettéesik, úgy vigyorog. (Az enyém is.) Viháncolunk egy darabig, már akinek a büszkesége engedi - az enyém engedte -, aztán lepihenünk egy kávézóban, ahol ismét próbát teszek egy török kávéval, a vízipipát (sisát) azonban visszautasítom, mert ránézésre tüdőlövésnek tűnik, paprikás jancsiszöggel, szájon át. Eddig vezetőink imádkoznak. Bámulatos, hogy a pesztrálásunk ellenére mindig megtalálják rá az időt. Nekünk is jól jön a kis helyi magyar magány: megvitatjuk az eddigi napok eseményeit. A kávézó olyasfajta hangulatot áraszt, amit meg tudnék szokni, ha sok pénzzel bírnék - azt a ritkán elérhető illúziót árasztja, hogy innen nem kell sietni sehova. Miután Ejsszamék visszajönnek, indulás vissza Kairóba, hogy megnézzük a CityStars plázát, és elkúrjuk az összes pénzt, ami eddig megúszta a Khan el-Khalili purgatóriumát. A pénztárcám sikoltozik és könyörög. Fent nevezett pláza szép nagydarab: hat plusz négy szintes, a légköbméterét még kiszámolni se nagyon merem. A legnevesebb világmárkák, nyugati szemnek kellemesen rendezett árubőség. Itt láttam a legtöbb, kendő és fátyol nélküli lányt. Harmadik napja vagyok itt, és máris kicsit furcsállom magamban a látványt. (Ez nem gerjeszt ellentmondást azzal a ténnyel, hogy a kolléganőim csadorhiánya teljesen természetes számomra, eképpen bizonyítva a tényt, hogy egy bürokrata fejében bármilyen paradoxon elvan, mint a befőtt, ha jól van iktatva.) Hozzá kell tenni, hogy a kendőt az általam látott fiatal/középkorú nők túlnyomó többsége divatkiegészítőként hordja, és jól is áll nekik. A csapat rövid megbeszélést követően megállapodik a találkozási helyben és időben, majd szétszalad a szélrózsa minden irányába. Én Ejsszamhoz és a delegáció másik férfitagjához csapódom, mindenféléről beszélgetve grasszálunk a fények és az üvegek között. Végül azonosítunk egy értékelhető célterületet, és arrafelé navigálunk. Kicsit megszívat minket a gyűjtőrendszerű lift, mert itt nem az van, hogy megnyomod a fel, illetve le irányú nyilat, majd vársz, és a fülkében billentyűzöl, hanem beszállás előtt kell megadni az elérni kívánt emelet számát. Utazunk is kicsit fel-le, mielőtt Ejsszam rendezi a helyzetet. Komótosan elcsesszük a pénzünket. Idő, hely stimmel a megbeszélt ponton, csak a létszám nem: valaki naná, hogy elkeveredett. Navigációs hibát gyanítunk, és tényleg. Negyedórányi szopoda után végre sikerül megszervezni, hogy rátelefonáljon valaki, majd, miután kiszedtük belőle a helyzetét, az örök türelmű Ejsszam megy érte, hogy elhozza. Az én fogaim ekkorra már összecsikordultak párszor. Végül megjönnek, és indulhatunk vissza a hotelbe. Ennek elmondhatatlanul örülök, ahogy annak is, hogy a reggeli bénázássorozatom nap végére elmúlt. Visszatérésünk után hálásan hanyatlok az ágyba.

"Paranoia is the wind beneath my wings, sir."

Schlock Mercenary.

Ez pólóra kívánkozik.

Egyiptom felülnézetből 2.

Második nap

Ébredés, találkozó a hotel előterében, majd reggeli. A svédasztalos jellegű étkezési alkalom az egyik fix pont lesz a delegáció tartózkodása alatt, mert jottányi eltérés sem tapasztalható sem a választékban, sem a minőségben (bár talán, talán mintha egyszer nem lett volna krokett). Irány a meghívóink főhadiszállása. Először jön a hivatalos kör. A beszédek persze panelekből épülnek: senki nem akarja ilyenkor előszedni magából a benne lakozó rétort, mert egyrészt ezzel megszopatja a tolmácsot, másrészt meg az ékesszólásnak ilyenkor egy szelídített változata dívik. A protokolláris kört követően előadásokat hallgathatunk meg: kik ők, mire van jogkörük, meg bemutató pár érdekes esetből. Én ezalatt csendben irigykedem: ilyen hatalommal meg rendes vezetéssel akkora mészárlást lehetne rendezni, hogy arról eposzokat írnak, eredményszemléletű kettős könyvekben, bizonyám. Ezt követően áttekintettük a történeti kiállításukat, mert olyan is van ám. Ide rendszeresen járnak egyébként látogatók, hogy meggyőződhessenek róla: itt elhivatott és komoly munka folyik. Lehet ugyan, hogy egy honlap egyszerűbb lett volna, de költségvetés van dögivel, a célközönség meg valószínűleg nem rendelkezik netképes géppel és tudással, így érthető a logika. Ezután ebéd, majd látogatás az Októberi Háború panorámához. Az impozáns épület előtt kiállított harceszközök: a szovjet technika diadalmasan az ég felé emelkedik jobb oldalt, balra pedig az elfogott izraeli technika lógatja bánatosan a csövét. (Ez a fajta bummafejbe katonai szimbolika itt hagyomány, míg Európában kiment a divatból, és így szokatlan.) A panoráma az 1973. október 6-ai egyiptomi támadásnak állít emléket, amelynek katonai sikerei ugyan nem bizonyultak tartósnak, viszont segítettek meggyőzni az izraelieket arról, hogy a Szuezi-csatorna keleti partjára telepített védelmi vonalak és a '67-es háború idején elfoglalt területek egyszerűen nem érnek annyit, hogy érdemes legyen őket megtartani. Megint más kérdés, hogy itt a panorámában itt ez úgy van beállítva, mintha a második világháborút megszégyenítő hadmozdulatra került volna sor, melynek során az ég a földdel is összebaszódott, majd ennek során létrejött egy nagyobb, hazafiasabb Egyiptom. (Erről persze eszembe jutott a pákozdi csata, ahol igen szerencsésen alacsony volt a bodycount, mégis nagy győzelemként tartjuk számon, de hát a világon csak a hülyeség univerzális.) Miután többé-kevésbé elteltünk ámulattal az egyiptomi hadsereg vitézsége láttán, visszatértünk a szállodába, hogy átöltözzünk, és felkészüljünk a Khan el-Khalilire, ami a kairói turistapiac. (Mint az később kiderült, az általam egy nap alatt eltapsolt pénzből egy kezdő egyiptomi orvosnak egy hónapig kéne élnie, pedig nem is éltem annyira nagy lábon.) A delegáció azonnal partivá alakul, és megkezdi a kincsvadászatot. A környék abszolút összevissza: mindenhol áruk lógnak, az utcácskák girbegurbák, mindenki kiabál. Ennek oka, hogy a két legkomolyabb egyiptomi focicsapat éppen rangadót játszik, így aki teheti, a tévé előtt ül és drukkol. (A végeredmény 0:0 lett, mindenki nagy bánatára.) A társaság nagy létszáma ezúttal hátrány: az égvilágon semmi kedvem nincs fél óráig feltartani a csapatot azzal, hogy elkezdem húsz százalékról, és sorozatos sértődések, kivonulások és a hattyúk halála után megállapodjunk ötvenben. Ehelyett általában az történik, hogy elkezdem ötvenről, majd leboltolunk hetvenötben - kivéve, amikor a vendéglátónk képviseletében eljáró Ejsszam beavatkozik, mert olyankor a feléig vagy még tovább is leirtja az árat. Nagyszerűen szórakozom, bár azért időnként megvillan egy-egy olyan picsogi kolléga, hogy meg-megrándul a szemem alatt az izom, megcsikordul a fogam. Végül aztán mindenki gazdag zsákmányra tesz szert, az eladók is elégedettek, mi meg elgondolkodunk, hogy ugyanez a buli mibe került volna nekünk odahaza, és mi is megvidámodunk. A visszaindulás előtt kapunk egyet-egyet egy tejszínes-mandulás-kókuszos-mézes kalóriabombából. Annak ellenére, hogy nem vagyok kimondottan édesszájú, boldogan befalom. Aztán hotel, szunya.

folyt.köv