Székesfehérvár, majd Sopron. Vonattal. Amikor havazik. (Mert azt úgy kell, a határidő szent dolog, amit tartani kell befelé.) Persze nem említem őket egy napon, mert nem egy napon láttam őket. Ugye. Valójában persze nem is volt időm alaposabban megnézni őket. Egyrészt, mert amint kiléptem a fűtött helyiségből, azonnal kásásra fagyott bennem a félig emésztett táplálék. Másrészt, mert karóval mentem oda, nem virággal - azaz munkaügyben voltam, nem csak úgy lébecolni. A két állapotot világosan megkülönbözteti a felhatalmazás. Más azonban nemigen.

Naszóval, eddig megnéztem az előírt tizenegy helyből ötöt. Ez eddig igen kevés, de ez persze nem ok arra, hogy ne unjam az egészet nagyon. Na mindegy.

"I live behind the perfect mask
erase the truth forever"

Hell yeah. Az órás várakozásokat a pálya közepén nagyban segítették: Rage against the machine; Paradise lost; Rammstein; P.O.D.; Motörhead. Kösz. Ők lendítettek át a Százhúsz Decibeles Bácsival való találkozásom sokkján a soproni vasútállomáson, például. A Százhúsz Decibeles Bácsi egyébként minden ügyfélszolgálatosok értékmegtestesítője: mogorva, hangos, fellengzős, fensőbbséges, és kurvára nem ad információt. Minden call centerbe egy ilyet! Vagy kettőt. Nem érti, hogy lehet nem érteni, nem tudja, nem érdekli, és nem tudja elviselni, hogy Százhúsz Decibeljét a terem másik végében nem hallották az adta utasai. Átvillant az agyamon, hogy a letört lábujjaimmal kellene halálra kövezzem (nem, egy igazi Bürokrata húsz centis hóban sem cseréli le a nyári cipőjét, mert nem vett télit), aztán beütött a sokk, és mégsem tettem. A lábujjaim azóta felengedtek, de kicsit úgy néztek ki, mint a főtt virslik. Bár, amúgy is kicsit úgy néznek ki.

Most elvileg képzésen kéne lennem, de elblicceltem. A héten összesen két napot voltam a Hivatalban, szóval még csak az hiányzik, hogy a boldog együttlétet ilyesmivel gyalázzam meg.

(Tartson Ön is legalább egy jól fejlett Kupacot otthonában! Ha megfelelően gondoskodik róla, egy Kupac bármilyen tárgyat képes prezentálni, szükség esetén, pláne, ha a csillagok állása kedvező. Ma például a Kupacom képes volt egy eredeti Windows telepítőlemezt kiöklendezni. Nem rossz, nem rossz.)

Nédda, új fertőzött. Bármiféle szellemi mételyt hajlandó és képes vagyok terjeszteni, ez itten a referencia, kérem. Bár mondjuk a Firefly a legjobb minőségű szellemi métely, amellyel az utóbbi években dolgom volt, ezt meg kell hagyni.

Ez a nap igazán alakulhatott volna jól is, de a menedzsmentünk láthatóan még nem igazán érti azt, hogy a munka elvégzéséhez nem árt, ha megfelelő eszközöket is biztosít. És erről a tényállásról, úgy gondolta, jó, ha ma tájékoztat.

Nem, ma még nem voltam Budapesten kívüli helyszínen, de azt legalább egész nap. Holnap viszont leszek, örülök is előre. Most egy kicsit agyhalott vagyok, de nem hiszem, hogy ez külön értesítés nélkül feltűnne most bárkinek is.

Nah. Ennyi. Már annak is örülük, hogy jövő hónapban sem kell csődöt jelentsek. Ez a mostani körülményeim között nagyobb eredmény, mint azt elsőre gondolná az ember. Örüljünk most ennek mind. Háromra. Egy... kettő...

Kíváncsi lennék, mit tennék, ha kiderülne, hogy valaki más ujjlenyomatai vannak a szemüvegemen. (Mert valahogy mindig odakerülnek, és utána megpróbálok valahova a járomcsontom közepére fókuszálni, ami vicces, de idővel fárasztó.) Ha kiderülne, hogy valaki ott él még velem, akiről nem tudok, aki nem is csinál semmit - létezése merőben álságos és felesleges -, és az egyetlen nyom, amit maga után hagy, csupán egy zsíros folt egy átlátszó műanyag lencsén. Ha kiderülne, hogy ott bujkál előlem a két szobás lakásban, meghúzódik a szekrényen, a levetett ruhák halma mögött, pormacskák fedezékébe bújik, és persze valójában nem is vágyik másra, mint hogy létéről végre tudomást vegyek.

Felőlem lehetne is. De ha tudomást veszek a létedről, akkor mostantól nem felezzük, hanem harmadoljuk a költségeket, ujjlenyomat-pötyögtető csíroid.

Nem vagyok hajlandó más fassága miatt nyelni a fölös proteint. Capisce? Szóval ez az izé, ami az imént landolt a levesládámban, olyan gyorsan került továbbításra - hivatalból -, hogy több, szavahihető tanú szerint is átlépte a hangsebességet, így ez az első dokumentum, amely erre a teljesítményre képes volt.

A hét nagy részét nettávol fogom tölteni, így bejegyzések sem nagyon várhatók: az Office World Tour 2005. keddtől péntekig ki fogja tölteni a napjaimat. Előreláthatóan nem lesznek nagy megvilágosodások, hacsak az "eddig ismeretlen okból áttért az úttest menetirány szerinti bal oldalára", és a "szabályosan közlekedő" kifejezések velem kapcsolatban hírértéket nem nyernek. Na mindegy, ahogy az ősi bürokrata mondás tartja, csak a ravatalon nincs kockázat.

A hétvégén a fejembe töltöttem a Sandman számomra hozzáférhető részeit. Na vajon miért van az az érzésem, hogy ez az esemény a Frontline-on is meg fog látszani? (Mert hogy bőszen készül ám az Ep.4., bizony.) Egy az egyben, valamint szándékosan nem lopunk, természetesen, egyrészt, mert már nem mai darab ez a klasszikus. Az efféle piszkos munkákat mindig a tudatalattimra bízom. Az már hozzáedződött, és elég jól is csinálja.

És most megyek vissza. Képződni.

Szóval, az úgy volt, hogy éppen egy üres csokipapír hevert a hátára fordulva, elhagyottan az asztalon, amikor Zergling odaoldalgott mellé, és hamisítatlan amerikai katonai operátor-akcentussal rászólt, hogyaszongya:

"Chocolate One, Chocolate One, do you read me? Over."

Akkor egy kicsit lefordultam a székről.

Amúgy nemigen történt semmi. Az Office World Tour 2005. elnevezésű projekt megindult, szopunk is rendesen, ahogy azt ilyenkor illik, "ha nincs gond, akkor csinálunk" jegyében. Esténként Sandman-t olvastam, próbáltam egyben tartani a szerveimet, és alkalmanként még söröztem is.

Az azért igen vicces, ha az embernek az álma kellős közepén eszébe jut, hogy "Túlságosan jól érzem magam, biztos jól van ez így? Ez nem egy álom, és nem arról van szó, hogy elaludtam a picsába? Ilyentájt én már gyűlölni szoktam a világot." És amikor felkelek, hogy ellenőrizzem, kiderül, hogy háromnegyed órával túlaludtam az ébresztést. Valahogy ennek ellenére sikerült beérnem, de most eléggé kóválygok. Emberekkel kéne beszélnem, de - csodák csodája - nemigen akarózik kinyitni a számat.

Ennyi. Punnyadt egy állat vagyok, de a vegetatív funkcióimat egyelőre segítség nélkül is el tudom látni, és ez azért megnyugtat valamelyest.

Botrány szaga terjeng a levegőben. Szerencsére nincs szaglóérzékem.

A nap idézete:

"There's an element of taxi drivers who are to the right of Genghis Khan." - Roger McDonald, taxisofőr

Komolyan mondom, ha én valamelyik jómunkásember kezéből kicsavarnám és földhöz vágnám a munkaeszközét, vagy telefosnám a szerszámosládáját, valószínűleg úgy elverne, mint egyszeri bürokrata az éves jutalmát. Ezek után tessék nekem megmondani, kedves jómunkásember, mégis hogyan gondolja, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül le tetszik verni a biztosítékot, miközben dolgozom? Anyádnál. (A gépem csak másodszori újraindításkor tért magára a megrázkódtatásból.)

Az, hogy a Microsoft termék, amivel dolgoznom muszáj, a CTRL+S utasítást amolyan indikatív jellegű javaslatnak tekinti, csak külön poén. Másfél órányi agyatlan gépelés ment el a levesbe.

"Paranoia is your little friend, yet friendship is sometimes not enough."

Hogy Drótsáskát idézzem, kedvem támadt agy nélkül előslattyogni, és felprédálni a várost. Bármelyik várost. Mindegyik várost. "Grrr! Argh!" (Emlékezzünk a Mutant Enemy, Inc. logójára.)

- ami tetszőleges számítógépes RPG-ben a végefőcím után jön, de mindig cenzúrázzák, avagy a hősök hazatérnek

"Bééélaaa! Mit mondtam, fiam! Hogy hozzál zsemlét, azt mondtam, nem azt, hogy menjél kalangyérozni! Mikor mondtam neked? Másfél éve, fiam, másfél éve! Mi az, hogy voltál a szomszéd kontinensen? A péknél persze nem voltál! Nem, nem érdekel, hogy időközben te lettél az ország hőse, és egyáltalán, mi ez a hacuka rajtad? Nem érdekel, hogy száznyolcvankettőt véd a sisakod, fiam, hát hogy néz ez ki, vedd le azonnal! És hiába vagy harminchatodik szintű, akkor is kiporolom a nadrágodat, ha nem viselkedsz tisztességesen! Hát, ki látott még ilyet?"

Miért, miért, MIÉRT fáj az én főnökeimnek, ha nekem nem szar, kérem, ezt tessék nekem megmondani. Nyugodt, békés, feladatmentes hétfőre számítottam, erre kiderül, hogy képzés lesz, amire nekem is kötelező mennem - ráadásul egész nap. A gyomrom még mindig nem heverte ki igazán a szombati mulatozás okozta megpróbáltatásokat, de remélhetően ez nem derül ki. Mármint az oktatás alatt.
Véresre fogom magam unni a veretes marhaságok visszatarthatatlan áradata hallatán, de kicsire ugye nem adunk, ez olyan áldozat, amit egy tökös Bürokrata, ha másért nem is, a közösségi tudat iránti elkötelezettségétől vezettetve, boldogan vállal. Már feltéve, ha kap előtte kokaint.

De legalább egy szelet sajtot.

Legszívesebben megfejelnék valamit, vagy valakit, ehelyett elügetek bagózni. Ha még képződnénk is az efféle alkalmak során, azt mondanám, hogy van értelme csinálni. Úgy viszont, hogy bágyadt, zombiszerűen fókuszálatlan szemekkel támolygunk ki a nap végén, kurvára semmi értelme. Főnökségünk, persze, az ő véghetetlen kegyelmében, meg van arról győződve, hogy a több képzés az jobb. A képzés minőségétől függetlenül.

Nah. Két héttel azután, hogy megkaptam a Nagy Sajtok tájékoztatásának legfőbb eszközének - nevezetesen az organigramnak - az elkészítésére vonatkozó első feladatomat, immár esély mutatkozik arra, hogy a feladat elvégzését elősegítő célszoftvert telepítik a gépemre. Gyors. Ennek különösen az a kolléganőm fog örvendezni az ő véghetetlen felindulásában, akit minden egyes alkalommal kitúrtam a gépe elől.

Ha belegondolok, hogy mehettem volna péknek is... akkor, ahogy a klasszikus mondja, mindig lenne kenyér a kezemben. Beleköphetnék a zsemlétekbe, és sosem jönnétek rá. Szénné láblisztezhetném a kifliteket. Szóval továbbra is tudnék kellemetlenséget okozni, de legalább nagyobb esélyem lenne arra, hogy a munkám elvégzéséhez szükséges feltételek idejében teljesülnek.

Cute.

* * *

Aaaanyway. Végignéztem a Full Metal Alchemist című anime-sorozatot, 51 rész volt, és valami négy napba került, mire végigverekedtem magam rajta. Jó cucc, egyáltalán nem bántam meg, hogy rászántam az időt. Az, hogy az egyik főszereplőt többször leordítottam, mielőtt megképzett volna bennem a gondolat, hogy ez a felület esetleg mégsem interakív, az más kérdés. ("Olyan hülye vagy, fiam, hogy sokszorosítani kéne, és minden városi könyvtárban kirakni belőled egyet, elrettentő példának!") Két sör után impulzívabb lehettem a kelleténél. Sikerült átesnem egy tacskóméretű sztori-bugon, ami ugyan nem kapcsolódott közvetlenül a fővonalhoz (így azt szerencsére nem sikerült két vállra fektetnie), és nem is olyan lényeges, de azért.

*Spoiler - lágy*








Szóval, sikeresen beszivárogsz egy katonai szervezetbe, mint magas rangú, az információkhoz könnyen hozzáférő egyén. Megvan? Jó. Rájössz, hogy lehallgatnak. Az illetők nyomába eredsz, és éppen lecsapnál rájuk, amikor betoppan a képbe két alárendelted, akiknek a hirtelen eltűnése keltene némi feltűnést. Tehát nem mészárolhatod le őket ott helyben. Ezért meglógsz, de tüstént. Alárendeltjeid ugyan nem szúrnak ki, de a lehallgató egyedek most már tisztában vannak a te kiléteddel. Mit csinálsz ekkor? Logikus. Futni hagyod őket. Nem engeded a nyomukba az alattad álló erőszakszervezetet. Nem nyomoztatsz utánuk. Hagyod, hogy elmondják mindenkinek, akit megbízhatónak ítélnek, hogy személyedben akkora biztonsági résre bukkantak, amekkorát már jobb helyeken feltöltenek vízzel és eladják, mint óceánt. Mondom: kutyaméretű bug, amint boldogan hozza a gumicsontját.

*Spoiler vége*









Na, szóval ettől a kis mutáns házikedvenctől - illetve időszaki deus ex machináktól, netán a fenti bug variánsától - eltekintve igen a helyén volt a sorozat. Jól van na, elnéző hangulatban vagyok. Voltam. Rettentő jellemkomikum, időnként apróbb-nagyobb tragédiák, értékelhető sztori, jó kivitelezés. A magam részéről nem kívánom még egy darabig leirtani.

* * *

Most, hogy végeztem a sorozattal, lehet, hogy visszatérek a Battle for Middle-Earth RTS-játékhoz. Bár azért annyira nem fogott meg. Jól összerakott, profi munka, időszakonkénti klikkelőbajnoksággal, jó egység- illetve hősfejlődési rendszerrel, de. Az egységek fejlesztésére, jobb felszerelés vásárlására gyakorlatilag szinte sosem jut idő, mert pár pálya akkora blitzkrieg, hogy az még a második világháborús német stratégák szerint is feszített ütemű lett volna némileg. Kifosod az egységeket, jól-rosszul feltápolod őket, építesz egy gyógymedencét, hogy legyen hova visszafutni, oszt' hegyibe. Ellenkező esetben az ellenség annyira legyorsul, hogy fel sem néztél, és máris elnyomtak. Igaz, az odafut-hazafut kombóval el lehet érni, hogy egy profibb rohir lovasegység a kampány vége felé már nyolc-kilencszáz gyilkossággal büszkélkedhet. (Nincsenek különálló, a Starcraft óta megszokott hadjáratok, amelyeknél külön fajjal kezded az elejéről, hanem nagyjában-egészében az eredeti Tolkien-sztori mentén kell ügyeskedni előbb a rohani, később a gondori erőkkel. Utána nem tudom, mivel.) Speciális egységként feltűnnek az entek - bár kicsit illúzióromboló, hogy kétezer pénzért vehetsz magadnak egy Szilszakállt, ha az előzőt véletlenül összetörted, de azért hasznos. A gondoriakkal való kommandózás elején tettem félre a játékot,így utána a vak homály részemről. Kicsit furcsa volt hallgatni mondjuk Frodót, ahogy a műfajban már bevált "három-öt mondatot variálgatunk" módon adja jelét, hogy rákattintott a júzer.
Összefoglalva: igazi profikhoz méltó munka, de nekem hiányzott belőle valami, és még csak meg sem tudom fogalmazni, hogy micsoda.

* * *

Namindegy. Könyvélmény az most nem volt, a Guide to the Technocracy-t olvastam el megint, mert jól van megírva. Bizonyos idézeteket persze már betéve tudok. "Bad dog. No biscuit." (Mwuhaha.)

* * *

Amúgy végre kialudtam magam, és ez javított a hangulatomon. Zergling hangulata még kérdéses: mivel az épület még állt reggel, úgy saccolom, hogy a tegnap elfüstölt videokártyája helyett érkezett pótalkatrészt végül sikerült életre édesgetnie.

Vétel és vége.

Támadnak a baromságok, tömegével. Még a spamek is párosával, kézenfogva jönnek. Már nem is igazán szórakoztató. A helyzet a közeljövőben várhatóan csak rosszabbodni fog.

(Lapzártakor érkezett: "A helyzet rosszabbodott. Az idiotizmus már az emberi elmére fokozottan veszélyes koncentrációban van jelen. Azonnali kivonást kérünk.")

Vannak olyan szereplők egyes történetekben, akiknek, ezt mindenki pontosan tudja, fürtösgránátot kellett volna dobni a bölcsőjébe, utána a törmelékbe géppuskázni, végül beóvakodni a füstölgő helyiségbe egy lángszóróval, és incinerálni mindent, ami nagyobbnak tűnik, mint egy nyolcas anya. És ezzel még, alapos emberek lévén, még egyáltalán nem végeztünk.

Ugye.

A probléma az, hogy a főhősök, külön-különféle érzelmi okokra hivatkozva, point blank helyzetben visszautasítják az illető rosszarcú eliminálását. ("De hát könyörgöm, irtsd már ki, különben - a fején látszik - ez az idióta visszajön néhány rész múlva!") Éppen az efféle frusztrák elkerülésére vezettem be a Frontline-ba egy bizonyos NPC-t. Engem ugyan nem fog halálra idegesíteni a saját művem.

Csak a világ többi része, a dolgok jelenlegi állásából extrapolálva, orvul.

A mai nap, minimalista változatban.

Kávé, iszonyatos (TM) mellékízzel, három csésze.
Red Bull, übercukros, egy doboz.
Billentyűzet, retkes.
Nyomtató, papír nélkül.
Fénymásoló, hisztérikus.
Klamper, lőszer nélkül.
Balaton szelet, kék, négy darab.
Nestlé Fitness szelet, szüttyögős gyümölcsdarabokkal, két darab.
Orbit, ukrán magánimport.
Félhomály, szakmányban.
Értekezlet, elmaradt.

Ha középre zártan írtam volna, és adtam volna neki egy hangzatos címet, akkor most bonthattam volna versformát. De még ez se jött össze, nyaájj, de rossz is nekem. Az ágyúzás szünetében a Bürokrata csendben hazaindul.

Minimalista nap ez.

Variációk egy témára:

Ambush Attila.
George M. Bush.
A hetes bush megáll... valaki felszáll...

* * *

Pólófelirat:

Insomnia Builds Character.

* * *

Érthetetlen goody az állományból, ahová az ötleteimet gyűjtöttem:

A Fütyörésző Végzet közelít.

* * *

Ennyi maradt belőlem a hét végére. Nem sok, nem elég. De ennyi van.

"Öaaaaaarrrgh! Ölj! Ölj! Ölj! Üsd! Amíg mozog, és tovább! Amíg ropognak a csontjai! Vér, vér!" - idézet Srakker ügynök érzelmesebb énjétől, endless loopban, 10:00-tól 13:30-ig.

Az, hogy én basztam el, cseppet sem javított a helyzeten. Kicsit megnyugtatott azért, hogy a közvetlen főnököm láthatóan nem kimondottan foglalkozott az üggyel, de sebaj, volt más is, ami kiderüljön. Az a szép ebben a melóban, hogy amikor szénné parázom magam azon, hogy már megint mekkora baromságot csináltam, nem történik semmi. Amint elégedett leszek a teljesítményemmel (a varázslatos mondat: "Na, úgy nézem, ez meg is van), az Univerzum felkapja rusnya fejét, és azonnal annyi lebaszást önt az ölembe, hogy még másnap is bizseregnek tőle a... csontjaim.

Szükségem lenne egy nyugodt, békés, puha falú szobára, egy doboz lőszerre és egy vadászpuskára. Tök jól ellennék.

Ha valamelyik tisztelt Olvasóm úgy dönt, hogy szüksége van egy jó nevű késkészítő cégre, feltétlenül ajánlom a figyelmébe a Fällkniven AB-t, különösen, mert ebben az esetben nyer legalább egy kispénzű, de hűséges vásárlót, nevezetesen engem. A vállalat igazán megéri az árát, kérlek, legyetek nagylelkűek, 2 millió euró egy ilyen cégért igazán reális. De ha a kedves vevő valami szivárványszínű, olajtócsa-berakásos gusztustalanságot merészel kihozni abból a jóféle japán acélból, számíthat rá, hogy karajra bontom egy gyalogsági ásóval. Már ha időben odaérek, és át tudom vágni magam a dühöngő tömegen.

Remélem, Mr. Hjortberger egészségi állapota nem romlik tovább a jövőben: Mr. Hjortberger, köszönöm azt a kést, máig kurva jól szolgál, és a kopásoktól csak jobban néz ki. Jobb egészséget és hosszú életet!

Késmelegség rovatunk ezzel zárul.

Ez a nap garantáltan belefulladt volna az unalomba, ha a végén nem tántorgott volna be egy, a saját ágyékát vihogva markolászó erkölcsi zombi a Belterj.hu várótermébe, mialatt az őslakosok szokásos délutáni shotgunpucolgatásukat és lángszórószelep-felülvizsgálatukat végezték. Egész felvidultam.

Mai filléres bölcsességünk rovatunk sikerrel böfögött fel egy undormányt, hogyaszongya, hogy "izzadó kézzel nehéz a virsliujjú kollégák által elbaszott hálózati adapter csatlakozójának tűit megfelelő formára hajtogatni", ami ugyan sokkal precízebb megfogalmazás, mint a "remegő kézzel nehéz bakancsot kötni", mégis, majdnem ugyanannyira általános érvényű következtetésekre utal.

Hivatali párbeszédek #19

Misztörendőzán: - Az a rohadt szomszéd már megint fűrészeli a fát.
Srakker: - Robbantotta volna fel inkább, tényleg.

Na, indulás haza, egy célzatos Google-fu gyakorlat után. Mwuhaha. Már tudom is, mire fogom szánni a ma délutánomat. Embernek fogom álcázni magam.

Kérem vissza az agyamat, hogyazahétmeganyócát, mert hamarosan ideges találok lenni. Csupa előny, ha az ember tizenegytől kettőig forgolódik az ágyában.

*zswűűűűíííí-bazmeg ez gerjed.*

Fújjátok le a port a hangfalakról, ellenőrizzétek a vezetékeket, kattintsátok fel a főkapcsolót, peonok, Srakker ügynök ugyanis visszatért a színpadra. Éééés!

Egyrészt volt és elmúlt a karácsony, családi vacsorával, este a Rejtő-hős által szervezett menekülttáborral. Ajándékaim vagy hasznosak, vagy ehetőek, és ez így nekem kurva jó volt.

Összefutottam Angel-eyes-szal, elvoltunk, mint a befőtt, örülés.

Bright gangszta orvul harminc lett, ez kiváló alkalom volt egy vedelésre, korlátozottan tüneményes jelenlétem villogtatására. Bright pörgött nagyon, csíkszemmel és boldogan vigyorgott mindenkire, én pedig rohadtul örültem, hogy örül. Táncolni sosem tudtam, de ezzel egyrészt nem lógtam ki, de nem is hazudtam mást.

Szilveszterkor Egerben voltam, Döniróunál és kedvesénél. A normától való eltérés már akkor garantált volt, amikor az este kezdetén, mikor az ember külső világítás nélkül már épp kezd fekete-fehérben és homályosan látni, de juszt sem néz ki úgy, mint egy férfiasan elegáns film noir főszereplő, szóval az este kezdetén kezembe nyomtak egy pohár bort. És mert ízlett, és mert nem tudtam, hol a családi sörkészlet, gyorsan betermeltem még pár pohárral. Na ez az én esetemben azért problémás, mert korábbi deviációim során megtanultam, hogy az alkoholt se rázva, se keverve nem bírom, csak tisztán, a bort meg nem szokták még az enzimjeim. "Deviation from norm shall result in immediate reprisal." Szóval, miután a Rammstein: Zwittert, a Tankcsapda: Mennyország touristot meg még egyet, amire nem emlékszem, a hangfalakat meghaladó hangerővel recsegtem túl (rongyos kétszer százhúsz watt? bah.), majd kimentem bagózni a hóba, akkor kicsit aggódni kezdtem, hogy nem hajtottam-e túl magam. Erre a lehetőségre az utalt, hogy a továbbiakban minden mondatom az obligát "Hrrrm. Hrrrny. Grhrrröm." bevezetővel kezdődött. Másnapra aztán helyrejöttem.

A fennmaradó időben befejeztem az Episode 3-at, végignyomtam a Half Life 2-t, elkezdtem irtani a Battle for Middle-Earth nevű valós idejű stratégiával, bejglit zabáltam, söröztem, öntöttem magamba a koffeint, szóval nagy általánosságban fogyasztottam, ahogy magamfajta öltönyöshöz munkaidőn kívül illik.

A világban közben katasztrófákkal, robbantásokkal, miegyébbel kedveskedett énem jobbik felének, hadd örüljön. Részletesebben nem kívánok nyilatkozni.

Let's roll.