A fejfájás kiköltöztetett a saját fejemből, és kínomban mindenféle hülye honlapokra kattintgatok. Fel kellett volna venni a kabátot reggel, ehelyett szerintem megfáztam. Nyivák.

Rinya. Nyafi. Anyázás.

Hm. Úgy nézem, elhagytam valahol egy tavat. Na, látjátok, ezért szeretem a munkám időnként. Ilyen hibákat egyetlen más munkakörben sem tudnék elkövetni.

Egyszer talán leszek olyan segítőkész ember, mint a szüleim. Mármint amikor számít. Ha ez meglesz, akkor talán nem ment szarba az a temérdek energia, amit belém feccöltek.

Most már csak az kell, hogy tető alá guruljon ez a kurva lakásprojekt.

Elkúrtuk-botrány, sokadik felvonás.

Én egyszerű lelkű gyerek vagyok, kiszámítható, akár egy szinuszgörbe, ezért végül ma nem mentem ki az utcára. Ezt anyámék is elfogadták, pedig úgy volt, hogy átmegyek. De hát egy sarokra vagyok az Astoriától, a tömeg meg szeret meghülyülni időnként. És a rendőrök is.

És mivel az emberiség által ismert legjobb páncélzat a távolság, kihagytam a történelmi eseményt.

Oly' korban élünk, amikor az in medias res kezdés már avantgarde. Leszopom magam.

Az természetesen persze még mindig lehetséges, hogy nem végeztünk elég jó munkát. De attól meg nem avantgarde lesz, hanem szar.

Ma annyira punnyadt voltam délután, hogy nem jutott eszembe az a szó, hogy extrapolálni. Meg is lepődtem.

Ez bizonyos szempontból mégis érthető. Valamivel egy előtt keveredtem ágyba, miután hazaverekedtem magam Brüsszelből, egy konferenciáról. Arról majd később, egyelőre legyen elég annyi, hogy az univerzum a maga finom módján figyelmeztetett, hogy ha akarja, akármit csinálok, szopóra leszek állítva, és felesleges erőltetni a dolgokat, ha végül úgyis megoldódnak maguktól.

Bürozen.

(Nirvána iktatva, P.H.)

Ritkán vagyok olyan hangulatban, hogy egy vállmozdulat mögé oda tudnám állítani testem mind a száznyolc kilóját. Egy bizonyos faszkártya a ma este során eljuttatott ebbe az ellentmondásosan kéjes állapotba. Mindkettőnk érdekében remélem, hogy a Szemeim Mögött Lakozó Fenevad ugyanilyen késéssel ébred, különben a helyet egyszerűbb lesz a jövőben kriptaként hasznosítani.

Ezt a szardarabot viszont a jövőben - kizárólag személyes, és semmiféleképpen nem szakmai alapon - még torkon fogom hányni.

So be it.

Minden egyszerre talál meg, de négy órányi alvás után ez már szinte fel sem tűnik.

A hétvégi "Dogs of war" performanszunk, amit egy rendezvényen produkáltunk, meghívásra, állítólag azt a hatást keltette a résztvevőkben, hogy mi egy népszerű honlap képviseletében arrogánsan viselkedtünk. Erre két dolgot tudok mondani:
a) A kérdésekre válaszoltam.
b) Sehol sem vagyok hivatalos véleményformáló erő.
Legközelebb ezt pisztolylőszer acélköpenyére - vagy, ami olcsóbb, baltaélre - vésetem, és minden olyan szubhumánnak a tarkójába implementálom, aki másodjára sem ért a szóból. És mosolyogni fogok közben.

A jelentés úgy készül, mint a Luca széke, és láthatóan azt sem veszem észre, ami kitolja a szememet. Kicsit kínos.

Takarítani kell megint. Volt vagy egy hónapja, egyes szektorokban régebben. Rémes. Felszerelkeztem háztartási vegyszerekkel, és neki is állok. Közben anyázok. Csendben.

És este vedelés. Ez kezd megszokottá válni.

Vissza a billentyűzet elé.

A helyszínre járás az unalomnak és a stressznek ellenállhatatlan elegye. Amikor a vége felé az ember segge már rárohad a műanyag-alapú kárpitozásra, és a szövet és a comb között felgyülemlik a hulladékhő, akkor a bürokrata arcán erőltetettre fordul a mosoly. Általában elég egymástól elég messze lévő célpontokat kell végigjárni, így aztán előfordul olykor, hogy egy helyi szállodában alszunk. Most is ez történt, hét napon belül kétszer. Mindkettő háromcsillagos, a különbség húsz év, meg egy kisebb minőségi térugrás. Ahhoz képest mindkettő drága. Ahhoz képest persze nem drága, hogy nem nekem kell fizetni.

Hallottunk legendákat is. Fantom-gázvezetékekről, meg személyiségzavaros hidakról, meg öntörvényű terekről. Építési területeken egymás elől a legtávolabbi sarkokba húzódó építész, illetve régész halálkommandókról. Meg az adminisztratív zsonglőrködésről. Arról különösen sokat.

Láttunk is dolgokat. Kinek-kinek másra van szeme. Nekem például arra, hogy második világháborús, pontonhidas átkelést vizionáljak este, a furcsa színű égen tespedő felhőkre. Bal oldalt voltak az amerikai főerők, átlósan keltek át a világos égdarabon, mellettük - gondolom, folyásirányban - kilőtt, hátára fordult folyami hajó. Közben Zero Signalt hallgattam, és ismerősként köszöntöttem a bevezető zörej mellékhatását, a zuhanás érzését.

Közben "pogácsát eszünk, kávét iszunk és sugárzást gyűjtünk magunkba". Hogy ezt a sugárzást a következő bürokrata-generáció nem fogja megköszönni nekünk, más kérdés.

Misztörendőzán végleg lelép. Mióta visszajött Brüsszelből, menni akart, bárhova, csak innen el. Meg tudom érteni, persze. Most várja a magánszféra. Mondta, hogy zavarja, mennyire nincs értelme annak a munkának, amit itt végez. Ebben is van persze valami, engem speciel jobban zavar, hogy ez lehetne másként is. Ő ebben nem hisz, szerinte ez a meló még jól végezve is értéktelen. Mondtam, hogy akkor álljon péknek. A bucit nem lehet felülvizsgálatnak alávetni, ugye.

Túl sok mindennel zsonglőrködöm megint, és a tököm kezd vele tele lenni, no.