Unexpected post from Agent Srakker on the dawn of Christmas. Mwouhuhu. Merry Christmas in in two... in one... in....
Szereztem PDA-t, szereztem pattanást a homlokomra, szereztem három kiló pluszt az ünnepi diétámnak köszönhetően, szereztem fél üveg gint, amit megittam, és most Rejtő-hősnél vedelek, ami jó.
Az ünnepek jók. Lehet fogyasztani, ahogy illik. Megvettem az összes ajándékot, főleg jó apámé vicces, mert négy programozással kapcsolatos könyvet vettem, ami azért is sajátos, mert az adatstruktúrák és a meghittség erősen inkompatibilisek egymással. De ez engem nem akadályoz meg semmiben. De legalább elég sokáig aktuális marad. A gépi kódról nem sikerült könyvet találni, pedig az, mint sokszor mondottam volt, na az mindig a barátod marad. Sosem hagy cserben. Legalább egyvalaki értse már ezen a telibebaszott világon.
Teszem hozzá, jó anyámé is humoros darab. Brazil gyártmányú króm-molibdén ötvözetű séfkés, mindenféle munkához, az ujjtól a kenyérbélig mindent vág, de ha nem szolgálja ki a ráírt 25 évet, akkor olyan mészárlást rendezek Brazíliában, hogy annak hírértéke lesz.

Igen, részeg vagyok.

Igen, kialvatlan vagyok. Igen, annyi vitamin van bennem az elmúlt egy hét egészségi állapota alapján ítélve, mint egy tál olívaolajban szuttyantott házatlan csigában. Így fogok megdögleni. Kicsit soványabb leszek talán, ha a terveim szerint alakulnak a dolgok. De akkorra a cAPS lOCK mANÓ addigra halott lesz, és én pedig, némi kihagyással ugyanúgy magányos leszek, amire eljön értem a nagy kaszás, mint mindenki más.

Az év talán utolsó postja, és munkanapja is.

Na, mindenkibe kellemeset, a Fogyasztás Ünnepén fogyasszatok bőszen pulykát, pontyot, portóit és pálinkát, meg olyasmit is, ami nem p-vel kezdődik, ezért nem fért bele a felsorolásba.

Jobb évet mindenkinek.

Én magam részéről lópikulát se fogok megfogadni, de keményen be fogom mindezt tartani.

A fejem, a fejem, a fejem, valaki jöjjön és segítsen. Vegye ki valaki a vattát a fülemből, a takonygömböt a garatomból, a homályt a szememből, a technicolor turhát a hörgőmből, a reszketést a kezemből, az értelmetlen reakciótermékeket a véremből.

És adja vissza a pénzemet, amit tegnap elvedeltem.

Francba az egésszel. Nem kéne, hogy ennyire szar legyen három kiló felesleges, lejárt szavatosságú emlék egy fekete-fehér macskáról. Meg egy autóról. Meg egy lapátról, és egy hátsó kertről. Meg fél doboz cigiről, ami ugyan füstölőnek gyenge, de idegnyugtatásnak akkoriban megtette.

Együttérzés.

Előbb-utóbb mindenkivel történik ilyen, akinek valamiféle állata van. Ha más nem, hát az öregség. Meg a rövidebb életciklus.

Volt egyszer aBarbi és az ő macskája. Most már csak aBarbi van.

Új bérletigazoványt kellett csináltatnom, mert az előző elrojtosodott kissé. Jó anyámmal fél órán keresztül gyűrtük egymást, hogy az új igazolványhoz azt a képet használjuk fel, amin úgy nézek ki, mint egy masszív drogos (aznapos voltam kurvára), vagy azt, amin úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos bértárgyalás előtt (mérges voltam kurvára).
A párbeszéd a végén a következő végtelen ciklussá degradálódott:
(ciklus eleje)
-A drogost!
-A bérgyilkosost!
(vissza az elejére)
Mivel anyám csináltatta meg végül az igazolványt, a bérgyilkosos verzió került megvalósításra. Randa.

Új bérletigazoványt kellett csináltatnom, mert az el?z? elrojtosodott kissé. Jó anyámmal fél órán keresztül gy?rtük egymást, hogy az új igazolványhoz azt a képet használjuk fel, amin úgy nézek ki, mint egy masszív drogos (aznapos voltam kurvára), vagy azt, amin úgy nézek ki, mint egy bérgyilkos bértárgyalás el?tt (mérges voltam kurvára).
A párbeszéd a végén a következ? végtelen ciklussá degradálódott:
(ciklus eleje)
-A drogost!
-A bérgyilkosost!
(vissza az elejére)
Mivel anyám csináltatta meg végül az igazolványt, a bérgyilkosos verzió került megvalósításra. Randa.

Na jó, a mókuskerékről egy kicsit most ennyit. Sz'al írókör.

Indult egyszer egy baráti társaság, akik ugyan azt sem tudták, mit jelent komolymegbecsült írónak lenni, de a dolgot körüllengő misztikum és a fiatalos lelkesedés elég erőt adott ahhoz, hogy az első, kicsi, savanyú babérokat learathassák néhányan.

Persze, kinek-kinek más babér jutott, de mindegy, hiszen a másiké is szép, meg a mienk is, és különben is, aki végül nem levéllel a kezében rohangászott, leginkább azért tette, mert mást, máshol, máshogy akart írni és csinálni, mint a babérkommandósok. Ezzel nincs semmi baj.

Csakhogy a babérosok elkezdték a babérbiznisz aktuális szarviharait a csizmájukon és az arcukon bevinni az Írókörbe, ott, ahol ilyesminek helye nincs. És ellenszenvek alakultak ki, stiláris inkompatibilitások játsszák a napalmtangót.

Az Írókör meg vonaglik és szenved, a személyes rokonszenvek a pattanásig feszülnek, ezekbe kapaszkodik mindenki, és reménykedik, hogy ez elég legyen, hogy ne, ne szóljon be, hogy ne, ne rúgja fel az asztalt. Megértésnek, kommunikációnak nyoma sincs, a banda NotWorkGroup jelleget öltött, és minden kibaszott bolhát elefánttá fújunk. Mert minden virtuális csata vége az, hogy "majd megbeszéljük", az internetes kommunikációt hibáztatjuk, a saját faszságaink miatt. Ezeket a témákat, amik szóba kerültek, egy levelezőlistán is meg kellett volna tudni vitatni. Minősítettük magunkat. A józanabbak - és jobb pillanataimban én is ezek közé tartozom - gondolkodnak a megoldási lehetőségeken, de tekintettel arra, hogy a csoporton belüli demokrácia jelenleg nem működik, hanem üvöltőparti van, nincs reális mód bármelyik alternatíva keresztülvitelére.

Csak egy mód van: mindenki vesz egy mély levegőt, amnéziát kap, és elkezdjük az egészet elölről. Ahonnan elindultunk.

Ha egy csoport nem akarja, hogy megmentsék, hanem pofán rúg kétszer, én nem fogom megmenteni akarata ellenére, inkább meglépek a fedélzetről a kapitány Upmannjával, és befarolok a mentőcsónakkal a még nem pánikoló és dühöngő utastársak kimentésére.

Ez van. Kérdés az, hogy mikor döntök úgy, hogy már eleget kaptam a pofámba. Mert az Írókör lényege nem a szervezet, hanem az emberek, akik benne vannak - az Írókör nélkül tudok fejlődni, az ott megismert emberek nélkül nem. És az utóbbiak akkor is megmaradnak, ha az elsőből már kiszálltam.

Érje meg írókörösnek lenni.

Írókör ügyében nekem is van véleményem. Namajdelmondom. Jól. És még az emberi meg az embertelen oldalamnak meg kell küzdenie, mielőtt eldöntöm, hogyan teszem.

Tegnap találkoztam Ambivalens barátommal; olyan emberről beszélek, akivel még anno a főiskolán futottunk össze, barátságunk azóta töretlen és egyre mélyül, hogy a napi betevő képzavar meglegyen.
Tipikusan az a fajta ember, akit egyik kezével simogat, a másikkal halálra ver az élet, de ez még nem ok arra, hogy feladjon bármit is - elkötelezettsége tiszteletre méltó, becsületessége megkérdőjelezhetetlen, kreativitása sokrétű, mindamellett gyakorlati kérdésekben is megállja a helyét. Ha az a bizonyos másik kéz nem lenne, ő lenne a legtökéletesebb ember, akit ismerek. De így ugyanolyan esendő, mint bármelyikünk.

És rinyáltunk egy sort az élet faszságairól a Fotocellában. És csapolt Heinekent ittunk, és piros Lucky Strike-ot szívtunk láncdohányos metodológiával.

Közben megnyitottak egy fotókiállítást, amit lefikáztunk a halálra. Egyetértettünk.

Aztán virtualiter feltűrtük az ingünk ujját, és dolgozni kezdtünk, ahogy az elszánt fejlesztőkhöz illik. Négy év. Négy furcsa, kettős természetű év, amióta ismerjük egymást.

Szóljon ez a post a kitartásról. Ha minden a terveink szerint alakul, lesz majd egyszer nagy, színes, keményborítós könyv, benne jellegzetes illusztrációkkal és szövegekkel - nehéz páncélokról, éhes növényekről, evolúciós rémálmokról és földet sávban üvegesítő plazmatűzről, érzelmekről, társadalomról, gazdaságról, és igen, bürokráciáról (már kinéztelek magamnak a nagyra és nemesre, te ott, tudod, ki vagy, ó igen) -, lesznek benne jelentéktelen és világrengető dolgok, és nem utolsósorban benne lesz 4+ év. Amikor menekültünk a munkába a világ elől, amikor képeket és képleteket gyártottunk valódi hullák helyett, amikor dicsértek, amikor megaláztak, hell yeah, benne lesz az életünk.

Szóljon ez a post a barátságról, hogy Brightot idézzem.

Ketten vagyunk a tökéletes csapat. A közös nyűglödéseink után már senki nem állhat közénk, basszameg. Egy olyan munkacsoport, ahol szabályosan lezsírozva működik a Doctor Angelicus és az Advocatus Diaboli szerepkör, ahol nem számít, hogy kinek hosszabb, ahol nincsen harag - bár elég hevesen tudunk vitatkozni -, csak bizalom.

Bah. Elérzékenyültem. Megengedhetetlen.

Szóljon a Feuer Frei!, és gördüljön a bürokratikus lánctalp, földbe taposva minden ellenállást. Mókuskerék, utolsó előtti napon.

Ülök, választ írok mentegetőző levelekre (I'm in a perfect mood for my work, I'm tired, edgy, and agressive as hell), közben Korn papáéktól rohan körbe-körbe a Seed, és furcsa mód ettől egyre jobban érzem magam. Vagy talán csak arról van szó, hogy Misztörendőzán egyetemre ment, és örülök, mert végre egyedül ülhetek a hidegben, a fénycsövek hideg vibrálásától övezve, sarkig tárt ablaknál, mellényben, mert színeseket köphetek a papírzsebkendőbe, levehetem a zakómat, és hagyhatom, hogy zsírbálna testem tegye a dolgát (vagyis ontsa a hulladékhőt, mint ukrán csoki a gamma-fotont). Tizenöt fokot ide, eggyel se többet.

Közben játszadozik a fejemmel egy kép, amiből mindenképpen regényhős lesz.

"Mit csinál az ember, ha mind a kiberkarjaiban, mind a kiberlábaiban található akkumulátorok lemerülnek éjszaka? Hogyan oldható meg, hogy forgolódás közben véletlenül le ne tépje a saját fejét? Hol lehetnek a kezelőszervek? Miért nem pállik be a csatlakozási pontoknál a bőr, és miért nem töri fel a csonkot a fém? Hogyan oldható meg a közvetlen idegi csatlakozás, és hogyan védik meg a végtagot a külső jelektől?"

Kell nekem mindent átgondolni.

Oké. Most van elegem. Megkeresem a cAPS lOCK mANÓT és karóba húzom a démoni rotring segítségével. Nem hiszem el, hogy félóránként legalább egyszer odasettenkedik a billentyűzetemhez, és orvul rátapos a cAPSLOCKra. Én meg már csak fél mondat után veszem észre, hogy erre járt, és csak azt hallgathatom, hogy vihog torzan egy fraktál mögül.

De egyszer elkapom. De el ám.

A humor a legaljadékabb módja annak, ahogy a világ eseményeit látni lehet. Mert van benne empátia, igenis érzi, nem csak keresztülrohan a világon, és mégis, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - kiröhögi a szenvedést, és mindezt úgy teszi, hogy feledve a humanitást és az álszentséget, mink is röhögünk. És utána, ha elég kitartóak vagyunk, elszégyelljük magunkat.

A világ egyik fele bőszen vigyorog a söröskorsóba, a másik csendben, amúgy ambivalensen felháborodik, miközben az utóbbi idők Legnépszerűbb Diktátora kábé úgy tűri az amerikai katonai orvos által elkövetett súlyos magánszféra-sértegetést, mint egyszeri tesztállat az állategészségügyis matatását, és fáradt a fickó nagyon. De gyorsak a fiúklányok, ha a legmegfelelőbb példáról van szó, nagyon, nagyon gyorsak. Hírértelmezés innen, a jóöreg alapján.

"BREMER:
What makes you think he is Saddam?

SOLDIER #3:
Well, he dropped nerve gas on me.

BREMER:
Nerve gas?

SOLDIER #3:
I got better. "

Eredetileg az egészet beidéztem, de mert a dizájnra mégis ügyelnem illik valamilyen szinten, végül kivágtam. Mentsük meg a görgetőujjakat.

Hóesés. Az első. Most muszáj ezt belinkelnem. Gondoltam rá eddig is, de a józan eszem eddig visszatartott. Sohatöbbé. Link.

Bah. Bah. Tripla bah.

Az osztott személyiség visszaütött. Nézem a srakkeres címemet, és örömel konstatálom, hogy valaki ismeretlen (de bizalomgerjesztő című) küldött nekem egy 172 kB-os file-t, és most nekem mennyire jó lesz... aztán megnéztem, mégis mi ez, meg honnan jött.

Hát tőlem. Hogy el ne vesszen hazafelé menet. És persze munka.

Offline blog status (2003.12.06-2003.12.11.) : going online in five... in four... in three...

(Tágájnc)

Életem első két repülőútja – baszottul nem haladok a korral, de ami késik, nem múlik. Először egy repülő Ikarus távolságira szálltunk, pont olyan volt a fíling, már csak a KN (KALAUZ NÉLKÜLI KOCSI) felirat és a sárga szín hiányzott, hogy az élmény teljes legyen. A második egy pocakosabb madár volt, de ettől még mit sem változott az érzés, inkább csak új árnyalatot nyert: a fosszürke műanyagburkolatok és a korlátozottan ergonomikus fogantyúk a nyolcvanas évek olasz autóbelső-tervezésének legszebb pillanatait idézték. Párszor kiesett a gyomrom, az agyam a maga diszkrét módján felkenődött a koponyatetőmre: kicsit göröngyös volt az ég.

Ettől függetlenül persze megérkeztünk azért, különben már rég hír lennék. A német nyelvi modulom kontakthibás: a piros színű vezeték néha kék bajuszt húzva eltávolodik a memóriám többi részéről, és akkor már megint nem értem, mit akarnak mondani nekem. Azt, hogy mit kéne mondanom, csak jobb napjaimon tudom.

Megnéztük a dómot, az állam hangosakat koppant a hányástól mocskos macskaköveken: ez a XI. században kezdődött, majd’ háromszáz éven keresztül végrehajtott, majd némi kihagyások után a XIX. században végül mégiscsak befejezett projekt annyira monumentális, lenyűgöző, hogy patkómágnessel keresem a szavakat azóta is.

Aztán elbasztam 167 eurót erre a Nikon Coolpix 3100 masinára , elsőre persze nem működött, mert a kis éhes azonnal lezabálta a neki vetett elemeket. Sebaj, mi azért kicseréltettük, mint hibás terméket. (UPDATE: az elemek nem bírják a hideget. Antiszociális kollegával felesbe vettük a cuccot, hazaút előtt végül megvette, jót téve ezzel a likviditásomnak.)

Elég szar állatkerti látványosságnak lenni, mindazonáltal a kelleténél kicsit többször van részem benne, amikor villamosra szállok. Ennyire furcsa hangzása lenne a magyar nyelvnek? Hát, ázsiaiak, feketék és lilahajú kiscsajok, úgy tűnik, elmaradtatok a versenyben: akármit tesztek, még mindig én vagyok a legegzotikusabb állat ebben a városban, húzzam ki magam.

A szállás puritán, de azért korrekt. Azonnal helyi hálózatot építettünk ki Antiszociális kollégával, már át vannak bűvölve a különb féle és fajta bitkupacok a gépemre. De szerintem ma nem lesz játék, tekintve, hogy bár itt kétdecis kémcsövekben mérik a sört, azért elég sokat meg lehet inni belőlük. Ezeket a Kölsch söröket másutt nem láttam, és félek, hogy az itt hátralévő idő kevés lesz ahhoz, hogy valamennyit végigpróbáljam. De tekintettel arra, hogy egy igazi Bürokrata kemény, tökös gyerek per definitionem, nem hátrálok meg a harc elől.

(Tágcváj)

Hajnalban kelés. Démonian híg német kávé, meg az odahaza is ismert Flying Horse, mint vészprotokoll, aztán egy ír kávé, két sör, némi konyak, és máris este hat óra.

Beröffentettük a masinát, hobbiból akkumulátorokat melengettünk, hogy kicsikarjuk belőlük a hőn áhított teljesítményt. Voltunk Bonnban - itt még a turisták se kelnek tíz előtt, vazz - , de érintetlenül pendült rólunk tovább a kultúra, amikor kiderült, hogy Beethoven puritán szülőházába per Kopf négy euróért engednek be minket, és ezért cserébe ágyékig járhatunk a szamurájok fényképezőgéppel és tömeghadseregeket megszégyenítő viselkedési mintákkal felfegyverkezett utódaiban. Meghátráltunk (bah, mit beszélek? Rugalmasan elszakadtunk! (SPROING)), és újracsoportosítottuk erőinket a kölni dómnál, ahol gyalogosrohammal végigflesseltünk minden tornyot, ami szembe jött.

Most Limp Bizkitet hallgatok, mert a technika ördöge az összes számom közül csak ezt engedte fel a gépemre odahaza - mint az sejthető, rohadtul unom már, de más egyelőre nincs.

A vendéglátónk elcipelt minket egy klasszikus, sörpuccsra termett német sörözőbe. Fura volt a belénk vetett bizalom, mert az egyes fogyasztásokat az alátétre strigulázta az épp aktuális pincér, és egyszerűen tudta, hogy nem fogunk manipulálni vele. És ez mindenütt így volt. És mi voltunk a legrendesebb turisták széles e határon, tényleg. Pár kolléga rinyált erősen, hogy miért ilyen hangos. Az igazság az, hogy én ezt így szeretem. Nem értem, hogy miért kell mindenáron a magyar értékrendet erőltetni külföldön is? (Más kérdés, hogy jóféle csülök helyett már megint sztéket rendeltem, de nekem volt rá racionális indokom is: egy ilyen, csonttal együtt 1300-1400 grammos mammutmaradványt csak a rendkívül éhes személyeknek ajánlják, én meg akkor és ott annyira nem, teccikérteni?) Na mindegy, egy rövid „kinek hosszabb a” vetélkedő után zártunk is, szerencsére utóbbiban nem vettem részt, azt meghagytam Antiszociális kollégának. Különös mód ő sokkal kevésbé vette a lelkére az intermezzót, mint én. Hivatalos álláspontom az ügyről: If you don’t wanna get your stance damaged, don’t stand there without knowledge, fucko. (UPDATE: azóta én is csináltam. Azé' ez nem ennyire egyszerű.)

(Tágdráj)

Új nap, új bratwurst, hell yeah. Fogynom kell. Túl sok bizonyító erejű fotó készült ma rólam, hogy tagadhassam a tényt s a valót: az az egészséges életmódom eléggé látszik a vaskos fejemen. Na de sebaj, a friss pénzemből telni fog egy szép, acélíves számszeríjra, csak azt nem tudom még eldönteni, hogy egy száz, vagy egy százötven fontos monsztára nevezzek be. Utóbbi macsóbb, előbbit talán még heresérv nélkül fel tudom húzni, oszt’ mehet a szkínsandürr.

Voltunk előadáson, tébolyító cucc volt, erről egyelőre ennyi elég is. Bedagadt a torkom, a szomjúság már fájt, ezért jegyzeteltem inkább. Aztán rászabadultam három ásványvízre, és kiirtottam őket mind.

Ez a hely sok szempontból olyan, mint odahaza: a legváratlanabb ember próbál a bordáidon keresztül eljutni a villamos lépcsőjéig, és a legváratlanabb ember mosolyog vissza rád. És nagyon sok a gyerek. Mi elfogyunk, a németek elöregszenek, mwuhaha, azt’ majd nézhetjük a sok délkelet-ázsiait, amint elvállalják a nekünk, hocheuropäer imbeciliseknek már büdös munkákat, szaporodnak, sokasodnak, ahogy az Írásban áll, miközben nekünk csak a ránc szaporodik a szájunk sarkában.

(Tágfír)

Előadás, előadás, előadás. Ittam Holstent, ennél ezerszer jobbak az errefelé oly népszerű Kölsch sörök. Trust me on it. Utána szunya.

(Tágfünf)

Ma tolmácsoltam EU-s szakszöveget. Az előadó az EU költségvetésének előre leboltolt 6,3%-áról lihegett három órán keresztül. Strukturális Alapokat a népnek inkább. Nah, mindegy, negyedóránként váltottuk egymást Antiszociálissal, mert utána túltöltődött a feldolgozó blokk, és a mondatok eleje mindig ment a memory dumpba. Visszakérdezni kínos, de olykor szükséges.

Ma van a születésnapom. Vicces dolog, mennyire összerántotta a bandát az „egyedül idegen területen” fíling: hiába barátságosak, segítőkészek a legtöbben idekint, azér’ mi tudjuk, hogy mennyire nem ide tartozunk, és ez elsimítja a csoporton belüli konfliktusokat, egy ideig még mindenképpen. Szuvenírvásárlás. Sör rogyásig. Az opörésön: így-mulat-egy-magyar-úr teljes sikerrel zárul, a testes borravaló láttán főpincér szaktárs ismét megerősödik abbéli hitében, hogy ez a szakma tartogat meglepetéseket. Pozitíve, natürlihervájze.

(Tágzekhsz)

Hazaértem. Kölnből Frankfurtba kicsit göröngyös volt a levegő, de Frankfurtból Budapestre kicsit megnyugodtam, mégsem fog belőlem kiesni semmi. Meg én se semmiből, ami majdnem ilyen fontos. Aztán Ferihegy, Airport Minibus, és ha már ennyire lelkesek voltunk, gyorsan lepattintottunk egy hiénát a gyanútlan turistacsoportról, ezzel is emelve a hely fényét. Fura volt hazajönni. Ismeretlennek tűnt egy kicsit a házunk, porosabbnak, leharcoltabbnak, mint amikor elmentem, pedig nem nézem ki az őseimből, hogy szétpartizták volna. Az első néhány magyar nyelvű feliratnak örültem, mint majom a farkának, aztán megszoktam. Dugóba keveredtem, kikeveredtem, és mert náthás voltam, észre se vettem, hogy vegyiüzemek gyújtópontjába jöttem.

Hiányzott kis hazám, az Internet, meg a magyar nyelv, de a budapesti tömegközlekedés egyáltalán nem hiányzott.

Itthoni eseményekről később, majdan.

Papa kapott péééénzt. Lófaszt nem boldogít. Illetve tényleg nem, de a legjobb antidepresszáns, amit ismerek. WHEEEE!

Repülőjegyek, valuta nálam. Minden készen áll. Laptop feltöltve, a kés már az íróasztalfiókban, el ne vegyék a biztonságiak a reptéren, hiányzik a fasznak a motozás.

Most má faszom. Most má kisfaszom. Meg kéne mozdulni végre. Meg kéne már lassan csinálni, amivel kimászhatok ebből a mókuskerékből. Fel kéne kelni, és járni, hiszen szólított az a furcsa szakállas csávó a perwollalmosott liffentyűben. Nincs többé rothadás, meg hanyattfekvés ezen a kurva hideg kövön. Lefelé az agyhalotti öltönnyel, kell már a mozgástér. Kell már valami.

Na, back to my endless slumber. Iä, iä.

Az Übersuck II egy jóféle név volt. Már rég halottnak kéne lennie, de még mindig kapálózik. Dögöljél már meg! Kushadjál! Csihadjál! A... azt a hét meganyócát!

Na.

Viszont. Kritika, top3-ban az értékelők többségénél a novellám, sz'al van jó dolog is ebben a napban.

Na, tegnap még találtam egy nagyon betegesen jó site-ot, köszönet és hála érte Napalmgárdistának, aki felnyitotta a szememet a világ valóságára, és megmutatta, hogy a házhozszállított kaja nem csak a Pizza Hut több-az-olaj-mint-a-feltét pizzáit jelentheti. Íme.

A honlap számomkra kedvenc benyögése: "I am humbled by your true mastery of stealth. I had no idea I even ordered this." Lefordultam a székről.

Itten pedig kiderült, hogy a tiszteletreméltó Titkos Öntet Őrzője klán tagja lennék.

Ülök egy nap végén kitágult szemmel, a tenyerem izzadságban fürdik, úgy kopogtatok a billentyűzeten, hogy a lecsapódó billentyűk közül csak a szóközt hallom a fejemen ormótlankodó fülhallgató miatt - a gondolataim lazán csapdosnak, a folyamatok nem akarnak rendszerbe állni.. Fejem felett 70-80 Hz-en vibrál a fénycső, előttem 75 Hz-en a katódsugárcső, de, haha, ma túlszárnyalom mindet, hála a feleslegesen magamba tömött koffeinnek.

Professional medication.

Nem tudom összevarrni a regényem 6k-s darabját a 7k-ssal, valamelyiknek menni kell, és nem tudom elképzelni, melyik legyen az, mert most mindkettő jónak tűnik úgy, ahogy van. Most, hogy egyedül vagyok idebent, egész jól érzem magam. Ellébecolnék szívesen. Utána vár a város, a maga melegével, bűzével, lökdösődésével. Úrrá lett rajtam a melankólia. Ami nem feltétlenül rossz, és nem is azonos azzal a fogcsikorgatós bírjadkikatona fílinggel, ami általában jellemez. Nem történik semmi, és ez jó. Nézegetem a kézigépeket, hogy venni kéne egyet, de még alszom rá.

Valamiért olyan dalok vannak a playlistemen, amik miatt valami facsarja az orromat és homályosodik a látásom. Biztos jó ez nekem valamiért.

Nah. Tegnap nem ment a blogspot, meg amúgy is vidám napalmozásba mélyedtem az írókörösökkel, akik láthatólag mindmostanáig képtelenek voltak felfogni, hogy a stílus legalább annyit számít a kommunikációban, mint a tartalom. Sebaj, majd kapnak egy alapfokú kommunikációelméleti gyorstalpnyalót az érintettek, hátha ettől változik valami. (Edit: én se voltam az a kimondott matematikakönyv, de legalább nem hivatkozom a levelem csupasz tartalmára akkor, amikor a stíluselemekkel együtt teljesen más a végkövetkeztetés. Ez olyan alapfokú hiba, hogy ha nem haverokról lenne szó, már rég hajleüvöltés stádiumában lennék.)

A Papírhalom visszavonult, de most megint támad, az állás félidőben sok:kevés az ő javára.

Az Übersuck II távoztában még vesén szúrt egyszer, nem örülök. Mindegy, a végén úgyis meggyőzöm magam, hogy rendes fiú vagyok.

Szombaton indulok Kölnbe, remélem, lesz valami internet a hotelben, vagy netcaféból kell számot adjak ordenáré sörözéseim és előadáslátogatásaim eredményeiről.

Ebédnél Misztörendőzán megint megvidámította a McDonald's új találmányának, a hírös Büdös Műanyag Szendvics (aka Sajtos McSupreme) fogyasztását, amikor benyögte: "Te, ez a szendvics jó eséllyel indulhatna a Mesterséges Ízfokozók Szakmai Különdíjáért." Leettem magam.

Itt ülök lecsúszott sliccel, négyszázadszor fut végig a The Truth a Clawfingertől, véremben lobot vet a koffein és a taurin, az irodámat véglegesen és visszavonhatatlanul elbitorolta tőlem a Papírhalom, ennek ellenére jól vagyok.

Mert. Pénteken játszottunk vámpírossat, érdekes volt, meg kéne tudakolni Paszulykarótól, hogy pontosan mennyit is lopott másoktól, mert amúgy eléggé jó regényciklust lehetne csinálni abból, amit eddig elmesélt. Van annak egy borzongató fílingje, amikor három, egyenként hat-nyolc órás játékalkalom után öt perc alatt helyükre kattannak a relék, és a sztori hátterének egy része megvilágosodik; a játékosok pedig egy vámpírként, elfúlva közlik, hogy "tejóúristen, hát mekkora szarba tenyereltünk?!" Tud nagyon, na.

Mert. Az írókörös találkozón végre kifakadt egy régi konflikt, és ha ügyesen üvöltözöm, még meg is oldjuk a végén. Persze, amekkora hisztis faszokkal van körbevéve a kevés nyugodt lélek, még simán előfordulhat, hogy valamék hiperegó farkát felvágva távozik. Mi tagadás, az elmúlt három találkozó, az elmúlt háromnegyed év összesített eredménye alapján kezdek arra a következtetésre jutni, hogy én személyesen nagyjából mindent kihúztam az írókör működéséből - barátokat szereztem, és egy olyan korrekt négy-öt fős kört, akik akkor is kritizálják a dolgaimat, ha többé nem vagyok tag -, innentől fogva az öntelten járók egyre inkább káromra vannak. A Személyeskedés Démona utolérte a bandát, és ha nem sikerül hamar leönteni napalmmal, lehet, hogy átadom neki a terepet, hadd játsszon a maradókkal. Kár, mert most frissítettünk vér megint, belépett Xena, rajta kívül még Minden Szőrszálak Mestere, és Döniroú. Meglátjuk ezt még. Viszont abból picsára elegem van, hogy elvileg demokratikus meg elfogadó bandában megint annak van igaza, aki hangosabban üvölt. Tessék megbaszni, én nem ezért jöttem. Láb már irányzékban az asztal felrúgásához, mostantól lehet visszahátrálni a frontvonalak mögé. És someone's gotta make a stand.

Mert. Hála a jóégnek, legkedvesebb katalizátorom, Gótügynök visszatért a messzi északról és ismét EMP-zhetjük a jónép agyát - neki köszönheti a nagyvilág a Huzalozott Tepertőst; magam a Népszerű Man in Black és a látványomra sorfalban spárgát dobó klónozott menyecskék imidzséért lehetek hálás neki. Súlyos fazon amúgy, szinte kivirágzik a neten, élőben meg hallgatag, mint egy morózus fikusz. Noszóval, csetelünk éppen, amikor elröffenti, hogy "azon gondolkodtam, a rendőrség jelszava lehetne a NOKIA alapján stílszerűen az, hogy POLICE - Correcting people." Erre nekem is eldurrant az agyam: "KGB - Collecting people", és visszavonultam a versenyzéstől.

És mert. Csill meghívott a születésnapi bulijára, amire hiperprosztó módon nem vettem ajándékot, csak szerény, de punnyatag személyiségem bevetéssel tudtam emelni az est fényét. Jól éreztem magam nagyon, pedig bizonyisten csak két kávét ittam, dohányozni meg - az erősen nemdohányzó sorstársakra tekintettel - végképp nem dohányoztam, feszült is voltam, mint egy laprugó. De az önuralom szobra voltam, és erősen nem gondoltam a pénztárgép ajkaim közé kapott szűrőbetét selymesen torokkaparó érzésére, így belefeledkezhettem a társaságba jól.

Szóval ennyi. És most itt rohadok megint.

Valóban egy "r", ha üzleti versengésről van szó. Népművelő műsor vége. Legyen ez tanulság.

Forrás: konkurencia, illetve konkurrencia.

Szorgos gépünk győzni fog.

Állítólag egy r. Mindig tanul az ember. Na, majd levadászom én ezt a Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótárát, hogy végképp bizonyságot nyerjek.

Most így belegondolva: hány r-rel írják voltaképpen a konkurrenciát?

Most egy kicsit fikázni fogom a reklámokat, ha már egyszer ilyen inverz genny vagyok, akinek akkor dicsérik meg a bársonyos arcbőrét, a szívdöglesztő mosolyát és a tágra nyílt pupilláit, amikor enyhén másnapos, ergo ingerlékeny, és még némileg dekoncentrált is mellé, bár a nem átlumpolt estéket követő reggeleken se az a kimondott zen.

Az ilyenek valóban hasznos párbeszédeket eredményeznek.

- Szia, jaj, de jól nézel ki ma reggel, mi történt?
- Kicsit másnapos vagyok. *punny*

Namindegy. Sz'al egy penetráncsos káuntörreklám most kapni fog az arcába jól.

A Westel legújabb üdvöskéje, amely valóban azt a hihetetlenül alacsony, szánandó színvonalat hozza, amelyet érdeklődési körömben utoljára a finomacéláru-ipar kis fekete báránya, a Cold Steel produkált különböző szakmai összeröffenéseken a konkurrenciával szemben. Rá is baszott, azóta is köznevetség tárgya.

Na szóval, nézzük meg ezt a reklámot jó erősen, ha nem féltjük magunkat - de küzdjük le a túlélésért felelős ösztönöket, amelyek megpróbálnak a távirányítóért verekedni a tudatos énünkkel, mert most itt rájuk nem lesz szükség. Akasszuk ki a szemhéjakat, kötöztessük le a kezünket, és merüljünk bele az Élménybe. (Engem azóta is a hisztériás roham kerülget, amióta az utolsó negyvennyolc-hatvan képkocka, a zárójelenet beégett a retinámba. Néha utolér. Most elbotlom, nehogy kurvának nézzenek.)

Az első reakció, amely a mobiltelefon-szolgáltató reklámjait látva elönti az embert, a következő: "Ezt a fost, Úristen!", helyes teamworkben a vággyal, hogy na de most már tényleg befejeljük a katódsugárcsövet. A nyolcvanas évek újra támad. Oké, ne bántsuk azokat, akik szeretik a nyolcvanas éveket. Maradjunk inkább annál a reklámetikai veseszúrásnál, amelyet a Vodafone-nal szemben elkövetett a kedves Kapcsolat. Rendben, elfogadó vagyok én, mint a pénzbedobós imamalom, tehát elnézem a szőke, flitteres menyecskét a Westelnek, ahogy a huszonéves yuppiet a Pannonnak. Mindenkinek megvan a heppje, a reklámszakembereknek is, most hogy ha ők így akarnak nosztalgiázni, felőlem ugyan tegyék, én már választottam és azóta is lusta vagyok váltani, kész. Nade ez a fos, ez a szánalmas paródia-próbálkozás, ez a hirdetéstechnikai hányáshalom, hogy ez hetekig mehet a tévékben - és már a metróaluljárók vetítőfalain is, basszameg! -, és senki nem reagál. Szóval, most olvasom itten, hogy itt egy magas labda leütéséről van szó. Ja, kérem, akkor ezt el tetszett ba... rontani.

Visszagondolva a Vodafone reklámja se volt az a kimondott párbajképes húzás, sőt, ha így vesszük, még gusztustalanabb, mert jól csinálta, de legalább annyit elmondhatott magáról, hogy viszonylag elegánsan lett kivitelezve. A Westel most hős riposztjában kábé annyira volt hatékony, mint egy tüdőbeteg, reumás pingvin a futóversenyen. Ha nem megy a humor, nem kell erőltetni. Senki sem mondta, hogy a konkurrenciát a saját terepén kell megverni, még ha az a terep történetesen a bárgyú humorra vett reklámoké is.

Anno én tanultam effélét, és megtanultam gyűlölni is. Annyit azért mégis a reklám javára kell írni, hogy ha ügyesen csinálják, ügyesen mondja el, hogy "én vagyok a legjobb, én kellek neked, válassz tehát engem." A baj az, hogy az egymásnak ellentmondó tartalmú hirdetések idején szükség van egyfajta belső kontrollra, különben agyatlan fröcsögéssé válik az egész. (A nyilatkozó szerint ettől nem kell félnünk. Lófaszt nem.) Jobb helyeken a szakma azonnal reagál. És a színfalak mögött lerendezi az ügyet, az egyszeri jónépnek nem kell izzadságszagú poénkodást látnia, csak egy szerény kétflekkest a bal alsó sarokban, hogy az Etikai Bizottság tarkón lövetésre ítélte a bűnös gonosztevőket, a felelősöknek felmondtunk (...igazi ragadozó muffokat.).

A boldog fiatalok vállára boldogan ráhajoló boldog idős néni (boldogan boldogan) meg már tényleg annyira kiolvasztott bennem minden épelmét, hogy most akkor is undorodnék, ha a Vodafone nem Magyarországon, hanem Bangladeshben nyitott volna hirdetési frontot, és a spotnak semmi, de semmi köze nem lett volna hozzá. Ez téboly. (...az egyik majdnem elragadta a férjemet.)

Nah. Hát erről akkor ennyit.

(...felmondtunk...)

***

Igen, reflektálok a körülöttem lévő dolgokra. Nem teszek úgy, mintha senki nem olvasná rajtam kívül a blogot. Igen, ez performansz. Igen, még őszinte is, amennyire merem. Igen, ez van.

***

Tegnap volt terápia Xena, Csill, Máftör, Cíccaaa részvételével, Bright gengszter szaktársnál. Jó volt nagyon. X-boxoztunk, dumáltunk, a részvevők konyhatündérebbjének köszönhetően ettünk jóféle tésztát nagyipari mennyiségben (volt, aki kisipariban), Bright meg még mindig zseniális házigazda. Xenát és Csillt bírom nagyon. Máftör is szimpatikus arcnak tűnt. Cíccaaa meg nem volt elég gík ehhez a társasághoz, attól félek.

Én még mindig szeretem a gint. Borókaízűt fintorgok azóta is.

Körbemutattam a démoni rotringot, de senki nem rettent meg tőle kellőképpen (You are losing your edge, trooper...).

És jó volt ott lenni. Kösz mindenkinek. (Bízzunk benne, hogy nem égtem be közben.)

Nah, ennyi. Kifutott az adrenalin.

Nem is vagyok annyira gót! Csak kibaszottul. A legszörnyűbb az egészben, hogy ötpercenként elmúlik. Nyíííí!

Oké. Most, hogy körülöttem szinte mindenki az érzelmeivel áll hadilábon, a magam vulgáris módján körbe fogom járni ezt a szabad akarat kérdést. Igen, kicsivel nem kezdek, az olyasmik, mint a fogfájás törvényszerűségei, vagy a hajnaltájt tarkóba permetező, bizonytalan állagú jeges trugya elemzése oly alantas téma számomra, hogy olyan mélyre még köpni sem tudok. Bizony.

Szóval nézzük csak meg ezt a kontár munkát, hölgyeim és uraim. Nem elég, hogy kellőképpen brutálmaterialista szemszögből nézve az emberi nem nem áll másból, mint több milliárd éve ismételgetett DNS-szintézisek folyamatos hibáiból, és mint ilyen, az evolúció vakvágányait is beépíti minden egyes egyedébe, csak azért, mert a szelekció valahogy mindig bealszik, éppen, amikor a fülcimpa és a féregnyúlvány kerül sorra. A kellőképpen brutálmaterialista szemlélet azonban meglehetősen lelombozó darab (ezért nem szabad elolvasni Stanislaw Lemtől a Képzelt nagyság c. kötetből a Golem XIV. című szösszenetet. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek).

Az összefüggéseket ezúttal hanyagolva, a szabad akarat a létező legnagyobb ajándék és egyidejűleg, mwuhuhaha, a létező leggonoszabb kibaszás az emberiség történetében. Nem véletlen, hogy ennyien meg akarnak szabadulni tőle. Nem véletlenül hagyják, hogy a nagy és fontos kérdésekben mások döntsenek helyettük. "We point the finger, shift the blame, ambition makes us whores", ahogyan azt a Motörhead mondja, éppen úgy. A döntés felelősség, a felelősség pedig szopás, olyan alapelv ez, kérem, amivel senki nem néz szembe szívesen. Mert hát ugye a kisebb súlyú, félrecsúszott döntések is vissza-visszaköszönnek olykor, mint valami gyomorban multiplikálódó kommersz vodka, amit hiába adsz vissza az anyatermészetnek, újra megjelenik odabent. Még rosszabb persze a helyzet, ha a másra delegált feladatot kúrja el valaki - ilyenkor hassal felfelé fordulva felmerül az a gondolat, hogy "ha ... volna, akkor nem bíztam volna rá/benne/egyéb", ily módon megerőszakolva egy jobb sorsra érdemes napot.

Miért vagyunk ilyenek? Miért vagyok ilyen? Miért dobálnak fel-alá azok a szuttyatag hormonok, mafaszé nem hagynak nekem békét, miért nem működnek az ésszerű megoldások és miért kell a könnyekkel küzdeni? Miért táplálkozik kínból a humor, miért kell tartani mindig a következményektől, és miért ilyen inherensen undorító számomra mindenki, aki csak él bele a világba, és nem gyötri magát ilyen marhaságokkal? Miért nem tudom tiszta szívvel mondani, hogy jó az, amit és ahogyan teszek?

Igen, negatív vagyok, mint két vödör elektron. Eközben persze tudom, hogy az emberek azért jobbak ennél, és hogy nem lehet egy jelzővel illetni ezt a vidáman tenyésző, önpusztító hatmilliárdot, mert vannak szebbek, jobbak, megindítóbbak, inspirálóbbak, és egyáltalán, és ami a legszebb az egészben, hogy ilyet még ismerek is, nem csak feltételezem, hogy lennie kell valahol odatúl, mint a sokszor meghurcolt, saját szakállát tépdeső, hajára hamut szóró Igazságnak.

Teszem hozzá, hogy ez az ominózus szabad akarat az egyetlen, ami egyszer majd fogja és kiröpíti az Embert a csillagokba, és azt már csak a rossz májam mondatja velem, hogy ez a változás csak mennyiségi lesz, nem minőségi, csak a problémák exportjára és nem megoldására kerül sor mindaddig, amíg a homlokunk mögött ketyegő fehéresszürke zselé belső törvényszerűségeit tizenöt tizedesjegy pontossággal meg nem határozza a távoli jövőben egy, az emberi elme számítási kapacitását csillagászati magnitúdóval túlszárnyaló számológép, és jelenlegi emberi valónktól elszakadva Valami Felfoghatatlanul Mássá alakítja magát a fájdalomtól menekülő többség.

Az Univerzum ismét csak hallgat, nem válaszol, ráadásul új címe hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre távozott. A kerék túlpörög, az alkotó meg részegen ráalszik a keverőpultra.

Én pedig regényt fogok írni.

Aztakurva, hölgyeim és uraim, aztakurva!

Most töltöttem ki egy tesztet, amely Magamura linkjét követve ömlött az arcomba. Hádekérem, én akkora gaidzsin vagyok, hogy műszaki csipesszel eszem a párolt rizst. 18-ból 6 képre találtam el, hogy melyik nemzet gyermekét hivatott ábrázolni, holott - hacsak nem nagyon aljasak a tesztkészítők - elég jellegzetes arcberendezésű delikventeket választottak ki a fotózáshoz. Az átlag egyébként 7 - látszik, bakker, hogy ma még saccolni se tudok. Azért' a szőkére festett hajakat elhanyagolhatták volna, teljesen tönkrevágta a kontrasztokon alapuló felismerési modulomat.

Töltsétek ki Ti is a tesztet, és borongjatok önnön tudatlanságotok felett.

Ha sokáig gyűrik itt az agyam, bizonymondom kifordulok a saját seggemen, és azt senki nem akarhatja.

A Red Bull már végleg kitúrta a kávét az életemből; hűtlen vagyok, aljas és gonosz - a kávét már csak teljesítménykontrollnak és enyhe ébresztőnek tekintem. Előre a koffeinizmus, a taurinszagú verejték és a tutti-frutti szájíz Fényes Ösvényén.

Egyre többen fedezik fel ismerőseim közül ezt a blogot - ami azért is vicces baleset, mert én ugyan senkinek nem reklámozom -, ami felvet egy érdekes kérdést: mennyire válik performansszá a napi gépelés, amikor tudod, hogy előbb-utóbb az is olvasni fogja, akiről írsz? Érdekes összefonódások ezek. Arról meg már nem is beszélve, hogy a Zoffisöl Ripót terápiás jellegénél fogva kelthet olyan tévképzeteket az olvasóban, hogy itt egy igazi beteg elmével áll/ül szemben indirekte. Ami az orvosi szakvélemény megérkezéséig némileg tán elhamarkodott következtetés cseppet.

Az UFO: Aftermathban szanaszéjjel zúzzák az egységemet azok a kis mocskos idegenek, mert mindig valami nagyobbat, modernebbet és fejlettebbet rángatnak elő a kabátujjból, mint amivel én vissza tudok durrantani. Ez frusztrál. Bár mondjuk, senki nem mondta, hogy a világ megmentése könnyű meló. Bár vigasztal a tudat, hogy a rosszarcú bandám kábé öt-nyolc perc alatt rendet Silent Hillben, és akkor a nehézfegyvereket még elő se vették. Igen! Geek vagyok! És élvezem. SFW.

Hétvégén voltam családi ünnepségen. Jó anyámról mindig is tudtam, hogy megvan a magához való esze, anyai nagyapámról szintén, de meg kell állapítsam, körüllengi azért ezt az anyai ágat valahogyan a genetikai terheltség enyhén bódító, keserédes illata. Vajon mi más magyarázhatja, hogy egy családi összeröffenésen, ahol az egyik résztvevő 94. születésnapját ünnepeljük, elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul elő kell kerülnie a revíziónak, a székely himnusznak és a mindentvissza gyengén alátámaszthaótó elméletének? És miért van az, hogy a nagy éneklés közben (amit én félárbocra eresztett szemhéjjal tűrtem, bár legszívesebben vonyítottam volna, mint akire éppen kotont szögeznek) a nagyapám az, aki odafordul, némileg beborozva, és összehúzott szemmel odasúgja: "Régi dolgok ezek, fiam. De ugye az Unióban ez már máshogy lesz?" Mit felelhettem volna? "Merem remélni. A határok legalábbis szabadon átjárhatóak lesznek a tagállamok között." Hülyén nézne ki egy olyan Európa, ahol ezeket a kérdéseket nem rendezik megnyugtatóan.

Miért van az, hogy az emberek egy része nem akarja felfogni, hogy nemzetállami szinten a gazdaság minden, a vágayak pedig legfeljebb árnyalják a képet?

Ha ez matyóhímzéses-díszmagyaros-bugyirózsaszín-napszemüveg szindróma genetikai, remélem, az én gyerekemen nem jön ki, mert nem szívesen fazoníroztatnám át a DNS-ét.

Valahol van egy kód, ami leírja az állapotomat. És már készül rá a gyógyszer, mwuhaha. Semmi egyedi nincs itten, kérem szépen, a szopások és a boldogságok nagyon szépen kategorizálható dolgok. Rejtő-hőst idézném most, egy megjelent könyvéből (kvízjáték!), mert úgy érzem, ideillik, és mert az ember adjon a pozőrködésnek, ha már egyszer benne van: " A pokol, tudod, egy személyes hely, személyre szabott praktikákkal. A világ pedig még balsorsunk egyediségét is hajlamos elragadni tőlünk."

Szopó.

Ma otthon fogok maradni, és erőteljesen nem megyek sehová, kipihenem magam, és csak bagóra költök (éljen a beosztás). Ennek oka, hogy fáradt vagyok, nyűgös, és meglepően nincstelen.

Mindamellett a helyzetem egyáltalán nem olyan szörnyű, mint amilyen lehetne, ezért nem rívok.

Kivételesen.

Mnyehhehehe.

Igen, ma égtem egy szép nagyot. Az Internet korának átka, meg az, hogy túl vagyok terhelve csöppet. Képzeljünk el egy Tantestületet. Vizsgázó bejön (aki nem, nem és nem hajlandó az alvás rovására tanulni, munkaidejében meg sereg fontosabb, sürgetőbb és egyébként is feladata van), már a második kérdésre azt a választ adja, hogy "Nem tudom, de adjanak egy Internet-hozzáférést és öt percet, és elmondom a választ." Ez a való életben elég. Vizsgán nem. Hát, szopó. Kíváncsi vagyok, miért kell ugyanannyit tudnom, mint aki fél éve vizsgázott ezekből a faszságokból.

Tehát nem megyek Brüsszelbe. Brühejj.

Mindegy, vár a festői Köln jövő hónapban (mwuhaha), meg is kell nézzem, mi van az útlevelemmel, mert ha széttépték a portigrisek, rábasztam cseppet.

***

Ma búcsúztatjuk Pégé cimbit. Kár, jó arc pedig, bár nem az a hájli entellektüel típus, de tud dolgozni, csak kicsit kézivezérlés-igényes a szentem. De hát ez már ugye múlt idő. Próbáltunk beszélni a Paulaner Bräuhausban emberekkel, hogy adjanak már neki névre szóló korsót, fizetnénk is, meg minden - a válasz ennek ellenére negatív volt, így be kell érnie egy díszdobozos, szép tizenkét éves Chivas Regallal. El is ment rá az utolsó fityingem. Báhh.

***

Vannak mondatok, amelyek olyan jól sikerülnek, hogy az embernek önkéntelenül kedve támad novellát vagy akár regényt írni, hogy azt az egyet, csak azt az egyet nyomtatásban láthassa. Innen már egyenes a következtetés, hogy egyes mondatok keltetőgépként használják az írókat, a homlokuk mögé petéznek. A felnövekvő kis zigóta addig zargatja a gazdatestet, amíg az nem engedelmeskedik az akaratának, és elkezdi szaporítani. Az ilyen mondatok vírusok. Temérdek gazdatest várja odakint, hogy fizethessenek értük. Hogy megszerezhessék. Hogy internalizálhassák. Hogy szaporíthassák azáltal, hogy idézik őket.

Ez egy ördögi összeesküvés, hölgyeim és uraim.

Vigyázzanak a mondatokkal.

Sztéj túnd.

Ma már lecsúszott négy kávé és egy Red Bull. Már csak éhes vagyok, meg közepesen elégedett - az Übersuck II lassan kifutóban van, most egyéb dolgok miatt stresszelek. Mer' hát anélkül...

A munkám tényleg kezd az agyamra menni. Elkészítettem az értékelőlapokat a Technokrácia-mese lezárásához ("Interdimenzionális áttörés preventív misszió - operatív értékelés", hogy tárgyszerű legyek), és piszkosul éveztem. A leggyilkosabb az értékelőlap záradéka:

"Az 11-02/1945. VP utasítás 1. pontja alapján összeállított szempontrendszer értékelésére a műveletben részt vevő Operatívok, illetve indokolt esetben a Megfigyelési Szervek megállapításainak és alátámasztó dokumentumainak , a feltárt hiányosságoknak, valamint a Felügyelő által a delelgált feladatok terjedelmére vonatkozóan adott iránymutatásainak figyelembevételével, a hivatkozott VP utasítás 3. pontja szerinti együttműködésben kerül sor."

Óóóó, igeeen.

***

Tegnap megtaláltam a démoni rotringot - valahogy hazakerült, és most otthon vadászik Arthurra, a káoszrododendronra.

***

Vettem DVD-olvasót a gépembe, és rájöttem, hogy perverz élvezetet jelent új kártyát/tárolót/olvasót belehrünnyenteni a számítógépbe. Persze a sorják elvágták az ujjamat és a térdemet, azt' meg csodálkoztam, miért véres a gépem. (Először rosszul kötöttem be, mert csíra voltam ám ahhoz, hogy megnézzem, hol vannak a jumperek, meg reveláció élményével hatott rám a felismerés, hogy egy IDE kábelnek két (ismétlem, két!) vége van, és ez valóban határtalan lehetőségeket nyújt az egyszer gépbuherátorok számára.) Fel is kúszott a Silent Hill 3 annak rendje és módja szerint. A monsztertervezőknek javasolnám, hogy legközelebb bérmunkában ragasztassák a bélyeget a túlzottan beteg lények tervezésének elkerülése végett, az irányítás tervezőit emlékeztetném, hogy szép dolog ugyan az egerészés bevezetése a Silent Hill 2 óta, de tessék megbaszni, az érzékenység-beállítás már a csupasz DOS-os időkben is szokás volt a PC-ken. A sztoritól a honlap azt állítja ugyan, hogy "With (...), a more complex storyline (...) than the previous games, Silent Hill 3 promises to be the best horror adventure ever", ezt eddig még nem sikerült tapasztalnom. A párbeszédeket meg, aki írta, annak közé lövetnék. Mert rosszak nagyon.

A grafika viszont elviszi a hátán az egészet, mert az gyönyörű. Meg a hangulat is kellőképpen beteges.

Tizenegykor, amikor újfent karajra bontottak Frankenstein doki rémálmai, pizsamát öltöttem és elzúztam a REM-fázis felé.

***

Ezt ma nyögtem be cseten, és valamikor tuti fel fogom még használni valahová: "Természet anyánk egy vén ribanc, ügynök, de mi megmutatjuk neki, hogy kinek a dolga a mosogatás." Hm, ez így túl késznek hangzik. Figyelő az Agynak: honnan loptad az idézetet?

Meg egy karakterkoncepció is gagyarászik a fejemben, elég randa baleset, meglátjuk, mi sül ki belőle.

Na, egyelőre ennyi van.

A mai napon összeült a Válságstáb, hogy a tegnapi nap ex-post értékelését a lehető legzökkenőmentesebben, a konszenzus elvét figyelemmel tartva elvégezze, a problémák forrását behatárolja, mértékét és a szükséges intézkedéseket meghatározza.

Heves viták után a Válságstáb a következő megállapításokra jutott:

Nap besorolása: SZAR.
Probléma forrása: MUNKAHELYI STRESSZ.
Probléma mértéke: KURVA IDEGESÍTŐ.
Szükséges intézkedések: VEDELÉS ÉS/VAGY ALVÁS.

Budapest, 2003. november 18.
P.H., aláírás
***

Készítettem egy rövid leltárt, hogy mi is van az aktatáskámban. Találtam: szivárványhártyát rombolóan giccses nyakkendőtűt. Közigazgatási alapvizsga bizonyítványt, "Jól megfelelt" eredménnyel, kétszer is rápecsételve. Három hónapja befejeződött projekt alapdokumentumát. Rozsdásodó flakonú Adidas Action dezodort. Keith Alanson Por a porhoz és Kirajzás c. műveit. Stanislaw Lemtől a Szempillantás című szösszenetet. Szeretett CRKT Ryan Model 7 késem garanciapapírját (a garancia természetesen azonnal érvényét veszti csavarhúzásnál - érdekes, eddig csak a csavar fejébe tudtam csokornyakkendőmintát vésni a kés hegyével, ez természetes?). Egy démoni pink rotringot, aminek saját mentális védőmezői vannak, és megpróbálja magát kiírni a tudatomból (amikor el akartam vinni az első Vampire-játékra, szabályszerűen vissza kellett fordulnom érte). Egy nyolcvan perces CD-RW-t, amin a dokumentumaimat hordozom (elegem van az 1.44-es lemezekből, az efféle adathordozói öngyilkosságokat mifelénk nem tolerálják.) Egy kávéfoltos szürke nyakkendőt. Egy nyeretlen lottószelvényt.

Ennyi lenne?

Az Univerzum ma se akart beülni velem egy kávéra, mert sznob.

Tudod, vannak napok.

Vannak napok, amikor a szemgolyókon kiskubizó kis pilóta tör, zúz és rombol odabent, miközben szigszalaggal rögzíti az irányítókarokat, az entrópiára bízva a testedet, azt' vernyákol, ha az idióta netán elcseszne valamit. Vannak napok, amikor megbízol valakiben, hogy egy egyszerű feladatot elvégez, és azzal neked nem kell foglalkoznod - és utána kétszer annyi idődbe kerül, hogy helyrehozd, mintha egyszer megcsináltad volna magad. Vannak napok, amikor konstansan más hibái miatt szopsz. Vannak napok, amikor konstansan a saját hibáid miatt szopsz (a lényeg a szopáson van - miért hiányolod a pornót az életedből, ilyenkor megkapod fullfrontál). Vannak napok, amikor már röhögni sincs erőd az egészen, csak állsz, és nézel, az agyatlan düh befagyott vicsorgását próbálod visszafogni, és csak akkor engeded hosszabb pórázra, amikor már biztos vagy benne, hogy senki nem látja. Vannak napok, amikor az utolsó pillanatban kapsz észbe, mielőtt a bazmeget mondanál a főnöködnek, leépítési hullám idején. Vannak napok, amikor a telemarketingesek a hivatalban is utolérnek. Vannak napok, amikor földhözragadt idióták kommentálják a novelládat. Vannak napok, amikor másfél órányi ingyenes túlmunka után ülsz le blogot írni.

Vannak ilyen napok.

Az egyetlen jó bennük, hogy hamarabb múlnak el, mint Te.

Mai mottónk: „Life is unhealthy.”

Emellett rendkívül gyakran idegesítő, érthetetlen és fárasztó is, de ezzel végül is nincs semmi gond, amíg az egyenleg pozitív.

***

Miztörendőzán torokfájósan pogózott be tegnap. Reggel kérdeztem, jön-e kátrányt dobálni a rákoknak, erre felemeli a doboz bagót, bánatosan megforgatja, majd visszadobja az asztalra, és Gollam által copyrightolt szemdüllesztéssel közli: "Nem kell hal." Fáradt lehettem, mert fél percig röhögtem ezen. Kicsit leépültem az elmúlt két hétben.

***

Pégé cimbit pár napja kirúgták. A távozása körülményein még ma is felmegy bennem az adrenalin (ha eleget gondolok rá, talán kibírom ébren ezt a tökorrú napot). Ha a végzet már szokásává tette, hogy ilyen váratlanul ragadja el a kollégáimat, elgondoltam, ugyan mégis mi a faszhoz kezdenék, ha én is hasonló sorsra jutnék.

Következtetéseim:
a) nagyon hamar elszegényednék. Jelenleg ugyanis, amit megkeresek, azt el is költöm.
b) a Hivatal utoljára a két feltartott középső ujjamat fogja látni, ha ez bekövetkezik. És hallhatnak egy válogatást a szókincsem árnyaltabbik oldaláról.

Reméljük, tesztre nem kerül sor. Erre még mindig nincs esély, bár az Übersuck II kedvezőtlen induló feltételei és saját null menedzseri képességeim miatt tán a vártnál kissé lanyhábban teljesítettem.

***

Viszont megfigyeltem, hogy akivel közlöm, hogy a barátomnak tartom, előbb-utóbb rábaszik. Vagy anyagi, vagy családi értelemben. Lehet, hogy nem valami kifizetődő az én barátomnak lenni. Ezúton jelentem ki, hogy az a tény, mely szerint öt kísérleti alanyból öt baszott rá, miután barátomnak neveztem ki, inkonkluzív, a szándékosság vélelmének terjesztése pedig olyan aljas balkáni politikai húzás, amely válaszra sem érdemes. Mindazonáltal, ha valakinek van egy komoly ellensége, olcsón összebarátkozhatok vele…

***

Tegnap este elmentünk vedelni egy pár kollégával, utána volt megbeszélve egy találkozó Bright, Rejtő-hős, valamint Döniróu cimbikkel. Amellett, hogy laza három órát késtem, kétszer basztam el az irányt, amíg a kellemes, befagy-a-seggem-de-iziben jellegű időben baktattam az ojjektum felé. Időnként találtam a zsebemben prehisztorikus, megkezdett doboz cigiket. Van egy gyanúm, hogy ez az öltöny rég nem volt tisztíttatva. A második "Ahűjj!" felkiáltással vegyített sarkonfordulás, keleti harcművészeket szégyenbe hozó homlokütés és ellenkező irányba elügetés során rájöttem arra is, hogy valami gond van körülöttem a téridővel - ha véletlenül felém zuhan egy antigravitációs hajtóműves földönkívüli űrhajó, az nem a tömegem miatt van. Úgy néztem ki, mint egy szteroidokon és szomatotróf növekedési hormonokon hizlalt Gollam, hosszú mutogatóskabátban és fekete öltönyben. Szívdöglesztő. Ittam fél korsó sört, megettem egy démonfertőzött hamburgert (a Pokol, jelentem, hat méter hosszú, fel van csévélve, és a vízfelszívási képessége vetekszik egy szilíciumkarbid karomélesítőével), aztán hazaestem kábé hajnali egyre.

És ma megint itt vagyok. Mwouhuhu.

Francba. Büdös lettem. Igen, a bürokrata is csupa segg meg hónalj, mint minden ember, ez meg itten az őszinteség pillanata, sz'al tessék mosolyogni. Igen, az a rusnya ott a sarokban, mit nem lehet ezen érteni. Le volt árazva. Udvariasan is jó lesz az a mosolygás, ha máshogy már nem megy végképp. Igen! Maga is! (Lehet, hogy néha hasra kéne vágnom magamat az irodában, és angyalkát jáccani a dokumentumok között, mint amerikai kisgyerek a frissen persilezett, térdig érő hóban, akkor nem lenne ilyen.) Sebaj, mondtam magamnak, a felismerés arcidegszaggató élménye múltán, és gyorsan tettem magamnak egy mélyszociológiai felfedezést - nevezetesen azt, hogy a tömött metrón senki, de senki nem fog engem gyanúsítani. Sokkal inkább azt a szerencsétlen, kopott kabátos, borostás negyvenes fickót, akinek az egyetlen hibája, hogy lepukkantabban néz ki, mint én most.

És ekkor sikerült leszűrnöm, hogy nem csak a világ tüntet néha a cinizmusával, hanem azt is, hogy néha valóban nem ártana szemen köpnöm magam, mert közel sem vagyok annyira szociálisan érzékeny, mint azt saját vállam veregetése közben szeretném hinni magamról - ekkor magammal egyetértő bólogatásba fulladt önelégült vigyorom.

Most úgy-ahogy elégedett vagyok.

Van ezekben a csetes találkozókban néha valami inherensen hamis. Ezen az esetek többségében felül tudok kerekedni. Szombaton ez annyira sajnos nem sikerült.

Valószínűleg ott kezdődik az én nagy, mély lelki traumám, hogy rendszerint olyan helyeken tartják, amelyeket - akár előítéletességem, akár múltbeli tapasztalataim okán - megvetek, mégis, valahogy, penészes kenyérmaradványként fennmaradnak ezen a lazán rázogatott rostán, mert egyesek hangosabbak, erőszakosabbak, fontosabbak, vagy egyszerűen csak jobban bevonódottak a témába, mint szerény személyem. No meg azért, mert kevés a hely a városban, ahol cca. harminc ember össze tud jönni, és el is fér normálisan.

Ott folytatódik, hogy a harmincból volt vagy tíz, akit kedvelek, és nyolcan tán még meg is jelentek. A többiek persze aranyosak, meg minden, de azért néha úgy érzem a közelükben, hogy... hm, faszom se tudja, hogy túl sokat kell megjátszanom magam a közelükben. Ezt persze amúgy expilcite, senki nem mondja ki, miért is tennék. De olyan sokan annyira picsára biztosak magukban, annyira jól felépítettek, annyira eltökéltek, és annyira, de annyira tudják, hogy mi miért és hogyan történik az életben, hogy az valami tragédia. Igen. A hiba az én készülékemben van, mindig is ott volt. Kicsit egyenetlen az energiaellátásom, ennyi az egész.

Ott végződik, hogy amikor hazamegyek, ugyanolyan üres vagyok, mint öt sörrel és két whiskyvel korábban.

Még az a szerencse, hogy vannak elegen ezen a nyomoronc világon, akik előtt nem kell megjátszanom magam. Az eredmény nem különbözik sokban, csak az erőfeszítés mértéke. Az egyik ilyen ember már annyira jóindulatú és rendes figura, hogy szinte már kihalásra van ítélve. Barát vagy, Bright (és nem csak csuhás, még ha egy estére is); ha már egyszer úgy alakult, hogy - remélhetőleg jó ideig - egy irányba hajtjuk ezt a nyüffedt bárkát, jó, hogy a padtársam lettél.

Rejtő-hős, te meg ne csörgesd a láncot, baze, mert felfigyel ránk a hajcsár. Ne felejtsd, a mottónk: "Mind itt fogunk megdögleni."

Vétel és vége.

Oké. Lédízendzstülmeeeen! Tőmondat edissön.

Próba egy kettő három.

Oké? Oké.

Na , a hétvégém. Kiváló, kiváló. Pénteken sikerült lezárnom a Technocracy-mesét. Most dolgozom a jelentéseken. Mindenki megkapja a magáét. Lehet reszketni.

Szombaton. Szombaton a csetes arcokkal találkoztam. Kár, hogy fáradt voltam nagyon. De egy igazi profi ettől nem hatódik meg. (Ezúton is szeretném üzenni Rejtő-hősnek, hogy lúzernek lenni jó, és pártunk nagyon szomorú lenne, ha átpártolnál a sikeres rosszarcúak közé.)

Vasárnap. Pihentem. Punnyadtam. Aludtam. Összevesztem őseimmel. Rég nem látott haverral találkoztam. Hazajöttem. Aludtam.

Hétfőn. Elmentem Tompára. Aztán Pécsett megebédeltem jól, más számlájára. Sztéket. Inni nem ittam. Szolgálat. Ahol lehetett, száznyolcvannal döngettünk. Ahol nem, ott nem, nyilván. Aztán megérkeztem Barcsra. Ott is voltam. Aztán visszajöttem Budapestre, és e nap méltó megkoronázásaként ágyba ájultam.

Ma. Übersuck II ismét aprított. Lebaszták a novellámat. Elegem van. Nem adom fel. Egyszer vége lesz. És picsa jó lesz.

A holnap nem vár álló nap.

Na, két söröztéstől úgy-ahogy helyrejöttem. Most már nem is vagyok annyira szörnyűségesen fáradt. Ma lesz konkludálva keményen a Technocracy-mese, az előkészíteni kívánt meglepetéseim azonban - igen, baze, a Supervisor is lehet elfoglalt, sz'al nem rinyál a játékos állatja - jövő hétre maradnak.

Viszont megkapom ma a pénzemet jól. Boldog nem vagyok, de elégedett, az igen. Az meglehetősen.

Sztéjtúnd.

Ahem, a hibaszűrés kimutatott valami kezdődő kórságot. Ez sok mindent megmagyaráz. A torkom már fáj (CHECK), a lázam kúszik felfelé (CHECK), a koncentrációkészségem éppen análszondát játszik egy jobb sorsra érdemes béka közelében (CHECK). Ha az immunrendszeremmel akar állóháborút folytatni a kedves illegális bevándorló mikroorganizmus-kolónia, csak tessék, csak tessék, rajta, amúgy se volt fingom se, hogy mivel töltsem ki az elkövetkezendő három napot.

De már tudom.

Nagyon fogok szenvedni, ahogy csak a méltatlan betegségekben szenvedő hímneműek tudnak, fátyolos szemmel, boldogan. Sekélyes, de ez van.

Még kitart.

Elég szarul indult a nap, de a retyón megvilágosodtam. Helyzetemet elemezvén a következőket láttam érdemesnek arra, hogy megtárgyaljam magammal. Őszinte voltam magammal, ahogy azt urak között illik, és közvetlen is.

"Gyerünk, te szaaar! Gyerünk, bazmeg! Csináld, vagy dögölj meg! Mit képzelsz magadról, te kis fos, hogy csak itt lefekszel, azt' rinyálsz, bazmeg? Kelj fel, azt' csináld, te gyökér! Hogy a faszba mered sajnálni magad? Gyerünk, te kretén!"

Érdekes módon, ez rögtön el is űzte a rám telepedett ángsztot és depressziót. Most dühös vagyok, de ez olyan jó fajta düh. Csak tartson ki.

Na! Picsába! Végre!

Khm.



Szóval ott tartottunk, hogy tegnap. A tegnapom az egy humoros baleset volt. Időnként leraktam a telefont, közöltem a sarokban tanyázó technokrata gumipókkal, hogy "minden partnert meg kell fojtani a saját beleivel", aztán felvettem a kagylót, tárcsáztam, tárgyaltam, acsar, acsar, vigyor. Néha bűvöltem a faxot, hogy küldjön nekem adatot, mert anélkül a bürokrata halott ember. Összehoztuk Magamurával a képregényünk első, vagyishogy inkább nulladik epizódjának szinopszisát, még dolgozni kell rajta, de elsőre megteszi.

Az "Anyátok p*csája, kedves..." sorozat 2. kiadása következik.

Most, hogy az Übersuck II az eddigi rajtadmúlikminden-fázisból meglehetősen egyértelmű irányt vett, elszabadult bennem egy pint hormon, agressziónövelők és boldogságok vegyest, ez elég érdekes mellékhatásokkal jár geoid arcberendezésemre nézvést. Kedvem támadt például szanaszéjjel flémelni a Megasztár c. műsor valamennyi úgynevezett szakértőjét. Oh, nem a tehetségükkel van baj - mert hogy ugye ízlések. Meg pofonok. Meg zeneipar, és akarva-akaratlan a porondra tokosodott emberekről beszélünk, akik között - elvétve - akad igazán tehetséges és hozzáértő előadó is. Csak hát, ahogy a kedves próbálkozóktól ugye elvárható, hogy valami önkritikájuk legyen, úgy a zsűritől is. Mert hogy aki nem tud kritizálni, az ne tegye. Aki azért megy oda, hogy olyan embereket alázzon, akiknek soha, senki nem mondta, hogy apám/anyám/miegyéb (nem kívánt törlendő), te maradjál szépen a fürdőszobában, mert nem tudsz, ismétlem, nem tudsz, egyáltalán nem tudsz és soha nem is tudtál énekelni (az ovi sem számít, mert anyu elfogult), akiket semmilyen módon elő nem szűrtek, csak a kárörvedően röhögni vágyó, ezerszeresen is elkényeztetett, eltunyított közönség szeme előtt karajra bont néhány ún. jólképzett - és ez, ez a műsor, aranyapáim, nem az a fikarcnyi esély, hogy a semmiből előhuppan valaki falrengetően tehetséges, és felbolygatja ezt a zenei palettának csúfolt hazai szarmedencét -, nos, az ilyen ember takarodjon a képernyőről elfele, de mááá'. Mind a két lábával.

Mert ez olyan, mint terhes nőket és/vagy alultáplált etióp hároméveseket rugdosni. Jó, persze, vannak olyan helyzetek, amikor mindkét típus az ember idegeire tud menni, de szociális lények vagyunk, vagy miafasz, apuka/anyuka belénk rugdosta azokat a gátlásokat, amelyek következtében nem markoljuk le félfordulatból a hátunk mögött kolbászoló kombattáskás póvernyugdíjas menyecske elhasználódott veséit, hanem morgunk a fogunk között és kibírjuk, ahogy az kemény aluljárói macsóktól elvárható.

Igen, tudjuk, hogy a hamisan kiengedett, az arccsontoktól és egy rezonáns torzítóberendezésektől félrehallott hangjukról mit sem tudó, saját danászásuktól felvételről még soha sokkot nem kapott szerencsétleneknek alapvetően semmi keresnivalójuk nincsen a katódsugárcsövön. Örvendezzünk, jön a népízlés, és takarítja elfele a mocskot a pixelek közül, juhé, juhé. Nézőnk játékosan kikacagja a csúfosat bukott próbálkozókat, némi irigységgel tapsol a sikereseknek, és újult erővel üvölti az elemlámpába szobája békés magányába, hogy Bang! Bang! Feuer frei, tudván tudva, hogy ha nem jönne az a csúf deadline, akkor ő is elmehetne, lesüllyedhet a producerek szintjére, amúgy művészi batiszkáf utasaként meredhetne a ragasztott üvegen és a nyomásállóságot biztosítani hivatott benzinrétegen körösztű az álmatagon tátogó mélytengeri közönségre, és gazdag lehetne, nagy és híres, nem úgy, mint a tehetségtelen pancserek két reklám között.

De hát persze nincs ezzel semmi baj.

Ha az elején szelektálnának, akkor nem lehetne ugye látványosan ízzé-porrá szedni a lúzereket, akik mi is lehetnénk, ha bátrabbak/szuicidabbak lennénk. Akkor nem lennének még a látványosan éltesedő előadóművészek is csimborasszoid erkölcsi fölényben a megszégyenülten toporgó tizen-huszonévessel szemben. Kell ám a szellemi Viagra az alkotói hevület eléréséhez most, hogy már csak az érfal merevedik, csókolom.

Kell ez a menetrendszerinti, 6.45-kor és 18.45-kor várható politikai botrány mellé a 2A vágányra, ahol szerelvényt tolnak, szóval vigyázzanak, mert a Magyar Álomvasutak az elhagyott karokért és lábakért felelősséget nem vállal.

Ilyenkor örülök, hogy viszonlyag keveset nézek tévét, mert akkor tényleg másból sem állna ez a nyamvadt blog, mint szalonképtelen, ellentmondást és tisztességes pixelt nem tűrő végeérhetetlen, kaotikusan egymásba fonódó, szentségtelen nász vonaglásában megfagyott kifejezések rengetegéből, és nem az a rusztikusan egyszerű, a pesti népnyelv tisztaságában megmerítkezett, már-már kristályszerűen letisztult mondatok sorfala lenne, mint amit tőlem eddig látni lehetett.
***
Hadd idézzek a Transmetropolitanból (Episode 3), csak hogy megfogalmazzam, mit is várnék én el egy sajtó- vagy egyéb informatív orgánumtól.

"Right. As I was saying, journalism is just a gun. It's only got one bullet in it, but if you aim right, that's all you need. Aim it right, and you can blow a kneecap off the world..."

Ezt várom tőletek, fiúk. Nyomjátok bele a képemet a rittyóba, másként nem veszem észre, mert az egyszerűbb. És mivel én csak egy szottyogó, saját verejtékétől csatakos fogyasztó vagyok egy félhomályos nappaliban, aki a távirányítójával szavaz, csak várhatom, hogy szolgáljátok már ki végre a telibebaszott igényeimet.
De azért nem állok addig féllábon, amíg észbekaptok ott, a nagyfene kapcsolótábláitok és íróasztalaitok mögött.

És most megyek vissza dolgozni.

Rendben, röviden beszámolok a hétvégémről, mielőtt kifogy az adrenalin, és összelaffadok.

(péntek)

Délután volt játék, Rejtő-hős meg Paszulykaró a nap konfliktusforrása cím megosztott elsőért indulhatott volna, épül már a paranoia a partin belül. Paszulykaró egy tápállat, van egy-két ötletem, amivel meg lehet fogni, de kemény menet lesz, az biztos. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, na meg tizenkevés éves szerepjátékosi pályafutásom során vagy ötödszörre mesélek.

(szombat)

Kialudtam magam, utána össznépi írókörös találkozóra mentem. Vicces volt. Mint már említettem volt, ars poeticám a következő:

Művészet az, amiért fizetnek nekem.

Ezzel sikerült meglepnem néhány ködösebb szeműt.

(vasárnap)

Kiderítettem, hogy a hazavitt három 1.44-es lemez mind meghalt a hazaúton. Káromkodtam. Aztán tévéztem. Aztán megint elolvastam a Transmetropolitant. És Rammsteint hallgattam. Kacsazsírt tunkoltam parasztossan. Mindent egybevéve, egész kellemes nap volt.

Aztán jött a mai nap. Juhé.

Alarm! Alarm! Alarm! (Lószlószlósz, SNELLSNELL!) ...aooooowoooaaaaoooowoooaaa...
Übersuck II on the loose!
This is not a drill, I repeat, this is not a drill.

Oh, igen. Egy napot a kezeimen kívül töltött ez a mocsok kis projekt, de aztán megéhezett, és hazajött papához. Ilyen kedves magzatpózban rég aludtam, mint tegnap, nyálcsík a szám szélén, ahogy kell. Aztán persze hazajött a mocsok, és bandázni kezdett, hozott pár rosszarcú dokumentumot, amelyeket mihamarább agyon kell rugdosni egy acéllal patkolt nádvágócsizmával, mielőtt ivaréretté válnának.

Találtam viszont egy rémületesen súlyos webcomicot, Catharsis a címe, valami egészen elmebeteg agyszülemény, ahogy a cseten megjegyeztem volt, megboldogult gimnazista éveim legszörnyűbb szóviccei kelnek életre benne".

A Dúlás a boltokban, és immár a kezemben is jól. Pénz még mindig nincs, de Rejtő-hőstől várom vissza a gazdasági segítségnyújtásom egy részét, így lesz mit elinnom ma. Ezúton gratula Bright, Whoisnot, Brainoiz és Parandroid szaktársaknak a produktumban prezentált kontribúcióért.

Kilép és vége.

Oké, baze, nem a hűségemről vagyok híres. Rejtő-hőssel való technikai konzultációnk során ugyanis rájöttem arra, hogy a Fällkniven Mod.A2 nagy. 325 mm a teljes hossza, azt' meg még más se hiányzik nekem, mint hogy engem kérjenek fel disznót ölni, ha már ilyen fáintos pengével áldott meg az Internet hatalma. Inkább lejjebb veszem a mércét, bőven jó lesz nekem az S1 is, azzal még nem néznek kallódó tömeggyilkosnak, ha véletlenül előkerül, a fekete bevonattal viszont ő is gyönyörű. És még tartósabb is lesz tőle.

A VG-10-es acélt csak Japánban állítják elő, sz'al a penge valószínűleg a szigetországban nyeri el végső formáját - nomármost, ha acéliparban a svédek meg a japánok nekiállnak összedolgozni, azt hiszem, nem kell tartani a minőségi kifogásoktól.

Tehát egyelőre ennyi. A Dúlás elvileg tegnap a boltokba került, de még nem néztem utána, mert még mocskosul nem vagyok megfizetve. Az egy szem alkalommal, amikor írtam nekik, fizettek, szóval nem félek én attól, hogy átcsapnak, sőt. Abszolúte korrekt a kiadó, rossz szavam nem lehet. De még mindig a templom egerének tartozom, és már megfenyegetett, hogy eltöreti a lábam, ha nem adom meg...

Most állapodtunk meg Misztörendőzánnal. A megállapodás lényege a következő:

"Amikor az Übersuck II-t végre leadtuk úgy, hogy már nem baszogatnak minket vele, én (Srakker) magamhoz veszek egy halom pénzt, és elmegyünk vedelni. És amikor bekövetkezik, hogy a gyomrom feladja, nem állok ám meg, hanem visszamegyek vedelni. Amíg reggel nem lesz."

Mert ezt a mocskot, amit az Übersuck II a lelkembe rakott, csak ilyen módon látom eltüntethetőnek.
Ahogy mondtam, úgy legyen.

Asszem, szerelmes vagyok a rajongásig. Az illető svéd, húsos és kecses egyszerre, és nagyon ad magára. Kár, hogy sokba fog kerülni nekem, hogy megszerezzem. De egyelőre úgy tűnik, letáboroztam mellette.

Senki ne húzza ki magát, felhevülésem tárgya nem más, mint az acél és a műanyag egy ravasz és drága összeállítása. Egy Fällkniven Mod.A2. Gyönyörű darab, elődjéről, a Mod.A1-ről eddig csak jót sikerült olvasnom; aki megvette, mind elégedett volt vele, különösen, ami az elpusztíthatatlansági együtthatót illeti. Az ára meg addig tűnik nagyon soknak, amíg bele nem gondol az ember, hogy egy ilyen kést akár három generáción keresztül lehet használni, és még csak vigyázni sem kell rá olyan nagyon. Azért van, hogy nyűjék.

Igen, más, normálisabb blogok általában arról szólnak, hogy mi van a magánélettel, a családdal, az érzelmi kapcsolatokkal, hogy bírják a közelséget/távolságot azoktól, akiket szeretnek. Na, ilyen itt ma sem lesz.

Ezt a blogot ugyanis egy végtelenségig fáradt ember írja, akinek a gondolati folyamatai néha olyannyira összebogozódtak, hogy alapvető dolgokat elfelejt, aki néha fellángol és pörög, öt perccel később arra is alig van ereje, hogy gépeljen. Ki lehet találni, hogy most melyik van.
Ki kéne pihenjem magam, és lazább életet élni, de nem lehet, mert dönteni kell, csinálni és hajtani magam akkor is, amikor a vastagbelemtől a tüdőcsúcshurutomig minden bentlakó szépen kérlel, hogy hagyjam már abba, mert elviszi őket is a collateral damage.

Fáradt vagyok.

És, mint azt sejteni lehet, éppen picsára sajnálom magam. Előbbi perzisztens, utóbbi múlóban. Beavatkozott az énvédelmi mechanizmus. Juhé.

Kedves hölgyek és urak, HÍR.

Nem pihentem ki magam. Kezdődött az egész egy szerda estével, amikor Wazowski, Vilmos atya és ultramegatáp házigazdánk, Bright gengszter részvételével vidám alkoholizálásba mélyedtünk. Kösz még egyszer, Bright, zseni vagy. (A gin a barátom, nem engedem senkinek. Kész.) A részletekről pedig ügynökhöz méltatlan diszkrécióval hallgatok.

***

Aztán folytatódott egy péntek estével, amikor is meséltem, ügynökeink (Rejtő-hős, Paszulykaró, Faarc és Mr. Amicar) éppen az Aliens című film forgatásán próbálják megmenteni a világot. Igen, a boldog '80-as évek. Főszerepben egy zsilipkapu, amelynek az átvitt értelemben túloldalán már gyülekezik az Apokalipszis néhány tucat gyalogosa, hogy elözönölje a forgatási helyszínt jól, és a kamerák kereszttüzében karajra bontsák hős technokrata ügynökeinket, valamint a stábot. Az ügynökök egyelőre 1:1-re hozzák a meccset, egy civil halott, cserébe halálra pörköltek egy Berci-osztályú élient.

"Put on your mirrorshades, straighten that black tie and get your BFG* ready. It's time to go to work."

Már indul a fúrás-faragás a partin belül, a tülekedés a Felsőbb Szintek elismeréséért, és ami az igazán humoros, ezért nekem, mint mesélőnek, nem kellett tennem semmit. Ez tényleg bele lenne oltva az emberekbe? Szociológiai kísérletemről most ennyit.

***

Aztán jött a szombat este. Találkoztam a Közönséggel, azokkal az emberekkel, akiknél bértollnoki pályafutásom produktumai landolnak jól jövedelmezőn, ugye. Hát, ez szörnyű. Ez borzalom. Ez állatkert. Ez kupleráj. Azt mondják, ezen mindenki átesik előbb-utóbb. Tán jobb lett volna, ha hülyén halok meg - most lehet, hogy többet kéne kérnem egy-egy művemért; de persze nem kérek, mert nem kapok. Nem akarom dehonesztáló jelzőkkel illetni azokat az embereket, akikből élek, mert ez gusztustalan sznob hozzállás lenne, mindamellett kontraproduktív, de. Azt hiszem, mindannyiunknak jobb lesz, ha a személyes kontaktust minimumra szorítjuk a közeljövőben.

*BFG: Any hand-held weaponry device capable of unleashing incredible force - in other words, a "Big Fucking Gun.

Tegnap este elgondolkodtam azon, amit láttam. (Pártállástól függetlenül, mert minden politikust egyformán kibaszottul utálok.)

És ma kurvára nem vagyok megértő, kedves hölgyeim és uraim.

Kurvára nem tudom megérteni, miért kell nekem és hozzám hasonlóan idióta kollégáimnak szélmalomharcot vívni azok ellen, akik a kedves hölgyek és urak érdekeit hivatottak képviselni, ehhez képest kisstílű tahóságból, hozzá nem értésből, netán merő cinizmusból kihúzzák a kedves hölgyek és urak zsebéből a jövedelmük jelentős részét, és utána elbasszák. Pofátlan, sunyi, aljas, féreg módon elbasszák.

Kurvára nem tudom megérteni, hogyan nézhet reggel tükörbe egy olyan ember, aki az államhatalom minden eszközével támogatván adóztat, beszed, kiró és összegyűjt - majd pedig nemes egyszerűséggel baszik az e pénzen nyújtandó, sehol le nem írt, és soha be nem tartott kötelezettségét, nevezetesen a csak az állam által nyújtott és nyújtható szolgáltatást teljesíteni. Botrányok ezzel szemben vannak, dobálóznak tojással, szarral, szavakkal és frázisokkal, a politikai ingyencirkusz megvolt, az istenadta meg csak ne nézzen oda, amikor egy célra kétszer-háromszor beszednek, aztán a területen lófasz történik, nem fejlesztés.

Kurvára nem tudom megérteni, miért néznek engem - a tisztelt hölgyekkel és urakkal együtt - folyamatosan hülyének, miért próbálják bemesélni, hogy ami történik, az jó, az szükséges, az a társadalomért hozott áldozat, amelyet a hazáért mindenkinek meg kell hoznia, és majd valamikor, a távoli jövőben, egyszercsak, mint a Kánaán-Nemkánaán határállomáson átcaplatva sivatagette mamuszunkban egyszeriben minden jó lesz, de kurva jó ám, kéremszépen, és majd megtanít minket az állam gondoskodni magunkról. Eközben persze eladja, ami a miénk - hölgyekurak, az így keletkezett pénzt ellopja vagy eltékozolja, és gusztustalanul röhög a pofánkba, hogy hát persze ez szükséges, miközben maga is tudja, minden egyes eresztékéből a tisztelt hölgyek és urak pénze csorog.

Kurvára nem tudom megérteni, hogy a tíz százalékos leépítést - a gondoskodó állam jegyében - miért nem arra használják, hogy megszabaduljanak a bebetonozott, életképtelen balfaszoktól, elküldjék őket kapálni, és megtartsák azokat, akik véletlenül még értenek is ahhoz, amit csinálnak, és nem darálta az agyukat szürke péppé ez a kontraszelektált, ezerszer is elbaszott rendszer.

És legutolsósorban kurvára nem tudom megérteni magamat, amiért legszívesebben shift+delt nyomnék, amikor egyszer végre, végre kinyitottam a pofámat, még ha semmi haszna nem volt is.

Tisztelt hölgyek és urak - mindenem a demokrácia és a piacgazdaság, de ez itt egyik sem igazán, hanem inkább egy, az előző rendszerből mutálódott, magát mindkettőnek álcázó, vidáman gurgulázó fogalomzavar.

Utóirat:
A Magyar Köztársaság Alkotmánya (1949. évi XX. tv.) 61. § (1) szerint "A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze."

Úgyhogy én most megyek vissza dolgozni.

Mai eredmény a cseten:

Sáska: - A gempátia az nem tûzõkapcsok szúrkálása a végbélbe?
Srakker: - Ha ezt csinálták veled, jobb, ha tudod, átvertek.
Sáska: - Vazz, és még fizettem is érte...
Srakker: - Aszonták neked is, hogy gempatikus pírszinget kapsz, nem? Nekem nem, engem nem vertek át, dehogy, átláttam rajtuk...
Sáska: - Hát az tök menõtrendibevállalós nem?
Srakker: - Á, ultratré, már kiment a divatból, mosmá a tűzcsap-pírszing a trendi.
Sáska: - Egyszer beérem a divatot! Be én! A kudarcaim a gempátiával, a falloszfelezéssel és a micimaci tetkóval nem tántorítanak el!

Betegek vagyunk..

Hahahahaaaa, eljött az én időm. (c) by Nagyvezír Technologies, Inc.

Végre hideg van, és még nem esik az eső. Az utóbbi megin el fogja baszni a hangulatom, egyrészt, mert rühellem, ha a fülembe sustorog, másrészt, mert gyűlölöm, ha vizes a ruhám. Igen, városi gyerek vagyok, az elemekkel vívott heroikus küzdelmet legfeljebb a távirányító kapcsán vagyok hajlandó vállalni, pont.

De most van még egy-két hetem, amikor végre nem izzadok, nem kell belehunyorognom abba a vidámsárga plazmagömbbe, ami a fejébe vette, hogy trendikék pöttyöket bűvöl a látómezőmre, és hatékonyabban dehidratál, mint egy vizespohár kommersz kevert. Persze rajtam kívül mindenki rinyál, mert hideg van, és hülyének néznek, amikor erre vigyorgok, mint a tejbetök. Nekem ez az idő kell, ebben érzem jól magam, azt' mégse rívok a huszonöt fokos kánikulákban, meg a harmincöt fokos temészeti csapásokban.
Ki is fogom használni jól - mindenféle gyűlöletes munkákat végzek napszámban, és imádkozom a pénzemért erősen. A Szikrit-féle baleset ismét felpörgött (segítség, kérem, ne tessék szórakozni a hormonjaimmal, mert ha fellázadnak, az nekem nem lesz jó). Tessék szíves lenni eldönteni, mit tetszik akarni, azt' aszerint cselekedni, akkor majd én is ki tudom találni, mit is akarok voltaképpen. Talán. De azért, ismerjük el, jóval valószínűbb, hogy a kérdésben az lesz, amit Szikrit akar. Ez a hormonháztartás dolog teljesen, teljesen el van baszva.

Hogy félhetek attól, amit szeretnék, és miért üvölt az önérzetem az ellenkező irányba akkor, amerre józan logika szerint kéne neki? Eh... ki kellett volna lőni baze ezt a modult akkor, amikor megszülettem - csak a gond van vele, és tele van buggal. Az egész életem arról szólt, hogyan legyek ésszerű, hogyan csapjam fejbe azokat az indulatokat és érzelmeket, amelyek gátolnak a megfelelő viselkedésben, hogyan őrizzem meg az önuralmamat, hogyan irányítsam magam - erre jön valaki, valahonnan, észrevesz, meglát bennem valamit, és módszeresen nekiáll lebontani mindent, amit eddig magamról hittem. Most húzzam ki magam, vagy húzzam meg magam?

Pfeh, megyek inkább melózni, azt' majd lesz, ami lesz. Fatalizmus rulez.

Elnézést, népek, ma nem lesz komoly post: fáj a fejem, a szemem könnyezik, és kurvára másnapos vagyok. Most két Red Bullról működöm. Nem kéne ebből rendszert csinálni, mert lassan infúziós állványra szerelt koffeineshordóval indulhatok el csak otthonról.

Hoppá, hoppá, kedves hölgyek és urak, most látom csak - mert kicsit mintha kevés időt töltenék az irodámban -, hogy Brainoiz szaktárs visszatért Londonból.

Üdv itthon! *ujjong, ujjong, ovác, ovác - cheerleaderek felvonulnak, levonulnak*

Milyen alapon jelölnek egy Bizottságban való részvételre manapság valakit egy álomigazgatási szervben?

a) Hozzáértés, a téma minden részletre kiterjedő, naprakész ismerete
b) Jó kiállás, kifinomult árnyalatok megkülönböztetésére is alkalmas idegennyelv-tudás (StarCraft, mint oktatóprogram kifejezett hátrány)
c) Öltönyben jött dolgozni

A helyes megoldás a c). Woooo-hoooo!

Na, most jól bántani fogok egy éttermet. Mint az talán már kiderült, szeretem a hasamat. Ő meg ugye viszontszeret, mert fenntart a háborgó tengeren, meg mert 10 Celsius-fok körüli hőmérsékleten érzem jól magam - ami nem macsó, de legalább vigyoroghatok, amikor másnak befagy a segge -, sz'al örülök, hogy megvan, na, pláne, amíg be tudom húzni. (Ad hoc interim ellenőrzés: még be tudom.)

Ezért is durran el az agyam, ha csalódnom kell egy vendéglátóipariban, ahová ugye azért megyek, hogy átlagos szemlélő számára vérlázítóan magas összegeket felejtsek ott mintegy véletlenül. Ha már egyszer beesz a fene, akkor ne csak a kaja legyen jó, hanem a kiszolgálás is. Tessék örülni, hogy ott vagyok, ha szép vagyok, ha nem (Öltönyös FogyasztóZombi voltam, sz'al még csak a ruházkodásomra se lehet panasz. Jó, a nyakkendőm randa. És? És?!). Legalább a pénzemért tessék szeretni, csókolom. Márpedig most nagyon míszpicsoid kiszolgálásban volt részünk Rejtő-hőssel, én meg néztem laposan az újabb és újabb pincérnői hibák és szájhúzogatások láttán. A helyszín a Három fenyő étterem (II. oszt., az étlap szerint), a sör Gösser, illetlenül sok habbal (tessék megtanulni csapolni), a táplálék orosz hússaláta, meg jóféle 200 gr-os steak zöldborsmártással, ami jó volt; félig átsütve, ahogy szeretem.
Talán teszek majd még egy utolsó próbát - a tesztelés félidejében egy-egy az állás, mert előszörre elég pozitív benyomást tett rám a hely -, de valószínűbb, hogy visszaszédelgek a jól bevált kedvenceimbe, ott biztos, hogy jó helyen van a keresetem. Meg lesznek még vadregényes felfedezőtúrák is Budapest étteremvilágában.

Igazán megjöhetne a pénz a novelláért. Most megint elég low-level vagyok anyagilag.

Vannak orrnehéz napok.

Az egész a reggel bebootolásánál siklik félre. Valami nem töltődik be, aminek kéne, vagy fordítva - az ok ismeretlen, a lényeg az, hogy egész nap csak kapálózom bele a vakvilágba, erősen igyekezve, hogy el ne mosson egy olyan hangulat, ami, ha elhatalmasodik, menthetetlenül fekete szemfestékkel és hullafehérre sminkelt babaarccal végződik (hm, most elképzeltem magamat gótsminkkel. Fogalmazzak úgy, hogy egész könnyen fel tudnám vinni némi fekete festékkel a Mare Nubiumot valahová a járomcsontom környékére). És hiába a sok bevált csodaszer, beleértve a Red Bullt, a kávét, a plasztik ebédet, a kék Balaton szeletet (másképpen a Főiskolás Energiacellát), minden érintetlenül pattog le a Kibírhatatlan Nap fílingjéről.

Pedig annyi dolgom lenne, hogy még. Célom a világban, meg efféle okosságok. Visszamosolyogni embertársaimra. Leflémelni embertársaimat, mint a taknyot. (És/vagy, ezt ne feledjük.) Meg a napi operatív, amivel televisítom a blogot. Egyelőre annyira kiszorít minden mást, hogy kábé minden harmadik gondolatom terjed huszonnégy óránál hosszabb időtávra.

De persze el fog múlni, lesz időm egyszercsak, hogy alkossak, csak addig fogom picsa rosszul érezni magam. Az ilyen szakaszokat legszívesebben előretekercselném, azt' megnézném a végén, hogy mit csinált a féltudatos énem autopilótára állítva. Egészen sok nyűglődést megspórolnék magamnak.

Az Übersuck I visszaköszönt, de leverjük tüstént. Voltam délelőtt fodrászvizsgán modell, úgy tűnik, a delikvent átment, én meg nagyon jólfésült vagyok. Miután az elkövető lerombolta rólam a mintegy húsz percig létezett, mintegy negyven éve elavult hajkölteményt.

Túl sok McFuck műanyagot ettem, ezért pislogok laposakat. Ürül kifelé a véremből a koffein, a taurin meg a glükoronolakton, és laffadok lefelé. Fura, amikor visszafelé jöttem, és éppúgy néztem ki, mint mindig - öltönyös fogyasztózombi a sarokról -, jó értelemben megnéztek maguknak a szemet gyönyörködtető nőnemű utastársak. Biztos látják rajtam, hogy most nem az egóm, hanem az EEG-m szorul simogatásra. Valahol lenn, mélyen, a vegetatív szinten, ahol reves betonoszlopokat mosnak a mocsokszínűen gurgulázó hullámok.

Kibaszott költői, kéremszépen, mélyről, a zsigerből.
Holnap jelentkezünk a mániás fázissal.

Edit: igeidők egyeztetése, egyes gépelési hibák kijavítása.

Pénteken vedeltem, utána vonattal mentem haza a Nyugatiból.

Szombaton megnéztem pár filmet, meg az Übersuck II-vel tötyögtem. Hadd mutassak be egy zseniális alkotást: Dog soldiers. Ami fantasztikus benne, hogy látszik: semmivel nem akar többet nyújtani, mint amit egy ilyen filmtől alapból elvárhatna az ember. Nagy lövöldözések, pixelmonszták, nagyon-nagyon elbaszott brit akcentus (Spoonie = Szpűuni), "We have only forty-eight rounds", sz'al nagyon bejövős ez a film nekem a maga egyszerűségével.

Tegnap találkoztam Zerglinggel. Rendkívül kevéssé voltunk hatékonyak, de legalább megalkottuk Bercit, az élien házőrzőt. Íme!

Berci nagyon szereti a többi kutyát. Mindig letépi az összes végtagjukat, és becipeli õket a királynõhöz. Ha vedlik, gyorsan ki kell takarítani az ólját, mert a bõr odaszárad a falakhoz. Sétálni csak szervópáncélban szabad vinni, mert felugrál, és játékosan letépi az ember veséjét.
Összecsavart újságpapír helyett javasolt a 20 kV-os ipari sokkoló, Zil-aksira kötve, arra már felneszel. Imádja, ha a füle tövét vakargatják, ezért van a szép banán fejére tríciumtartalmú festékkel felfestve két nyíl, "Jobb fül" és "Bal fül" feliratokkal.
Ha megcsóválja a farkát, nemcsak a nagyi gusztustalan vázái között vág rendet, hanem a vakolaton is. Ha megijed, a sarokba húzódik: nehéz lecsalogatni a plafonról, ezért ne ijesszük meg. Berci kedvenc játéka az ipari gumiból készült, öngyógyító folyadékkal teli, belsõ kompresszoros gumikacsa, naponta akár hármat is elrágcsál belõle.
Általában bézból-pályákon szokták sétáltatni, körben végig magasfeszültségû vezeték, és az sem árt, ha a pálya maga három méteres falvastagságú betonmedencére épül, mert vannak bizonyos tacskóreflexei. Mindig kiássa a második világháborús gyalogsági aknákat, és vigyorogva hozza gazdinak.
Az ólja úgy néz ki, mint egy klasszikus gigeri rémálom: a titánacél, szegecselt "Berci" feliratú táblára nyálkásan ráfolyik a szittyós élien protoplazma. Egy-két csontváz a falakba építve (Berci nem elássa a csontokat, mint a normális kutyák, hanem falba ragasztja õket), egy két Magyar Posta logós powerarmor a sarokba dobálva, rajtuk fognyomok.

Ma reggel peniglen kijavítottam a részprojektek első változatát. Nem is rossz ez, na. Még a végén kész leszünk.

Nah. Ma vedelni fogok, ez már biztos. Óriási rinya várható, mert Misztörendőzánnal kisírjuk magunkból a munkahelyi feszültséget.

A hajam bosszút állt rajtam, amiért egy fodrásztanoncra bíztam. Már három napja dúl a bosszú és a vérzivatar, mert a hajfixáló miatt úgy nézek ki reggelente, mint akinek láng nélkül explodált a kezében a flakon. A másik, ami segíti ezt az effektet, az a töksapkára hajazó fejfedőm, ami miatt egyszer nem engedtek be minket a hírhedett Zóna bisztróba (vadul konfabulálok, nem kell mindent elhinni. Az egyetlen tény az, hogy egyszer az írókörös cimbikkel feltűntünk a létesítmény előtt, erre a nominálisan non-stop intézmény nem nyitott ki. Pedig ott volt a tulaj. Pedig szépek voltunk és diszkrétek). A lényeg az, hogy úgy nézek ki, mint egy speeden élő kakadu. (Igen, ezt a látens geek-génjeim teszik. Mindjárt jön valaki a tagboardon, mármint aki ismer, és kedvesen kijavít, hogy nem is olyan látensek azok a gének.)

Tegnap este belenéztem a Végállomás 2-be. Azt' abbahagytam. Mert rossz. Még annak is rossz, ami lenni szeretne. Vagy nekem nincs ízlésem, ez persze lehetséges, de azért elég erősen kitartok az álláspontom mellett. A rettenetes 180-as járat, brrrroar. Viszont megszereztem a Blade runnert.

Az utóbbi időben egy képregény ötlete rohangászik a fejemben, már csináltam egy-két figuratervet, de ki van zárva, hogy ebből öt éven belül bármi is lesz. Egyszerűen nincs rá időm. Persze rá lehetne ütni a krumplipecsétet, stencil betűkkel, hogy a "Való életből merítve; magyarhangja-Juhász Jácint".
Megállapodtunk viszont Rejtő-hőssel egy közös projektben, amin mindketten szeretnénk keresni jól, mert a pénzt azt szeretjük. Nem is lenne vele annyi munka, végül is, ha egy olyan kétszázezer karaktert megírok (ami kábé három-öt novella), akkor a magam részét teljesítettem is, aztán már csak nézni kell, ahogy jóóó kis forintocskák vadul dürrögni kezdenek a bankszámlámon és mindenféle szentségtelen rítussal bevezetve szaporodni kezdenek. Ha ilyen szempontból nézem, a folyószámla-kivonatom kész horror-pornó.

Van először ugye hónap eleje. Megérkezik állambácsitól az első néhány forint, és olyan orgiát csapnak, hogy még a bankomatok is csak csilingelni tudnak tőle. Aztán a hibásan működő közegészségügyi ellátás miatt a születendő kis forintok kábé fele elpusztul, bit- és tinta-tetemeik már csak a hó eleji obligát leporellót szennyezik. Aztán felüti a fejét Folyószámla-országban egy etnikai tisztogatással felérő népirtás - először a nullával végződő összegeket nyírják ki, aztán a maradékok is egymásnak esnek, és addig gyepálják egymást, míg a Szőrvájvalofdöfitteszt elve alapján egy rosszképű, borostás, kábé kétezer forintos összeg marad, aki vígan tenyészik, danászik és nyálzik a kivérzett Folyószámlán a következő hó elejéig. Amikor is felkészül arra, hogy az új bevándorlókkal való hormongőzös összevegyüléssel továbbörökítse magát. Elvileg előfordulhat tehát az, hogy amióta a számlám megvan - öt éve - a hó végét mindig megérte valami bucira vert fejű különítmény, és azóta is ők terrorizálják a többieket.

Ugye mindenki szerint jobb lenne, ha dolgozni mennék végre?

Végre visszatértem, megint Übersuck II on-the-spot. Komolyan mondom, kezdek tisztábban látni ebben a projektben, ami már csak azért sem hátrány, mert én koordinálom az egyik részét. Azt is látom már, hogy mikorra várhatom a részfeladatok teljesítését, és egyelőre úgy tűnik, meglesz minden, amire beteg lelkem csak várhat - a medve bőrére elköltött ital még azért maradjon csak a szekrényben.

Visszafelé jövet megtalált a Gouranga-kommandó. Ennek eredményeképpen a készpénzkészletem lejjebb kúszott kétszáz forintnyi apróval - munkakörömből és adósávomból következően kissé érzéketlen vagyok az azonosíthatatlan végállomású pénzügyi műveletek iránt -, a bokám megemlékezett arról, hogy van ám neki üzemi állapota is, és hangos roppanásokkal váltott futási pozícióba, valamint rájöttem, hogy elfogyott a bagóm. Az elsőn vigyorogtam, a másodikat kibírtam, a harmadikat pótoltam. Most megint nyugodt vagyok és hűvös, mint mirelit hamburger a benzinkúton.

Kíváncsi vagyok, hogy a Dúlás-kötet mikor éri el a boltokat, mert lassan kezdek kifutni a pénzből. Na, nem mindet eljótékonykodtam - még csak az hiányozna, hogy valakik itten terjeszteni kezdjék rólam, hogy lelkem is van -, a nagyját elittam, elbagóztam, elkajáltam és törlesztettem az adósságaimat. Egyszer élünk - akkor is meddig... Eszerint az idióta honlap szerint 2053. szeptember 21-én lesz találkám a FeketeCsuklyásMezőgazdaságiJóMunkásCsontvázzal, már ha el nem baszom a felszállást a metróra. Legalább biztat valaki ilyesmivel.

Nah. Übersuck II on-the-spot edissön, ebédszüneti kiadás.

Voltam már az elmúlt két napban:
- Diszkréten körberöhögve (Tűrtem. A szakmai kiállás megköveteli.)
- Hazugságokkal traktálva (A legpenetránsabbak azok voltak, amikor Fontos Emberek közölték, hogy örülnek, amiért ott vagyok. Amiért ott vagyunk. Ugyan már. Lófaszt.)
- Rettegő szemekkel vizslatva (az ember azt hinné, hogy ez jó érzés. Szintén lófaszt.)
- Befolyásolási próbálkozás tárgyává téve (az elején még mindig van süti. Aztán varázsütésre elfogy.)
- Körbebratyizva. (Előfordul.)
Mindazonáltal nem vagyok teljesen elégedetlen a dolgok állásával.

És most megint megyek vissza. Még van kábé két hetem, hogy befejezzem az Übersuck II rám eső részét, de már aggódom, hogyan fogjuk tartani a határidőt. Asszem, kezdem érteni, miért idegbeteg állat az összes főnök. Woooo-háááá.

Üdvözlet és Dühroham!

(Péntek)

Egy cseten priviben jót ordítoztam Parandroiddal a blog miatt. Épp csak be nem linkelte középre, amiért a saját beleivel fojtottam volna meg.
Persze elvileg faszság ez a hiszti, amit levágtam - bár persze az is beletartozik, hogy ha valaki harmadszori kérésre sem hajlandó a privát kommunikcióra, az kapja be. És ne kelljen neki más magyarázat, mint hogy megkértem erre.
Mégis úgy érzem, tartozom egy magyarázattal.

Van ugye a személyiségemnek az az aspektusa, amit mindenféle személyes kapcsolatban látni lehet. A rólam kialakult kép rendszerint pozitív, bár sosem tartanak olyasvalakinek, akit igazából komolyan kell venni. Erre kőkeményen rá is játszom. Bociszem, bohócvigyor, meg amit akartok. Ez a szerepem legjobb esetben is csak félműveltnek nevezhető, de egészen jó lényeglátása van.
Van egy olyan oldala is, amelyet mindenféle virtuális társalgásban lehet látni: szellemes, cinikus, humoros és kegyetlen. Néha trigger-happy. Azért ez se tesz ki egy teljes személyiséget, ismerjük el. Egy részletgazdag sztereotípiáról beszélünk, egy szerepről - ami persze jórészt én vagyok, hiszen másként sosem tudnám élethűen alakítani -, ami annyira megtévesztő, hogy sokan elhiszik, ilyen vagyok. Nem tévednek nagyot: ilyen is vagyok.
És persze ott van a pórázon tartott, szuicid-homicid váltottkasztú idióta a fejemben, és néha rázza a ketrecet. Sokaknak van. Van, akiknek problémákat is okoz. Csak attól, hogy valaki ül Atlantiszon, és azt kiabálja, hogy "Nem süllyedünk! Nem süllyedünk!", attól még ömölhet be a víz. Sz'al, ez amolyan "Note to self", elsősorban, azoknak a gondolatok és érzelmek feljegyzése, amiket amúgy szeneslapáttal takarítok el az operatív memóriából.
Állítólag van bennem egy romantikus lélek is, de azt kicsit áthuzaloztam, és azóta szóvirágokat kötöget.

Sokat segít, ha kiírom magamból a napi szopást és az örömöket. Az, hogy ezt más is látja, és ilyen módon akár meg is ismerheti a személyiségem ezen nézőpontból is, az nem bug, hanem ficsör.

De azért szeretem, ha nem csámcsog mindenki a gondolataimon. Mert akkor le lesz flémelve a picsába.

(Szombat)

A szombati napom orbitális virtuális brutális győzelemben csúcsosodott ki. Rejtő-hősnél játszottunk egy házi világon szerepet - aki skizofréniára gyanakodna, a következő pár mondatban csak egy virtuálisan létező személyiségmodellről, nevezetesen a karakteremről, bizonyos Jacques LeBocq vezérőrnagy úrról van szó -, és kiirtottuk együtt jól 1945. augusztus 16-i dátummal Alvaro Fuentes szaktársat, egy mexikói származású diktátor-démonidéző-ősmágus-wannabet. Valós időben két, játékidőben már négy éve hajkurásztuk szerte a világon. (Mexikó, egy csendes-óceáni szigeten lévő szövetséges kísérleti telep - ezutén kapcsolódtam be én is a vadászatba -, Hongkong, a népi Kína, Berlin, Potsdam, Szibéria, Genf, San Francisco, Hirosima, csak hogy a fontosabbakat említsem. Közben vesztettünk vagy húsz szövetséges arcot, tagjai lettünk egy klasszik "megmentjükavilágotjólaháttérben" szervezetnek, saját embereiket lövöldöző náci tiszteket géppuskáztunk halomra, légitársaságot alapítottunk, meg efféle. Ja, meg vittem csokit anyunak Svájcból.)

Innentől már rólam van szó. A győzelmi Dunhill szivarom még megvan, mert otthon hagytam. De legközelebb azért elfüstölöm - nagy győzelem volt, van egy olyan érzésem, hogy csúnyán rábaszhattunk volna. Ha nem lenne innen-onnan összelopva a sztori, bizonyisten ellopnám és megírnám. De még nincs semmi veszve, még mindig megírhatom.

(Vasárnap)

Egész nap egy majdhogynem létfontosságú dokumentumot vadásztam a szobámban. Elfelejtettem bagót venni, ezért dúltam, mint az éji bogár, többször leüvöltöttem jó anyám haját, hogy milyen alapon pakolászik odabent. Úgy tűnik, megértette, mire céloztam ezzel az egész hisztivel: ha mostantól eltűnik valami, csak én lehetek a hibás. Remélem, most sikerült bevésni a dolgot - néha hazaviszem a munkát, és nemtom, hogy számoljak el vele, ha elrak valamit. Aztán persze megkerült az a szar - becsúszott egy fotel alá -, nekem meg Kínáig süllyedt szívemről a kő.

(Hétfő)

Ha minden napom ilyen lenne, boldog ember lennék. Kimentem két helyszínre, egész jól le is kezeltem az esetleges kínos helyzeteket, pörögtem, vidultam, éltem, amit kell, és végigolvastam a Transmetropolitant. Ezer köszönet Magamura bajtársnak, amiért megismertetett ezzel a gyönyörű kegyetlenséggel. Az első nyolc oldalon pislogtam kuszán, hogy mit lehet ezen a szaron szeretni, úgy mégis, meg őszintén, de aztán felbúgott a sztori, a szikraközöknek ibolyaszín bajuszuk nőtt, sercegett a tömegben rugdosódó elektronok bandája, én meg megint alig aludtam valamit. Hatvan epizód egy sci-fi, némileg cyberpunk hangulatú, de igazából besorolhatatlan világban, ahol Spider Jerusalem, a junkienégyzet igazságvadász zsurnaliszta és segítői, a két filthy assistant görbe tükröt tartanak a mi magunk kis világa elé. Picsajó.

(Kedd)

Megint helyszínem lesz, csak most kicsit fáradtabb vagyok. Kopipaszta az Übersuck I-ből, egyelőre, aztán majd a kreatív moduljaimat is be kell bikáznom, mielőtt teljesen kifutok az időből. Hasta luego.