Egyiptom felülnézetből 3.

Harmadik nap

A nap, jó szokás szerint, ismét a szálloda várótermében kezdődik, zuhany és a már régóta esedékes hajmosás után. A szakállam még mindig aszimmetrikus, mint a kurvaannya, de erről ekkor nekem még sejtelmem sincs. (Azóta is így van. Majd eladom valami divatirányzatként.) Reggeli, eközben ismerkedés a haloumi sajttal (ízre finom, de rohadtul nyiszorog az ember foga alatt). A reggelt feldobja, hogy leöntöm magam török kávéval, a szőnyegre egy csepp se jutott. A szálloda személyzete bocsánatot kér, de az udvariasságuknak nincs köze a köztem, a finommotoros mozgásom és a gravitáció között fennálló kényes egyensúly hirtelen felborulásához. Miután átöltözöm, kétautós konvojunk megindul a Media Production City felé. Bizonyíték arról, hogy az egyiptomi társaság nem viccel, ha építkezésről van szó: a sivatag kellős közepén húzták fel ezt az irdatlan létesítményt. Az út kifogástalan minőségű, mondjuk, nem is fagy fel minden egyes télen. (Az azért kiderül, hogy egyes, nem túl szívbajos vállalkozók itt is szeretik kispórolni belőle az anyagot.) Az EMPC stúdiókomplexum, vezérlőkkel, öltözőkkel, az utómunkához szükséges felszerelésekkel és vagy féltucat külső helyszínnel. Itt amúgy sorozatok, történelmi filmek, vetélkedők, beszélgetőshow-k készülnek. Még egy médiaipari főiskolára is jutott a helyből. Az egyik delegáció-tag kolléga, jó ellenőrhöz méltóan, amíg nem kopogtatja meg, el sem hiszi, hogy az egyik díszlet fából van (abból van). Ezután mindent, ami épületnek látszik, megkopogtat, amíg ki nem érünk. Gyanakvása érthető: fél méteres távolságból már csak az árulja el a turpisságot, hogy festettek az árnyékok, és így fejmozgatással még leleplezhető, hogy nincs rajta bemélyedés. Távolabbról nem. Ráadásul vannak olyan történelmi helyszínek, amelyeket gyakran használnak, vagy nagyon fontosak, azokat felhúzták betonból. Vezetőink elmondása alapján Egyiptom legalábbis regionális középhatalomnak tekinthető a médiaiparban: az Öböl-államokban elég népszerűek a műsoraik, és ha valaki nagy hal akar lenni az arab világban, előbb Egyiptomban kell kimagasodnia a tömegből. (Amikor figyelembe veszem, hogy csak Nagy-Kairóban több ember él, mint ahányan magyarul beszélnek a Földön, kicsit könnyebb perspektívába helyeznem a dolgokat.) Jól szórakozom amúgy magamon, amikor bekapcsolnak a belém nevelt ösztönök: még a kültéri díszlet körbejárásakor is körülnézek a villamossíneken, amelyek végén a baknál egy üzemképtelen szerelvény ácsorog. Meg a kapanyél is elsül, ja. Hirtelen váltásként átvisznek a vidámparkba, mert itt az is van. Péntek lévén eleinte nem túl nagy a forgalom, csak kötelességből tartózkodnak itt a népek, aztán magukhoz térnek az emberek a lakásaikban, elmennek a pénteki közös imára, majd családi program. Eddigre mi túl vagyunk egy hullámvasúton (rövid, de azért markoltam a majrévasat), a mögöttünk lévő kocsiban kuporgó nagydarab felvezető motorosrendőr arca majd kettéesik, úgy vigyorog. (Az enyém is.) Viháncolunk egy darabig, már akinek a büszkesége engedi - az enyém engedte -, aztán lepihenünk egy kávézóban, ahol ismét próbát teszek egy török kávéval, a vízipipát (sisát) azonban visszautasítom, mert ránézésre tüdőlövésnek tűnik, paprikás jancsiszöggel, szájon át. Eddig vezetőink imádkoznak. Bámulatos, hogy a pesztrálásunk ellenére mindig megtalálják rá az időt. Nekünk is jól jön a kis helyi magyar magány: megvitatjuk az eddigi napok eseményeit. A kávézó olyasfajta hangulatot áraszt, amit meg tudnék szokni, ha sok pénzzel bírnék - azt a ritkán elérhető illúziót árasztja, hogy innen nem kell sietni sehova. Miután Ejsszamék visszajönnek, indulás vissza Kairóba, hogy megnézzük a CityStars plázát, és elkúrjuk az összes pénzt, ami eddig megúszta a Khan el-Khalili purgatóriumát. A pénztárcám sikoltozik és könyörög. Fent nevezett pláza szép nagydarab: hat plusz négy szintes, a légköbméterét még kiszámolni se nagyon merem. A legnevesebb világmárkák, nyugati szemnek kellemesen rendezett árubőség. Itt láttam a legtöbb, kendő és fátyol nélküli lányt. Harmadik napja vagyok itt, és máris kicsit furcsállom magamban a látványt. (Ez nem gerjeszt ellentmondást azzal a ténnyel, hogy a kolléganőim csadorhiánya teljesen természetes számomra, eképpen bizonyítva a tényt, hogy egy bürokrata fejében bármilyen paradoxon elvan, mint a befőtt, ha jól van iktatva.) Hozzá kell tenni, hogy a kendőt az általam látott fiatal/középkorú nők túlnyomó többsége divatkiegészítőként hordja, és jól is áll nekik. A csapat rövid megbeszélést követően megállapodik a találkozási helyben és időben, majd szétszalad a szélrózsa minden irányába. Én Ejsszamhoz és a delegáció másik férfitagjához csapódom, mindenféléről beszélgetve grasszálunk a fények és az üvegek között. Végül azonosítunk egy értékelhető célterületet, és arrafelé navigálunk. Kicsit megszívat minket a gyűjtőrendszerű lift, mert itt nem az van, hogy megnyomod a fel, illetve le irányú nyilat, majd vársz, és a fülkében billentyűzöl, hanem beszállás előtt kell megadni az elérni kívánt emelet számát. Utazunk is kicsit fel-le, mielőtt Ejsszam rendezi a helyzetet. Komótosan elcsesszük a pénzünket. Idő, hely stimmel a megbeszélt ponton, csak a létszám nem: valaki naná, hogy elkeveredett. Navigációs hibát gyanítunk, és tényleg. Negyedórányi szopoda után végre sikerül megszervezni, hogy rátelefonáljon valaki, majd, miután kiszedtük belőle a helyzetét, az örök türelmű Ejsszam megy érte, hogy elhozza. Az én fogaim ekkorra már összecsikordultak párszor. Végül megjönnek, és indulhatunk vissza a hotelbe. Ennek elmondhatatlanul örülök, ahogy annak is, hogy a reggeli bénázássorozatom nap végére elmúlt. Visszatérésünk után hálásan hanyatlok az ágyba.