Azért olyat sem álmodtam még eddig, aminek olyan végkifejlete van, hogy egy tömegverekedés kellős közepén egy arctalan haverral karöltve támadom az ellent, és a főellenfelet úgy sikerül csak lenyomni, hogy amíg ő eltereli a figyelmét, addig én az oldalába török egy száz grammos étcsokoládét...

Furcsát álmodtam. Álmomban el kellett engednem egy nőt, akit évek óta nem látott az álombeli énem, és akiről tudtam, hogy szeret, és tudtam, hogy szeretem, de az a kurva idő és a hely már megint nem volt megfelelő. Mert, ahogy ebben biztos voltam, soha nem volt az, és nem is lesz az. Mosolyogva váltunk el, de asszem, nem az infarktus szorongatta azt az elhasznált izomcsomót odabent, amikor felébredtem. (Mert rendben szedem a gyógyszert.) Az arcára viszont már nem emlékszem.

Ébredés előtt még majdnem megfulladtam egy folyóban, ahová egy hídról sikerült aláereszkednem, de végül, miután nagy nehezen sikerült eldöntenem, hogy melyik irányba közelebb a part, simán partra evickéltem egy duzzasztógát tövében. És mindenki engem nézett, ahogy áttetsző vizet csöpögtetve mindenfelé - "Ideje partra menni, mert lejjebb már tényleg mérgező" - átslattyogtam a folyó mellett húzódó párhuzamos betoncsatornák tömkelegén, de én már büszke voltam és elégedett magammal, így sutyorgásukat az ájult tisztelet jeleként értelmeztem.

Ja, amúgy mára virradóra azt álmodtam, hogy apróra tört üvegpohár-morzsalékot eszem két pofára, és csak akkor veszem észre, hogy ezzel esetleg elvághatom a pofámat - csak a pofámat féltettem, de erre is csak akkor jövök rá, amikor szólnak -, amikor már másfél kilót legyűrtem.

Ugye, így jár, aki mohó.