Oké. Az van, hogy a lakás körüli hercehurca és a munkahelyi hisztik és unalomhegyek kezdik kicsit kikezdeni a reaktorburkot. Olyan kibaszottul zen vagyok, hogy csak a fél várost géppuskáznám árokba, a másik felénél már elröhögném a világundoromat, talán.

Egyáltalán nem segít, ha anyám bele akar szólni, hogy mit és hogyan csinálok. Munkamódszerem lényege, hogy sosem nézünk fel, és mindig azzal foglalkozunk, ami szembejön. Csak semmi perspektíva, még megzavarna. Olyan ez a lakásvásárlás, mint egy fraktál: ha elkezdek elgondolni egy feladatot, rögtön apró részfeladatokra bomlik szét, amelyek mindenféle szentségtelen dolgokat művelnek egymással. Szóval ezt gyorsan abbahagytam, és lineárisan intézem a dolgaimat, az még talán menni fog. És úgy látom, hogy az istenért fel nem fogná jó anyám, hogy én így működöm. Muszáj neki addig feltenni az újabb és újabb kérdéseket, amelyekre még nem tudom a választ, amíg el nem reped bennem valami hűtőcső. Minden egyes kibaszott kurva alkalommal muszáj eddig basztatnia. Muszáj neki, úgy működik. Utána persze kibékülünk, de attól tartok, hogy az ilyen afférok nem múlnak el nála nyomtalanul.

Biztos van valami módszer, hogy ezt a helyzetet kezeljem, de még nem tudom, mi az.

And now: music.