Kilenc. Nem fontossági a sorrend, hanem kizárólag azon múlt, hogy milyen sorrendben jutottak eszembe.

(Ez nem nosztalgiafelsorolás, hanem az elmúlt három év általam legjobbnak ítélt 9 zenéje. A múltról nem beszélünk, hiszen csak illúzió.)

Monster Magnet – The Right Stuff

Mert amikor ezt hallgatom, mindent meg tudok csinálni. Nincs kétely, csak reflex, meg egy vigyor a szám sarkában, hogy na igen, bazmeg, megy ez, még ha akkora paraszt is vagyok közben, hogy vaspapucsos faeke szánt árkot mögöttem a parkettán. Gyakran használom íráshoz. Lehet, hogy át kéne állnom a March or Die-ra, és akkor be is fejezném a cuccokat.

Motörhead – March or Die

Első világháborús-apokaliptikus-namégegylépést életérzés, embergyűlölőbb napokra. A zenéje egyszerű, mint a faék – Lemmy bácsit nem azért szeretjük, mert annyira technikás basszusgitáros. Lemmy bácsit azért szeretjük, mert néha olyan sorok esnek ki azon a rusnya száján, hogy belefacsarodik az ember lelke, azért.

Static X – The Only

Na, egyszerűség, életöröm, megint. Need for Speed: Underground OST-ről szereztem. Nincs is annál nagyszerűbb érzés, mint amikor az ember ezt a számot üvöltve kenődik fel valami ellenséges szándékú poligonra, száznyolcvannál, szappanozott kerekeken sikítva kanyarodás közben. Még mindig ez jut róla eszembe.

The Seatbelts (Yoko Kanno) – Blue

Cowboy Bebop zárószám. Heves bazmegelések emléke. Az a fajta zene, ami után be kell pakolnom valami shotgun run soundtracket, különben még elérzékenyülök.

Megadeth – The World Needs a Hero

Megint egy „hagyjatok már békén a hülyeségekkel, különben tipróláncos targoncával krosszozok át rajtatok” típusú napokra termett szám. „…yeah, tell ’em anything, just get them off my back.” Hagyjatok békén, nem mondok többet. :morc:

Rammstein – Los

Az egy dolog, hogy jól lehet rá vonulni az utcán, de zseniálisan őszinte is, és ez nekem bejön. Amikor egy világhírű banda arról énekel, hogy énekelni ugyan a kezdetek óta nem tanultak meg, viszont most már legalább hangosak is mellé, és hogy nem felejtették el, hogy folyamatosan fikázták őket, amikor megindultak. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha nem sörre és játékidőre cserélném a szabadidőmet, akár még lehetne is belőlem valami.

Metallica – Master of Puppets

A boldog hajrázós korszak, a kopott farmer és a kockás ing időszakának mementója. Nem, nem kanadai voltam. Azon kevés Metallica-szám egyike, ahol a szöveg is rendesen össze volt hegesztve. Nem mondom, azért is szerettem az albumot, mert volt rajta cthulhus szám, és akkoriban még kellemesen megborzongatott a mélyből előtörő csápolós iszonyatok gondolata (nem, nem a túlsúlyos koncertjáró hobbikurvára gondoltam itt). De ezt a számot nagyon bírtam.

Motörhead – Whorehouse Blues

Új szerzemény. Szájharmonikás blues arról, hogy alapvetően kellett volna nyitni harminc évvel ezelőtt egy kis kuplerájt, ahelyett, hogy az úton öregszünk meg, bár végül is ennyi idő után már tökmindegy. Fantasztikus. Az a fajta zene, amitől elégedett mosoly költözik a fejemre, és ezt általában nem értik az utazótársaim a tömegközlekedésben. Annál viccesebb.

Life of Agony – Don’t you (forget about me)

Feldolgozás, de nekem nagyon tetszik. Persze, agyatlan szenvedés, de az igazi szenvedés nem sok helyet hagy az agynak, ugye. Így, ha nagynéha ingerem támad ilyesmire, fejberúgom a cinizmust meg az önbecsülést vasalt bakanccsal, és beteszem ezt a számot endless loopban. Az első fél óra után kiég belőlem az önsajnálat, és mehetek vissza a dolgomra. (Vagyis semmit tenni, sört inni és pixelt ölni.)

Ha, én is vakvágány vagyok a netes infóvírus terjedése szempontjából. Nem mondom meg senkinek, hogy vigye tovább a kórságot.