Azok a nem-hivatalnokok, akikkel ma kapcsolatba tudtam lépni, mostanra bizonyára meg vannak győződve arról, hogy a hivatal, ahol dolgozom, olyasféle képet mutat, mint egy Alzheimer-kóros emlékeinek tárháza. Rendkívül kaotikus, elég homályos, és alapvetően egyre kevesebb mindenre jó.

A látszat megtévesztő: a helyzet ennél sokkalta durvább. Az még egy dolog, ha a hivatal vezetése által sorozatban, különös kegyetlenséggel, aljas indokból elkövetett bénázás miatt én érzem magam kellemetlenül - baj majd akkor lesz, ha már ez is elmúlik, és a távoli, ámde ingerlékeny, rendszerint elég ostoba és rövidlátó, de mégiscsak engem fizető adófizetők helyett kizárólag a saját seggem integritása fog motiválni.

Nem biztos, hogy eredményesebben tudnám csinálni, elvégre a szarból arany transzmutáció keveseknek sikerült eddig, viszont legalább újdonságot hoznék a megfáradt bürokraták életébe merőben szokatlan, kreatív gondolkodásra valló módon végrehajtott, orbitális elbaszásaimmal. Bár az igazi veteránok már mindent láttak.

Sőt, még az is lehet, hogy nem csinálnám ennyire, ennyire, ennyire... rosszul.

Már csak abban reménykedem, hogy a következő kormány, pártállástól függetlenül, a verda megjavítása, és nem az eldózeroltatása mellett fog dönteni.

Ja, de amúgy még az is lehet, hogy valaki kiadja a fakkolós-baszós-gyakós-partraszállós képregényünket. A lilaköd társulat tán nem fog a keblére ölelni, de az efféle kebelreölelgetés mifelénk amúgy is túl intimnek minősül.