Egyiptom felülnézetből

Na, szóval visszaértünk az Egyiptomi Arab Köztársaságból. Egy befolyásos szervezet meghívására érkeztünk, akik egészen komolyan gondolták, hogy itt mi most jól fogjuk érezni magunkat, mialatt az ő vendégeik vagyunk. És, mint a későbbiekből ki fog derülni, ha az egyiptomiak valaminek nekiállnak, ott neki van állva.

Első nap

Délelőtt még szoptam egy kicsit az egyik ellenőrzött intézménynél - egy olyan témáról, amiben előzetesen mindkét fél jelezte, hogy egyetért, és én is -, miután keresztülverekedtem magam a budapesti kvázikontrollált közlekedési káoszon, röpke másfél óra alatt. (Mondjuk, mostanra már a kutyát nem érdekelte, hogy mikorra érek be, mert aki indulás előtt hat órával kemény munkát vár, az közveszélyes hülye.) A reptéren mindenki feltölti a dezinficiálás céljáró szolgáló alkoholkészletét: az előbb-utóbb mindenkire lesújtó Mutymor fosásdémon történetei a delegáció minden tagját óvatosságra intik. Az Egyptair indít közvetlen járatot Budapest és Kairó között, azzal mentünk. Egy kis Embraer 170-essel mentünk, ami brazil gép, nem túl nagy, de szerény szerzőnk tanúságtétele szerint is nem csak elvisz, de vissza is hoz. Menet közben kapunk késői ebédet, innivalót, napilapot, kávét; mindez üdítő változatosság a fapadosok erősen túlárazott minimálszolgáltatásai után. A leszállás zökkenőmentes, Kenguru kapitány talán szabadságon van. A kiszállás során a delegáció két részletben érkezik meg, a második részlet döbbenten fedezi fel, hogyan engednek át közülünk mindenkit a vámon és az útlevélellenőrzésen (a két perc small talk alatt az udvariasan összegyűjtött és kiosztott útleveleinket fel is dolgozták). Ekkorra már érezzük, hogy itt akkora prioritásunk van, hogy leveri a mércét. Ekkor találkozunk Ejsszam kollégával először, aki a hét többi napján a kísérőnk (és a barátunk) lesz, de ne szaladjunk előre. Fekete Csajk... akarom mondani, Daewoo, felvezető motoros. Irány a hotel, ami ötcsillagos. Belegondolunk a szállásunk költségeibe, aztán megborzongunk, és ejtjük a témát még magyarul is. Az út hosszabb, mint várná az ember: a kairói közlekedés messze brutálisabb, mint bármilyen töketlen kis budapesti dugócska. Az autók a háromsávos úton négy sávba rendeződnek, ide-oda próbálkoznak, minden kis résbe befurakodnak, így ami odahaza fogcsikorgatós várakozás, az itt csapatjáték. Integetnek és dudálnak, de ez nem anyázás, ez kommunikáció: a dudálás azt jelenti, „itt vagyok, figyelj”, a sok rövid dudálás azt jelenti, hogy „itt vagyok és nagyon jövök, ááá”, az egy hosszú, meg azt, mint odahaza, csak talán kevesebb benne a nemiszerv. A lecuccolás érdekes tapasztalata, hogy itt a légkondit elég nyekulturnüj módon használják: míg odakint huszonnyolc-huszonkilenc fok hentereg, a szobákban lehet vagy húsz, ami az ízületileg már nem annyira fitt kollégákból előcsal pár megjegyzést (csak azért nem mondom, hogy picsogtak, mert valószínűleg nekem is lesz olyan időszak, amikor az ilyesmi fájdalmat okoz). Este még elmentünk a helyi Pizza Hutba, ami eléggé kockázatmentes vállalkozás volt a vendéglátóink részéről, mert minőségében épp olyan volt, mint a hazai, azzal a különbséggel, hogy a tulaj is megjelent, hogy megtudakolja, hogy minden ízlett-e. Szerintem ez nem nekem szól, hanem azoknak, akikkel mentünk, de sebaj. Vissza a szállóba, zuhany, pihenés.

folyt. köv.