Nnnnah.

Az iroda kicsi, meleg és tüdőszagú, a fejem bűzlik belülről, köszönhetően annak a vicces orrdugulásnak, amellyel valami mikroorganizmus jónak látott megörvendeztetni. Amúgy, édesanyám tegnapi célzatos kérdéseinek köszönhetően alkalmam nyílt belegondolni az elmúlt két hét nem-történéseibe, és az eredmény nem volt túl vidító. Én sem voltam túl vidító, gondolom. Mindegy, egyelőre nincs olyan problémám, amit némi vitaminnal és sörrel ne tudnék elviselhetővé tenni, így komolyan azért nem aggódom.

Viszont a jó anyámnál tegnap olvasott e heti Nők lapja leverte bennem a biztosítékot. (Igen, ilyesmivel mérgezi magát ügyelet alatt, és ezt szerintem sem kéne, elvégre emberi életekért felelős, de nem hallgat rám.) Régebben kedveltem ezt a hm sajtóterméket - lehet lövetni -, de az utóbbi időkben vagy én lettem a szokásosnál is jóval szkeptikusabb, vagy a lap színvonala csapódott bele recsegve a földbe. (Az, hogy korábban sikerült-e tartania a repülési magasságát, egyéni megítélés kérdése, de nekem egyszerű az ízlésem, mindenki tudja.) Az inkriminált - a 14-17. oldal között terpeszkedő cikk - hatására először letettem az újságot, mert fájt. Áuágh, nyüszögték az idegsejtjeim halk kánonban - a hátrébb állókhoz később jutott el az inger -, nem érdemeltük mi ezt tőled. Aztán felgerjedt szittya vérem - felgerjedt szittya vérem -, és ismét kézbe vettem az inkrimináltat, hogy most lesz, ami lesz, de én ezt el fogom olvasni. Ködösülő aggyal röhögtem végig, azt kell mondjam. "El fog kopni az a kurva vészharang. A riasztót, ami túl sokat rinyál, vagy átkonfigurálják, vagy kikötik." Az i-re az a keretes idézet tette fel a pontot, amikor drága egy Müller Péterünk kifejtette, hogy a nők biológiailag fontosabbak a férfiaknál. ("Ez egy [edited: barlangostest]", kommentálta édesanyám, mikor visszatért a véralvadásvizsgálatból. Ő nálam sokkal direktebben, haddnemondjam, primér módon szokta megfogalmazni elítélő véleményét, egyes híresztelések szerint, amelyeket természetesen sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módomban, mivel úrinői imázsát nagyban rombolná.) Ja, hát persze, biológiailag nekem is sokkal fontosabbak, de az Univerzum alaptörvényévé tenni tán egy kicsit önzésnek érezném. Amúgy maradnék az elidegeníthetetlen emberi jogoknál és az állampolgári jogoknál, mint afféle általánosan érvényesíthető egyenlősítő elvnél, azzal nem lehet nagyon mellélőni. Ez a természetes védekező mechanizmus - a röhögés, az anyázás és az "érvelés" alapkőzetbe tiprása - nem sokat változtatott azon, hogy a homloklebenyem egy kisebb, de pótolhatatlan része kihabzott az orromon. Ezért történhetett, hogy a sívó hideg ellenére mégis inkább a Margit hídon gyalog keltem át, így aztán volt szerencsém megcsodálni a világ jelenlegi tán legnagyobb neoposztindusztriál jégkásakompozícióját, régi, kevésbé piacképes nevén a Dunát. É sikerült háromnegyed óra alatt hazaérnem, holott a kórházba alig húsz perc alatt eljutottam.

Látogassatok és tanuljatok, amúgy. "Legfontosabb feladatom menedzselni a holisztikus tudásközpontot."

Valaki megint a polgári keresztnevemmel készített el egy romantikus férfifőhőst.

Xena: "Nem tudod megúszni, hogy romantikus férfifőhős ne legyél... ebben a novellában legalább nem haltál meg."

Srakker: "Kett?b?l egy. Eddig nem rossz."

Nehéz volt elvonatkoztatnom ettől a ténytől - annál is kevésbé, hogy anno én voltam az egyetlen közel s távol, aki ezzel az azonosítóval futott, így mindig felnézek, ha valaki kiejti -, bár magát a novellát nagyon szép átkaroló mozdulattal lehetne mondjuk Vlagyivosztokig űzni. Az sem segít a dolgon, hogy a nevezett szereplő kábé annyira érzéketlen a természetfeletti dolgai iránt, mint egy költségvetési tábla, és ebben igen-igen hasonlít rám. (Szin-kro-ni-ci-tááás.) Aztán persze megokkul ő is, hát persze.

Na, hát ennyit irodalmi estünkről. Jövő héttől viszonylag rendszeresen leszek.