szombat, augusztus 19, 2006

Fortress Europe for the win.

Na, az van, hogy hülyék mindig lesznek. Egyes hülyék muszlimok. Most éppen ők a népszerűek, vagyis azok a hülyék, akik amúgy muszlimok, könnyen a címlapon találják magukat. Ötven év múlva lehet, hogy a kínaiak lesznek ilyen helyzetben, de az is lehet ám, hogy az EU-tagállamok állampolgárai, a Magyar Köztársaság állampolgárai, az Egyesült Államok állampolgárai, vagy a keresztények, vagy mindegyik, vagy egyik sem. A történelemnek megvan az a vicces szokása, hogy nem nézi az egyének értékeit, hanem a katonai és a gazdasági sikerek mércéjével mér.

Jelen esetben az történt, hogy kinézték maguknak ezt az ostoba lúzer pöcs Abu Abdullahot. Ezért kezdtem el írni ezt a bejegyzést. Jó célpont: egy szalmabáb. Hülye, mint a fasz, támadható az álláspontja, és az egyetlen - és még ki is mondja! - érve a hit, ami tudvalevőleg hit, nem pedig vitaalap. ("Nem, cica, még csak nem is a szakálladdal van a baj, pedig vicces, hiszen apámnak a szakálla is hosszabb. Nem vagyok szakállofób, oké? Egyszerűen arról van szó, hogy fasz vagy. Kifejtem.") Ugye, elmondta a marha, hogy Tony Blair elfogadható, mint célpont. Ha háborúról van szó, akkor a brit miniszterelnök valóban katonai célpont lenne. Másképpen: a kiiktatása okozna akkora kárt, hogy érdemes legyen vele kísérletezni. Viszont, ha háború van, akkor a naponta tök ártatlanul legyilkolt muszlimok tisztán katonai szempontból egy bizonyos hibahatárig elfogadható másodlagos veszteségek, mert nincs olyan, hogy kulturált háború. A "kulturált" háború gépies: pilóta nélküli felderítő repülőgépek taktikai információi alapján nyolcvan kilométerről kiadott támadási parancsok és lézervezérlésű okos bombák jellemzik. A kulturált háború pazarló: az ellövöldözött hadianyag értéke jóval meghaladja az általa elpusztított ellenséges élőerő felszerelésének költségét. Az élet nem mérhető pénzben. A lőszer igen.
Egy katonai vezetés sikerét az méri, hogy eléri-e a taktikai és stratégiai céljait, és eközben minimális veszteség mellett a lehető legnagyobb veszteséget okozza az ellenségnek. Lehetőleg olcsón.
Maradjunk abban, hogy egy ideje Irakban és Afganisztánban nincs háború, helyette káosz van. Tehát a civilek leölése még annyira sem szerencsés, mint amikor egy offenzíva kellős közepén dübörgünk előre a Dumbó nevű nehézpáncélossal.

Katonai vezetői szempontból nézve - az én tippem szerint - a nyilvánossággal mindig csak a baj van, viszont szükséges rossz. Azt már elég jól tudjuk, hogy a különböző hivatalos, katonai, titkosszolgálati szervezetek hajlamosak elkanászodni, ha a nyilvánosság túl sok mindent elnéz nekik, vagy esetleg nem figyel oda, vagy netán nem hagyják, hogy a színfalak mögé nézzen. Ezért, no meg a hírérték miatt, mindenki ott lóg a csatamező közelében. A harctérről érkező információ monopóliuma egyre inkább a múlté.
Amit megváltoztatott a telekommunikáció a háborúk történetében, az az, hogy az otthon maradt emberek láthatnak belőle darabokat, és így vagy úgy, de megpróbálhatják a békeidőkre beállított értékítéletüket közvetíteni a katonaság felé. Ez a különféle békemissziókban részt vevő katonákat alighanem eléggé idegesíti, pláne azért, mert az ellenséges egységeknek efféle skrupulusaik nincsenek. Hiszen a nevezett ellenséges egységek gond nélkül beveszik magukat egy kórházba, fegyverestül, civilnek álcázzák magukat, nemzetközi megállapodásokban tiltott robbanóeszközöket vetnek be, van itt minden. Oszt' mit csinálnak vele? Elsírják magukat, hogy az ellenség nem lovagias? A közvéleményt ez nem érdekli. A közvélemény beéri azzal, hogy ha katona vagy, mindezt vállaltad, a mission impossible neked rutinmunka.
Hosszútávon persze jobb, ha az éppen aktuális megszálló - felszabadító - hatalom jó fiúknak tudja beállítani az embereit. Könnyebb információhoz jutni a helyi lakosságtól, amivel meg lehet akadályozni mindenféle rosszaságot. Meg nem halnak meg annyian. Meg könnyebb az államháztartásból összesíbolni a műveleti pénzeket, na meg a kenőpénzeket. Szóval jót tesz az Ügy sikerének, no. A jó publicitást iszonyú nehéz összeszedni, de ha sikerül, lehet vele tarolni.
Kurvára nem vagyok biztos benne, hogy a mívelt Nyugat által az utóbbi időben folytatott háborúk "jó" háborúk voltak. (Mondjuk, a délszláv dolgot vegyük ki ebből, ott azért szerintem kellett már valamit tenni.) Ha van ilyen egyáltalán, hogy "jó" háború. Abban sem vagyok biztos, hogy amióta a média hatalom lett, azóta nem bukott sokat a megbízhatóságából - bár, mint azt a Reuters képmanipulátor fotósának esete is bizonyítja, túlságosan sokat ügyeskedni sem érdemes. A baj onnantól válik komollyá, hogy a média a politika része és eszköze lesz.

Mint jelen esetben a CNN-nel is történt.

Mert az, hogy kiemelték ezt a tucatfaszt, mikrofont nyomtak az orra alá és előadatták vele a nyomoronc nézeteit - persze, anélkül, hogy ezt komolyabban megpróbálták volna ízekre szedni, és olyan nevetségessé tenni, ahogyan ez az álláspont megérdemli -, leginkább manipuláció. Támogatottság-gyűjtés. Bemutatni, hogy miért is folyik a harc. Hiszen ezek ilyenek, neh? Milyen ezek, és mi van? Ezzel megideologizálni a mellélövéseket? Erős próbálkozás lesz ez. Nemtom, nekem megint elég volt egy időre a londoni meg a németországi balhékísérlet híre, hogy kellőképpen rosszkedvű és ingerült legyek, és a józan eszem ellenére rövid és hosszú távon egyaránt hatásos megoldásokon kezdjek el tűnődni. Aztán persze rájöttem, hogy ilyenek nincsenek.

A CNN tehát bekaphassa. Folytassuk.

Abu Abdullah véleménye kártyavár egy zseléstálon, földrengés idején. Szerinte itten háború van. Az iszlám ellen. A délszláv válságban meg a szemét NATO mintha muszlimok mellé állva bombázgatott volna szerb célpontokat, de ezt el kell felejteni. Ebben a nagy - elképzelt - muszlimellenes háborúban a Magyar Köztársaság részt vett, ugye, összesen párszáz emberrel, tehát az elcseszett logikája szerint én ellenséges hadviselő vagyok. (Igaz, a területfoglalósdiban nem, de a németek azóta sem jártak Irakban, oszt' mégis el akartak ott durrantani némi robbanószert, tehát ezeknek a népeknek valószínűleg nem a logika az erős oldaluk.) Én értékelem a jólétemet, bár nem becsülöm meg eléggé, hiszen benne élek. Nem is akarom, hogy háború legyen. Az ilyesmit vagy azok akarják, akiknek nincs mit veszíteniük, vagy nem tartanak attól, hogy bármit is veszítsenek, hiszen a más faszával verik a csalánt. Mint Abu. Rendszerint olyanokéval, akik azt hiszik, nincs mit veszíteniük. És innentől fogva Abu Abdullah, meg a hozzá hasonló barmok erkölcsi fölénye, tartok tőle, elment a levesbe.

A legtisztább válasz ebben a "háborúban" az elzárkózás lenne: megnézni az adott ország vagy országcsoport határait, közölni, hogy: "Lélek ez ajtón se be, és mostantól Fortress Europe. Köszönjük." Aki bent van, azt a belső szabályok szerint kezeljük. Be meg az jön, akinek mi mondjuk, és utána ő is megkapja az eurómintás vonalkódját. Tehát ha előre megfontolt szándékkal többszörös emberölést akar elkövetni, vagy arra felbujtani - és a tettet végrehajtják -, és ez bizonyítást nyer, akkor mutatunk neki egy kies salétrombányát, jó kilátással a temetőre. Namármost, ezzel az elzárkózásosdival is gond van, ezt már az Egyesült Államok példáján láthattuk. Hiszen, hogy csak a legegyszerűbb forgatókönyvet vegyük, sok az olyan erőforrás, ami a Fortress Europe-beliek életszínvonalának fenntartásához egyelőre elengedhetetlenül szükséges, és amelyekre vonatkozóan nem rendelkezik a Fortress Europe elég kitermelőhellyel. És itt kikerülünk abból a körből, amikor valakinek igaza van, innentől már mindenkinek csak érdekei vannak.

Na, hol van most a te szentséged, Abu? A fegyverek csövében? Ott csak halál van, te barom.

(Nem ígértem megoldást.)

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Elismerésem, Akta úr. :D