„Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, Mr. Fogg. Még távozni sem láttam önt.” Az bazmeg. Most kevesebb vagyok egy bal felső rágófoggal, amit tényleg a köpés meg az imádság tartott egyben nagyjából mostanáig. Tömve volt, gyökérkezelve, éppen csak nem rollereztek még rajta. Felemás érzés töltött el, valami perverz elegye a büszkeségnek meg a kurvaanyázásnak, amikor a fejemben matató orvos megjegyezte az asszisztensnek: „Nem tudom, miért nem jön ki. Talán két gyökere van?” Amire én közbevetettem, hogy „Ah tahlán nem lehet, hogy *köp* ahért van, mert számfeletti fogam volt?” Meg mondott ilyet is, hogy: „Jó masszív a csont.” (Csak egy aprócska darab tört le belőle. Tudtam, hogy ez a gyúrás az arcvastagságra az előnyömre válik egyszer.)
Hú, de király, már nem is vérzik, már csak baromira fáj. A hiánya. Mert én ilyen érzelmes ember vagyok, az is alig vidít fel, hogy egy valag pénzért kapok egy implantot. Élő szövet a fémvázon, mint a bicikliző Manyi néni, tudjátok. Olyan leszek én.
Addig foghíjas. (Kedvem támadt olyan hangokat hallatni, mint egy haldokló szektoid, még az X-COM: Enemy unknown-ból, de az férfiatlan. (Nyííííaaah.))
Majd beszámolok a nyaralásról is, ami alatt a Symptoms család beköltözött a fejembe, és szétbulizta az üdülés végét, talán. Egyszer.
1 megjegyzés:
Nekem a jobb felső rágófog génhiba miatt hiányzik. :professor X:
Megjegyzés küldése