Megint egy összeszedetlen post jön.

Muhahaaa! Ha minden igaz, sikerül majd eladósodnom egy életre, csak el ne kiabáljam. A kiválasztott kevesek, akik beférnek, majd összehányhatják, igen. Mert én ilyen döbbenetesen rendes vagyok, igen.

Máshol ezt kompenzálom. Gonosz örömmel tölt el például, hogy az Orient Express-meséhez sikerült végre zenét gyűjtenem. Kitűnőek, na. És ordenáré módon be is fogom őket pakolni alkalomadtán, csak megint vennem kell egy pendrive-ot. Mert megint elhagytam egyet, naná. Szerintem piercing lesz a következőből. Mellbimbópiercing. (Borzadj.) (Update: rájöttem, mennyire rácsesznék, ha a célgépen hátul lenne az USB-port. Szerintem kulcskarika lesz az alap, arra teszem majd a pendrive-ot. És amikor leveszem, kacéran megnyalom a szám szélét. És megbillentem a szemöldökömet. Nem, csak egy pillanatra képzeltem el a dolgot, de valami felkavarodott bennem, ezért abbahagytam. Remélem, nektek rosszabb volt.)

Megint játszom a Half Life 2-vel. Még mindig eszetlenül jó. Akkora területeket modellez, mint egy reptér, és nem rinyál, nem fagy, nem szaggat, semmi. Csak egyszerűen kurvajó. Mondjuk, itt is úgy fogy a lőszer, mint egyszeri ebolásból a HP... de a piros Converse-ben feszítő, aranykeresztes, shotgunos Grigorij atya, és mutáns nyája önmagában akkora ősfíling, hogy már csak ezért érdemes leporolni miatta a programot.

Még mindig írok. Még mindig ugyanazt. Még mindig picsalassan megy, de legalább csinálom, és nem fogyott el az ötlet. Csak a korábbi szalmalángok helyett egy öngyújtó lelkesedésével lobog bennem az alkotói kedv. Sikert csak benzinkutak és kallódó, metánfüggő öngyilkosjelöltek környékén remélhetünk efféle eszközparkkal, jah...