Ha valaki arra kíváncsi, hogy mi a véleményem valójában, az adjon nekem egy üveg pezsgőt, és kérdezzen, közben pedig ignorálja a figyelmeztető jelzéseket. A vígan tomboló érzelmekből ezúttal nagyapám barátnője kapott az arcába - már másodszor mesélte el nagy vígan, hogyan használta ki és alázta meg anno az osztálytársát, egy zsidó kölket, mert hogy az rendelkezett olyasféle anyagi javakkal, amivel a többiek nem, mint pl. déligyümölcs, és mivel se inge, se gatyája nem volt senki az osztályban, nyilván maga fogyasztotta el. Na most etnikai hovatartozás nekem tökmindegy, felőlem akár egy kibaszott marslakó is lehetett volna - feltéve, hogy van letelepedési engedélye -, ezért a megnyilvánulása után szóbeli figyelmeztetést követően 20 kV-os marhaszabályzóval sütöttem volna ki belőle az ellenállás esélyét. És addig kattintgattam volna a billentyűt, amíg le nem merül a telep.

- De sosem kaptam ezért.
- Azzal kellett volna kezdeni, úgy látszik.

Az ilyen önelégült arcokon akarom látni, ahogy a meglepetés fájdalommá torzul, amikor összedől a kis világképük, amikor kiderül, hogy ők is kibaszott gyengék adott helyzetben, amikor kiderül, hogy mindenkinél, és igen, ebből következően náluk is van erősebb, amikor egyértelművé válik, hogy egy pisztolygolyó a legdemokratikusabb - mert az aztán tényleg egyenlő mércével mér -, amikor a sérthetetlenség tudatának érzelmi bunkere recsegve omlik bele az egójukba. (Ez az izé itt fenn még hasznos lesz, ha kisstílű, önbizalomhiányos zsebdiktátor karaktert akarok írni. Én a magam részéről az esetek többségében mégis inkább kiröhögöm a világot.)

Na igen. "Így lehet szörnyet teremteni", vágtam kedves kvázicsaládtagunk arcába. Ezer szerencse, hogy nekem speciel egy igen lusta és elégedett belső szörnyeteg jutott, így a gondozónak ritkán akad dolga vele.

Tapasztalat: a sör zenné, a pezsgő érzelmessé tesz.

Konklúzió: sörözni fogok. Az érzelmekkel, akárcsak a démonokkal, mindig csak a baj van, sosem tudnak megülni a seggükön.