Polygons of hate

Kicsit keresztbe állnak a szemeim a képernyő előtt, holott nem is ittam. Most már elértem azt a fázist, hogy a meglátogatandó helyszíneknek több, mint felén nem voltam az "Egyéb faszság" kategóriába sorolható, oldalról lecsapva betámadó feladatok miatt. Főnökeim száma eléri a négyet, ami nem lenne baj, ha nem mindegyik engem akarna. Igaz, mind a négy nő, de csak egy vonzó közülük. Az is férjes. És mind azt akarja, hogy neki dolgozzak. És közben dobjam félre, amit a másik három akar. Illetve nem egészen így néz ki mégsem: mindig hárman állapodnak meg a negyedikkel szemben. Ez biztos olyan női dolog.

Amikor azt mondom, hogy négy női főnököm van, hirtelen tiszteletteljes csend nő körülöttem, de ez előítélet. Az, hogy az én esetemben az összes ilyen klisé, pletyka, meg anyámtyúkja testet ölt, amit a női felettesekkel kapcsolatban asszociálni szoktak a randa szexistái, az véletlen egybeesés, bizonyára.

Igen. Mondjuk, ha már nagyon nem bírom, írok róla egy könyvet. Aztán a szakma mártírjaként tisztelnek, amikor valami felháborodott feminista halálkommandó tűsarkúval tipor agyon egy mocsokkal és emberi szennyel borított sikátorban, egy zugkocsma hátsó kijárata közelében.

Igyekezni fogok, hogy ifjú vérem hullása a lehető legkibaszottabbul legyen artisztikus, ha ez a valószínűtlen eset bekövetkezne.