Gyerekek, basszátok meg, ha elfelejtettetek játszani, akkor tökmindegy, hogy mennyire tanultatok meg egerészni.

Az ellenfél bandájából talán három embert tudnék mondani, aki ennek a kritériumnak - ami miatt egyáltalán megéri összedugni a gépeket - megfelel. A mienkből ötöt. Összesen voltunk huszonnégyen.

Azért voltak jó pillanatok is. Amikor már vagy húsz perce életben voltam, ellőttem az összes rakétámat, és a tovaporzó német páncélosok látóterén kívül nagy nehezen hazasunnyogtam Papa bázisra, hogy szerezzek némi ellövöldözni valót, mit találok a főtéren? Naná, hogy egy Tigrist. Na, mondom, kerülöm balról a fészert, mert más se hiányzott, mint hogy erősítés nélkül, erősen legyengülve kelljen legyűrnöm egy ilyet. Gránátra kaptam, és elkezdtem osonni. Befordulok a sarkon, és mit látok? A Tigris lövegtornyát, szemből. Ugyanis ő megkerülte az épületet, mert nem akart bazookást látni a közelben. Neki volt lőszere. A csőtorkolat éppen csak nem vigyorgott. Én már nem fárasztottam magam azzal, hogy megpróbáljak félreugrani.

Ugyanezzel a Tigrissel, vagy egy másik haverjával, de ugyanazzal a sofőrrel kergetőztünk két perccel később, amikor megint megjelentem a térképen. Ott kergettem a fészer körül, és végül sikerült is farba találnom. A fészeren átrohanó németet pedig hűséges tiszti oldalfegyveremmel terítettem le.

Szakadtra röhögtük magunkat a sráccal, akivel ezt összehoztuk.

De azért meggondolom, hogy jövőre megyek-e. Egyre fogy a lelkesedésem, már ha ezt, ami maradt, annak lehet nevezni.