To hell with y'all

Na, ha már ennyire közelednek a rettegett választások, akkor én is asztalra dobom a magam 4,3848 forintját (az MNB hivatalos devizaárfolyamai alapján, ettől az értéktől a kereskedelmi bankok által meghatározott váltási arányok természetesen eltérhetnek). Úgy érzem, elég választási hisztiben vettem már részt ahhoz, hogy most már ne nagyon változtassam meg az álláspontomat. Bár rosszabb még mindig jöhet.

Na szóval, kurvára senkinek semmi köze ahhoz, hogy melyik banda neve mellé teszem az ikszet (vagy keresztet, bár személy szerint inkább ikszelni szoktam) az első fordulóban. Még a szüleimnek sem, sőt, nekik pláne nem. És, miközben az Alkotmányra hivatkozva elhajtottam jó anyámat, elgondolkodtam azon, hogy miért is érdekli ez őket egyáltalán. Összekanalaztam magamnak erről egy elméletet, de nem tetszik. Ki is töröltem. Kegyetlen féregnek érzem magam, holott csak gondolkodtam.

Tovább. Először is, mindenhol megemlítik, hogy a választási kampány közpénzből zajlik. Ízlelgessük ezt a dolgot. Nyilván feltételei vannak a kampánykerethez jutásnak, különben már nekem is lenne pártom, sőt kettő. És a feleségemnek is. Az, hogy mintegy mellékesen a már bent lévő és a még bent nem lévő pártok között húz egy ojjektivitásból épített aknamezőt ez a feltétel, vagyis a hatalomba már bejutottak ottlétét konzerválja, egyáltalán nem meglepő. De. Egy ekkora kampány, amit két nagypárt űz, valami kibaszott sokba kerül. Gondolom, pár méternyi autópálya azért kijött volna belőle. Vagy pár platónyi homokzsák a gátakhoz, vagy akár pár tíz köbméter föld is megmozdult volna gátépítési céllal. Esetleg valamelyik kórháznak lehetett volna venni ezt-azt. Pár négyzetméter csempét, vödör festéket. Fiatalabb készülékeket, mint én.
Gondolom.

Erre ünneplünk, arra gyűlünk, plakátolunk, citylight meg gigant kivitelben, szórólapozunk, SMS-t küldözgetünk, reklámspotot vásárlunk főműsoridőben, darabját több millióért, országszerte, mindenütt. Ez a nyomatás sokba fáj. Nekem. Hiányzik az a pénz, amit elbasznak. Nekem.

Mert megvetem őket. Mert nem akarom az arcukat látni. A hazug kis mosolyokat, az "adjunk most cukorkát a választónak, na de mégse adjunk, ígérni még mindig olcsóbb" megmozdulásaikat, az elszámoltathatatlanságukat, a visszahívhatatlanságukat, azt, hogy még az a kevés bekerülő tisztesség is belefullad a napi mocsokba. Hogy emberek hitével játszanak, és még azt sem lehet kideríteni utólag, hogy egyáltalán teljesítettek-e valamit.

És megint jönnek a hitemért. "Nem adok cigit, nem adok aprót, nem térek meg." Csak ebben a Magyarországnak nevezett aluljáróban már nincs nagyon hova sétálni.