Ülök egy nap végén kitágult szemmel, a tenyerem izzadságban fürdik, úgy kopogtatok a billentyűzeten, hogy a lecsapódó billentyűk közül csak a szóközt hallom a fejemen ormótlankodó fülhallgató miatt - a gondolataim lazán csapdosnak, a folyamatok nem akarnak rendszerbe állni.. Fejem felett 70-80 Hz-en vibrál a fénycső, előttem 75 Hz-en a katódsugárcső, de, haha, ma túlszárnyalom mindet, hála a feleslegesen magamba tömött koffeinnek.

Professional medication.

Nem tudom összevarrni a regényem 6k-s darabját a 7k-ssal, valamelyiknek menni kell, és nem tudom elképzelni, melyik legyen az, mert most mindkettő jónak tűnik úgy, ahogy van. Most, hogy egyedül vagyok idebent, egész jól érzem magam. Ellébecolnék szívesen. Utána vár a város, a maga melegével, bűzével, lökdösődésével. Úrrá lett rajtam a melankólia. Ami nem feltétlenül rossz, és nem is azonos azzal a fogcsikorgatós bírjadkikatona fílinggel, ami általában jellemez. Nem történik semmi, és ez jó. Nézegetem a kézigépeket, hogy venni kéne egyet, de még alszom rá.

Valamiért olyan dalok vannak a playlistemen, amik miatt valami facsarja az orromat és homályosodik a látásom. Biztos jó ez nekem valamiért.