Tegnap találkoztam Ambivalens barátommal; olyan emberről beszélek, akivel még anno a főiskolán futottunk össze, barátságunk azóta töretlen és egyre mélyül, hogy a napi betevő képzavar meglegyen.
Tipikusan az a fajta ember, akit egyik kezével simogat, a másikkal halálra ver az élet, de ez még nem ok arra, hogy feladjon bármit is - elkötelezettsége tiszteletre méltó, becsületessége megkérdőjelezhetetlen, kreativitása sokrétű, mindamellett gyakorlati kérdésekben is megállja a helyét. Ha az a bizonyos másik kéz nem lenne, ő lenne a legtökéletesebb ember, akit ismerek. De így ugyanolyan esendő, mint bármelyikünk.

És rinyáltunk egy sort az élet faszságairól a Fotocellában. És csapolt Heinekent ittunk, és piros Lucky Strike-ot szívtunk láncdohányos metodológiával.

Közben megnyitottak egy fotókiállítást, amit lefikáztunk a halálra. Egyetértettünk.

Aztán virtualiter feltűrtük az ingünk ujját, és dolgozni kezdtünk, ahogy az elszánt fejlesztőkhöz illik. Négy év. Négy furcsa, kettős természetű év, amióta ismerjük egymást.

Szóljon ez a post a kitartásról. Ha minden a terveink szerint alakul, lesz majd egyszer nagy, színes, keményborítós könyv, benne jellegzetes illusztrációkkal és szövegekkel - nehéz páncélokról, éhes növényekről, evolúciós rémálmokról és földet sávban üvegesítő plazmatűzről, érzelmekről, társadalomról, gazdaságról, és igen, bürokráciáról (már kinéztelek magamnak a nagyra és nemesre, te ott, tudod, ki vagy, ó igen) -, lesznek benne jelentéktelen és világrengető dolgok, és nem utolsósorban benne lesz 4+ év. Amikor menekültünk a munkába a világ elől, amikor képeket és képleteket gyártottunk valódi hullák helyett, amikor dicsértek, amikor megaláztak, hell yeah, benne lesz az életünk.

Szóljon ez a post a barátságról, hogy Brightot idézzem.

Ketten vagyunk a tökéletes csapat. A közös nyűglödéseink után már senki nem állhat közénk, basszameg. Egy olyan munkacsoport, ahol szabályosan lezsírozva működik a Doctor Angelicus és az Advocatus Diaboli szerepkör, ahol nem számít, hogy kinek hosszabb, ahol nincsen harag - bár elég hevesen tudunk vitatkozni -, csak bizalom.

Bah. Elérzékenyültem. Megengedhetetlen.

Szóljon a Feuer Frei!, és gördüljön a bürokratikus lánctalp, földbe taposva minden ellenállást. Mókuskerék, utolsó előtti napon.