Offline blog status (2003.12.06-2003.12.11.) : going online in five... in four... in three...

(Tágájnc)

Életem első két repülőútja – baszottul nem haladok a korral, de ami késik, nem múlik. Először egy repülő Ikarus távolságira szálltunk, pont olyan volt a fíling, már csak a KN (KALAUZ NÉLKÜLI KOCSI) felirat és a sárga szín hiányzott, hogy az élmény teljes legyen. A második egy pocakosabb madár volt, de ettől még mit sem változott az érzés, inkább csak új árnyalatot nyert: a fosszürke műanyagburkolatok és a korlátozottan ergonomikus fogantyúk a nyolcvanas évek olasz autóbelső-tervezésének legszebb pillanatait idézték. Párszor kiesett a gyomrom, az agyam a maga diszkrét módján felkenődött a koponyatetőmre: kicsit göröngyös volt az ég.

Ettől függetlenül persze megérkeztünk azért, különben már rég hír lennék. A német nyelvi modulom kontakthibás: a piros színű vezeték néha kék bajuszt húzva eltávolodik a memóriám többi részéről, és akkor már megint nem értem, mit akarnak mondani nekem. Azt, hogy mit kéne mondanom, csak jobb napjaimon tudom.

Megnéztük a dómot, az állam hangosakat koppant a hányástól mocskos macskaköveken: ez a XI. században kezdődött, majd’ háromszáz éven keresztül végrehajtott, majd némi kihagyások után a XIX. században végül mégiscsak befejezett projekt annyira monumentális, lenyűgöző, hogy patkómágnessel keresem a szavakat azóta is.

Aztán elbasztam 167 eurót erre a Nikon Coolpix 3100 masinára , elsőre persze nem működött, mert a kis éhes azonnal lezabálta a neki vetett elemeket. Sebaj, mi azért kicseréltettük, mint hibás terméket. (UPDATE: az elemek nem bírják a hideget. Antiszociális kollegával felesbe vettük a cuccot, hazaút előtt végül megvette, jót téve ezzel a likviditásomnak.)

Elég szar állatkerti látványosságnak lenni, mindazonáltal a kelleténél kicsit többször van részem benne, amikor villamosra szállok. Ennyire furcsa hangzása lenne a magyar nyelvnek? Hát, ázsiaiak, feketék és lilahajú kiscsajok, úgy tűnik, elmaradtatok a versenyben: akármit tesztek, még mindig én vagyok a legegzotikusabb állat ebben a városban, húzzam ki magam.

A szállás puritán, de azért korrekt. Azonnal helyi hálózatot építettünk ki Antiszociális kollégával, már át vannak bűvölve a különb féle és fajta bitkupacok a gépemre. De szerintem ma nem lesz játék, tekintve, hogy bár itt kétdecis kémcsövekben mérik a sört, azért elég sokat meg lehet inni belőlük. Ezeket a Kölsch söröket másutt nem láttam, és félek, hogy az itt hátralévő idő kevés lesz ahhoz, hogy valamennyit végigpróbáljam. De tekintettel arra, hogy egy igazi Bürokrata kemény, tökös gyerek per definitionem, nem hátrálok meg a harc elől.

(Tágcváj)

Hajnalban kelés. Démonian híg német kávé, meg az odahaza is ismert Flying Horse, mint vészprotokoll, aztán egy ír kávé, két sör, némi konyak, és máris este hat óra.

Beröffentettük a masinát, hobbiból akkumulátorokat melengettünk, hogy kicsikarjuk belőlük a hőn áhított teljesítményt. Voltunk Bonnban - itt még a turisták se kelnek tíz előtt, vazz - , de érintetlenül pendült rólunk tovább a kultúra, amikor kiderült, hogy Beethoven puritán szülőházába per Kopf négy euróért engednek be minket, és ezért cserébe ágyékig járhatunk a szamurájok fényképezőgéppel és tömeghadseregeket megszégyenítő viselkedési mintákkal felfegyverkezett utódaiban. Meghátráltunk (bah, mit beszélek? Rugalmasan elszakadtunk! (SPROING)), és újracsoportosítottuk erőinket a kölni dómnál, ahol gyalogosrohammal végigflesseltünk minden tornyot, ami szembe jött.

Most Limp Bizkitet hallgatok, mert a technika ördöge az összes számom közül csak ezt engedte fel a gépemre odahaza - mint az sejthető, rohadtul unom már, de más egyelőre nincs.

A vendéglátónk elcipelt minket egy klasszikus, sörpuccsra termett német sörözőbe. Fura volt a belénk vetett bizalom, mert az egyes fogyasztásokat az alátétre strigulázta az épp aktuális pincér, és egyszerűen tudta, hogy nem fogunk manipulálni vele. És ez mindenütt így volt. És mi voltunk a legrendesebb turisták széles e határon, tényleg. Pár kolléga rinyált erősen, hogy miért ilyen hangos. Az igazság az, hogy én ezt így szeretem. Nem értem, hogy miért kell mindenáron a magyar értékrendet erőltetni külföldön is? (Más kérdés, hogy jóféle csülök helyett már megint sztéket rendeltem, de nekem volt rá racionális indokom is: egy ilyen, csonttal együtt 1300-1400 grammos mammutmaradványt csak a rendkívül éhes személyeknek ajánlják, én meg akkor és ott annyira nem, teccikérteni?) Na mindegy, egy rövid „kinek hosszabb a” vetélkedő után zártunk is, szerencsére utóbbiban nem vettem részt, azt meghagytam Antiszociális kollégának. Különös mód ő sokkal kevésbé vette a lelkére az intermezzót, mint én. Hivatalos álláspontom az ügyről: If you don’t wanna get your stance damaged, don’t stand there without knowledge, fucko. (UPDATE: azóta én is csináltam. Azé' ez nem ennyire egyszerű.)

(Tágdráj)

Új nap, új bratwurst, hell yeah. Fogynom kell. Túl sok bizonyító erejű fotó készült ma rólam, hogy tagadhassam a tényt s a valót: az az egészséges életmódom eléggé látszik a vaskos fejemen. Na de sebaj, a friss pénzemből telni fog egy szép, acélíves számszeríjra, csak azt nem tudom még eldönteni, hogy egy száz, vagy egy százötven fontos monsztára nevezzek be. Utóbbi macsóbb, előbbit talán még heresérv nélkül fel tudom húzni, oszt’ mehet a szkínsandürr.

Voltunk előadáson, tébolyító cucc volt, erről egyelőre ennyi elég is. Bedagadt a torkom, a szomjúság már fájt, ezért jegyzeteltem inkább. Aztán rászabadultam három ásványvízre, és kiirtottam őket mind.

Ez a hely sok szempontból olyan, mint odahaza: a legváratlanabb ember próbál a bordáidon keresztül eljutni a villamos lépcsőjéig, és a legváratlanabb ember mosolyog vissza rád. És nagyon sok a gyerek. Mi elfogyunk, a németek elöregszenek, mwuhaha, azt’ majd nézhetjük a sok délkelet-ázsiait, amint elvállalják a nekünk, hocheuropäer imbeciliseknek már büdös munkákat, szaporodnak, sokasodnak, ahogy az Írásban áll, miközben nekünk csak a ránc szaporodik a szájunk sarkában.

(Tágfír)

Előadás, előadás, előadás. Ittam Holstent, ennél ezerszer jobbak az errefelé oly népszerű Kölsch sörök. Trust me on it. Utána szunya.

(Tágfünf)

Ma tolmácsoltam EU-s szakszöveget. Az előadó az EU költségvetésének előre leboltolt 6,3%-áról lihegett három órán keresztül. Strukturális Alapokat a népnek inkább. Nah, mindegy, negyedóránként váltottuk egymást Antiszociálissal, mert utána túltöltődött a feldolgozó blokk, és a mondatok eleje mindig ment a memory dumpba. Visszakérdezni kínos, de olykor szükséges.

Ma van a születésnapom. Vicces dolog, mennyire összerántotta a bandát az „egyedül idegen területen” fíling: hiába barátságosak, segítőkészek a legtöbben idekint, azér’ mi tudjuk, hogy mennyire nem ide tartozunk, és ez elsimítja a csoporton belüli konfliktusokat, egy ideig még mindenképpen. Szuvenírvásárlás. Sör rogyásig. Az opörésön: így-mulat-egy-magyar-úr teljes sikerrel zárul, a testes borravaló láttán főpincér szaktárs ismét megerősödik abbéli hitében, hogy ez a szakma tartogat meglepetéseket. Pozitíve, natürlihervájze.

(Tágzekhsz)

Hazaértem. Kölnből Frankfurtba kicsit göröngyös volt a levegő, de Frankfurtból Budapestre kicsit megnyugodtam, mégsem fog belőlem kiesni semmi. Meg én se semmiből, ami majdnem ilyen fontos. Aztán Ferihegy, Airport Minibus, és ha már ennyire lelkesek voltunk, gyorsan lepattintottunk egy hiénát a gyanútlan turistacsoportról, ezzel is emelve a hely fényét. Fura volt hazajönni. Ismeretlennek tűnt egy kicsit a házunk, porosabbnak, leharcoltabbnak, mint amikor elmentem, pedig nem nézem ki az őseimből, hogy szétpartizták volna. Az első néhány magyar nyelvű feliratnak örültem, mint majom a farkának, aztán megszoktam. Dugóba keveredtem, kikeveredtem, és mert náthás voltam, észre se vettem, hogy vegyiüzemek gyújtópontjába jöttem.

Hiányzott kis hazám, az Internet, meg a magyar nyelv, de a budapesti tömegközlekedés egyáltalán nem hiányzott.

Itthoni eseményekről később, majdan.