"Az ügynök szívéhez a mellkasán át vezet az út."

Ma extra játékalkalom volt. Paszulykaró ugyanis ("lángeszű Őrzőnk") váratlanul mégiscsak ráért. Kurta volt, de izgalmas.

Kicsit kellemetlen, amikor az idők során az ember szívéhez közel kerül egy eldobhatóra tervezett karakter. Túl sok szivárog át belőlem, túl sok lesz hirtelen az emlék, túl sok az éppen-hogy-megúszott szituáció, túl sok a közös poén.

Megszelídítettem egy karaktert, és tudom, hogy el fogom veszíteni a végén.

(Ez a Chtulhu-játékok beteges szépsége, és itt lapul benne a hősiesség. Az a tudat, amikor nem egy tucatkarakter, hanem a te karaktered - egy elképzelt valaki, aki idővel azért fontossá válik a számodra - kockáztatja fizikai és szellemi épségét olyasvalakikért, akik, ha nyomorékként vagy őrültként látják, utána sem köpnének.)

Na, hagyjuk ezt, ez a pátosz megöl.