BCWT - part 3

Ötödik nap

Ottawa a mai célpont. Elég necces darab, meglátszik rajta az európai és amerikai kontinens közötti különbség: egy napon belül elzúzni Torontótól Ottawáig, meg vissza, az azért tán odahaza egy kicsit túlzás lenne. Túlzás is volt. Megfáztam, mint a veszedelem, még az ujjaim közén is takony csorog. Láttuk a kanadai parlamentet, kívülről, vannak róla képek, de még nem tudom őket feltenni. (Egyre gyakrabban volt kedvem ugrálni a fényképezőképemen, mert folyton lemeríti az elemeket. Egyszer, egy szép napon, meg fog rándulni a szemöldököm, aztán megint, és kicsit reszkető kézzel lefejtem a csuklómról a hordszíjat, leteszem a masinát a földre, aztán egy oroszlánfóka minden bájával nekilendülök, és tiprok, és tiprok, jobb lábbal, aztán páros lábbal, amíg a fiókból is áramköri elemek potyognak elő, addig. Aztán veszek egy mély levegőt, megkönnyebbülten, még odébbrúgok egy kondenzátort, és mosolyogva távozom. Ó, igen.) A sétálóutca elég gányul nézett ki, nagyrészt bankok szegélyezik, meg drága éttermek. Mi végül egy odébb lévő, olasz kaját kínáló létesítményre szavaztunk, szerintem elég jó is volt. (A kanadai konyha legalább annyira világhíres, mint mondjuk a walesi, ezért tán nem sértés, hogy nem echte kanadai kajáldába mentünk. Hé, hát nem lehet minden nemzet mindenben jó.) Jó anyámék szuvenírkedtek egy kicsit, meg voltunk múzeumokban is, de az egyik nem volt nyitva, a másikra meg nem volt időnk. Viszont elmentünk megnézni a Rideau Canalt, ami, ha most el nem kúrok valamit, a világ leghosszabb jégpályája. Valami 7-8 kilométer, és tele van korcsolyázókkal. És a jege engem is elbír.
A visszaúton már széttaknyásztam magam, elég gáz volt. Lázam még nincs, a közérzetem sem olyan szar, mint lehetne, de azért voltam már jobban is.

Hatodik nap

Ez a nap Torontóról szólt. Először a Casa Loma, amely egy némiképp habókos kanadai katona/befektető váltottkasztú befektetésének eredményeképpen jött létre a '10-es években, akkori áron 3,5 millió dollárért. (Combos.) Az úriember nagyban játszott, nagyban is bukott. Így került aztán, mindenféle kalandos úton végül a város birtokába a kissé túlméretes kecó, amely, mint egy mellékesen, háborús jelentőségű helyszínné vált a második világháború idején. Itt fejlesztették ki ugyanis az ASDIC-ot, amely a szonár elődje volt. "Sorry for the inconvenience." Muhahahahaaa. Idegenvezetés nincs, van viszont egy kézi készülék, amelybe a szoba számát bepötyögve meg lehet tudni, amit érdemes. Sőt, akár még többet is.
Aztán átmentünk a Royal Ontario Museumba, végig is jártuk kábé egy óra alatt, bár annyira nyilván nem álltunk meg nézelődni. Biológia, Görögország, japán, kínai és koreai cuccosok, egyiptomi tárlat, ilyesmi. Láttam kitömött csillagorrú vakondot, meg rücskös bőrű varangyokat, amelyek hihetetlen profizmussal álcázták magukat mindenféle kőnek. Meg betépett fejű Bódhiszattva-szobrokat, máshonnan. Furcsa és kellemes meglepetés, hogy lehet fényképezni, ingyen ráadásul, csak a vakut nem szabad használni. Azután hazajöttünk, most itt küzdök a gonosz takonymanóval, és gondolkodom, hogy beboruljak-e az ágyba.

Bye.