BCWT - part 1

Na, végre gépre kerültem. Itten most épp este van, kellemes, nyugodt darab, és csak két dolog van, ami zavar. Az egyik, hogy nem akarom izomból szétbűvészkedni az ablakot, ezért meg kell várnom a reggelt, hogy megkérdezzem, hogyan működik a zármechanizmus, a második meg az, hogy angol billentyűzeten gépelek, magyar kiosztással, így aztán szopok. Pláne, mert ez olyan márkás darab, hogy ezen már el lehet térni a normál, megszokott kiosztástól, így rendszeresen entert ütök "ű" helyett, a hosszú "í"-t meg jobb híján Alt+kódok trükkökkel viszem be.

A csütörtököt kivettem szabadnapnak, a péntek meg a készülődés és az indulás jegyében telt.

Nulladik/első nap

Tetves retkes egy idő volt, legalábbis úgy emlékszem, és nem nagyon vigasztalt a tudat, hogy a célállomáson ennél csak durvább a meteorológiai helyzet. A földi személyzet és a kanadai kormány, valamint az utasállomány legalább felét kitevő transzferesek összmunkájának eredményeként tisztes egyórás késéssel indultunk. Boeing 767-essel jöttünk, ami vállban kicsit szűk volt, meg térdben is. Három óránként besült valamelyik térdem, és közölte, hogy vagy most lesz az a mozgás, vagy soha, úgy gondoljam meg. Az út amúgy kilenc óra tíz perc környékén volt, a távolságot meg majd ki-ki megnézi térképen, no. A kaja ehető volt, de semmiképpen nem nevezhető soknak, ezért szépen elpusztítottuk azokat a szendvicseket, amelyekkel állategészségügyi szédelgést követtünk volna el, ha eléri a Pearson repülőteret. Keresztanyámék, akiknél lakunk, hősiesen kivárták a megérkezésünket, ahogy azt is, hogy leszenvedjük a csomagjainkat a szalagról. A repülőtéri dolgozókat alighanem apatozin-támadás érte gyerekkorukban, és terápiás céllal helyezték át őket ide. Nem elég, hogy végigszoptam az egész utat, de még egy rakás szerves zavaró tényezőnek is néznek? Na ne már, gyökerek.

"And what do you do in Budapest?"
"I live there, you know."

Na ja. Még csak öt szóból négyet értek, bár az arány javul. Az angol nyelvű, több szálű társalgás még eléggé elfáraszt, de gondolom, ez idővel elmúlik. A kecó amúgy szép nagy, egyetlen lehetséges hátrány az, hogy egyetlen retyó van benne, de bízzunk bnne, hogy senkin nem jön ki a hastífusz. Keresztanyámék nagyon jó arcok, kedvesek nagyon, mi meg jó anyámmal élvezzük a vendégstátuszt. Dumálgattunk, fejembe helyeztem pár sört, aztán lefeküdtünk aludni, és eközben próbáltam meggyőzni a szervezetemet, hogy az idő nem annyi, amennyinek érzi, hanem annyi, amennyinek látszik.

Második nap

Az egyetlen szerencse, hogy a belső ébresztőrendszerem fényerőre aktiválódik, és izomból el is durrant kilenc óra táján, amikor a hordákban lökdösődő fotonok elérték a szobám ablakát. Viribültem egy darabig, aztán jött az ötlet, hogy nézzük meg az Ontario-tavat. Nézzük. Szép. Hó van, de nem túl vészes, kábé két-három centis, lehet benne slattyogni jól. A tavon kacsaflotta horgonyoz, meg egy négyfős hattyúkülönítmény nyújtogatja a nyakát. Pár mókus látszik, de mert tőlem nem kapnak kaját, és különben is úgy mozgok, mint egy targonca, megijednek, és lelépnek. Sétáltunk két órát, utána visszatértünk a lakásba. Ezt követően paintballozni mentünk. Halmozom az újdonságokat, vagy mi. A hely igen demokratikus: a törvényileg szabályozott keretek közt mindenki játszhat, aki csak akar. A csapatelosztás ennek megfelelően változékony: az, aki eddig ott volt, három alkalom után dönthet úgy, hogy pihen egyet, skulót vesz, kiállíttatja magát, vagy hazamegy. És akkor vagy beáll a helyére valaki, vagy nem. Amúgy, asszem, a hely elég standard. Királyság volt, csak a szemüvegem mindig bepárásodott a rohadt maszk alatt. Amit természetesen, és igen helyesen, mindig viselni kell a pályán, és a bíró szaki azonnal leküld a pályáról, ha maszk nélkül meglát ott.
Este legénybúcsú. Elvégre esküvőre jöttem, vagy mi. Nem a sajátomra. Vedelés, táncoslányok. Az összes pénzemet rájuk költöttem, ami nálam volt kápéban. (Simán megérte.) Bagózni azt nem lehetett. Emiatt nem is lett füstszagú a ruhám, ami üdítő változatosság. Miközben egyik helyről mentünk a másikra, azért iszonyú jólesett egy-egy dekk, azt el kell ismerni. Hajnali háromig mulattunk, diszkréten és visszafogottan, ahogyan azt illik. És mert az egyik srácnak, Ryannek születésnapja is volt mellé, beleittunk búcsúzóul az Unicumba. Rémes volt.

Harmadik nap

Még élek. Mivel sörrel képeztem hangulati alapot, és azt módosítgattam mindenféle, de kevés és ritka egyéb piával, egészen könnyen megúsztam a dolgot. Az EEG-m csak délutánra érte el a kívánatos szintet, de lehetett volna rosszabb is. Délután CN Tower. Világ legmagasabb kilátóhelye, meg minden. Nagy turistalátványosság, és méltán: még a hol erősödő, hol eljelentéktelendő tériszonyommal együtt is rohadtul élveztem. Különösen, amikor lejöttem. Felmentem a látogatható legmagasabb pontra, meg körbe is slattyogtam a külső gyűrűn - rohadtul fújt a szél, de azért élveztem. Persze, itt is voltak magyarok. Őszintén, lehet, hogy meg is lepődtem volna, ha nem. Fotók majd akkor lesznek, ha lesz kábel. Vagyis várhatóan hazaérkezésem után.

Vacsora. Kiválóság.

Egyelőre ennyi. Fáradt vagyok, de inkább leírom, mint hogy elfelejtsem. Nincs annyi használható emlékem, hogy megengedhessem magamnak, hogy ezeket is elpazaroljam.

Na, csók.