BCWT - part 2

Újabb nap. Elmentünk Horseshoe Valley-be, mindenféle alantas testmozgást végezni. Kábé másfél órányira van a hely Mississaugától, és elég jól kiépített kis komplexum. Épp arra jó, amirw vélhetőleg szánták: ha van kedved egy kicsit síelni hétvégén, vagy ilyesmi, akkor autóba vágod magad, és elég hamar lent vagy, este meg visszajössz. Van egy lesikláshoz alkalmas pálya az út másik oldalán, meg különböző hosszúságú - és nehézségű -, színkóddal jelölt útvonalak, három irányban, sífutáshoz. Meg egy negyedik, a hótalp-felhasználóknak. Azon mentem én. Eleinte ódzkodtam a gondolattól, de később beláttam, hogy a hótalp nagy királyság. Komolyan, ha lehetne odahaza, alighanem rászoknék, mint tetű a fehér heroinra. Ez már nem a régi teniszütő-a-cipőre kivitel, hanem könnyűfém-műanyag csoda. Akkora tapadófelületet biztosít, mint egy lánctalp, és szinte lehetetlen vele megcsúszni. Amellett be lehet vele menni olyan helyekre is, ahol egy sífutó sírva fakadna. Jár hozzá két bot, oszt' lehet menni. Ha belejön az ember, egy siető ember sebességét simán tartani lehet, hegynek föl, hegynek le. Igazi BTR-fíling, közel áll a meszes kicsi szívemhez. Mások fázni kezdenek a hidegben, én speciel túlhevültem. A szemüveg bosszúja ismét beteljesedett: két percenként álltam meg törölgetni, mert a következő jelzésig nem láttam el. A legviccesebb az volt, amikor előhalásztam egy papírzsebkendőt, hogy rendes munkát végezzek, és mire visszavettem a kesztyűmet, megint bepárásodott az a dög. Ha ilyen testmozgásos perverziókra adnám a fejem, tuti átállnék kontaktlencsére, még akkor is, ha ösztönből irtózom a gondolattól, hogy jól-rosszul csiszolt műanyagdarabot toljak a szemhéjam alá. Nem mentem végig a pályán, mert elnéztem egy fordulót, így nem nyolc kilométert slattyogtam, hanem kábé ötöt. Igaz, azt negyven-negyvenöt perc alatt. Vagy valami ilyesmi. Nincs órám. (Élvezem.)

Voltunk visszafelé Tim Horton'sban, ami afféle kanadai jellegzetesség, gyorsétterem-lánc, ahol levest, meg kávét, meg fánkot tömhet a fejébe az arra járó. A kávé tényleg elég jó volt - bár nyilván egy hazai mérget vagy egy olasz csodát nem aláz meg a szememben -, a chili meg szintén finom. Aztán hazaértünk, és ki-ki elpunnyadt. A szülék letolták a bevásárlást, mi kifosztottuk a hűtőt a tegnapi vacsora maradványaira hiénázva, aztán beestek a szülék is megint. Most tévéztünk, meg dumáltunk, elvoltunk.

Az élet szép. Holnap korán kelek, irány Ottawa.