Újabb nap, újabb nyolc óra meredt szemű monitorbámulás elején vagyok, na, nem mintha ilyenkor kezdődne a munkaidőm, de mégiscsak be kell bootolni valamikor.

Hallgattam ám este, amint valamelyik agyascsirke megemlíti a tegnapi magántűzijáték kapcsán, hogy a húszéves nagykátai fiatalember (Nagykáta alighanem a keblére öleli elkóborolt gyermekét, épp erről akarhatott híressé válni, másért nem is) sokat ült az internet előtt. Napi több órát. Várom már, hogy mikor kezdenek el baszogatni emiatt amúgy kollektíve a döntéshozás ködös magasában. És éreztem, hogy lemaradok valamiről, mint ricinusolajat nyelt tizenéves a figyelmeztető jelzésről. És lőn. Reggelre már körbe is lett röhögve a mélt'ságos.

Én meg itt állok a szottyadt paradicsommal a kezemben.

Ami azt illeti, hatóságilag kéne kötelezni minden, internetezésben érintett céget, a hőerőművekig bezárólag, hogy emeljen árat, eképpen is mentvén a nemzetnek az ő ifjúságát. A kémiakönyvekben szándékosan működésképtelen recepteket kell közölni, valahogy úgy, mint a régi Moszkva-térképeken, hogy CIA-s kapcsolatok nélkül meg ne találjuk a Nagyenyedszkij utcát.

De ha már ez nem megy, rinyáljunk egy sort a könnyen hozzáférhető információk miatt.

Ismerjük meg másról is Nagykátát.

Ami a saját életemet illeti, nem történt semmi érdekfeszítő. Ha történik, ti tudjátok meg először, sz'al sztéjtúnd. Fél tizenkettőig jelentést írtam - há! megkétszereződött azóta - , aztán ágyba tántorogtam, és reggel a félautomata mozgási modulnak köszönhetően otthon felejtettem az egészet. A szomorú az, hogy most már hiába visítok, meg kell csinálni: két hétig tökörésztem rajta.