A Vampire: Bloodlines sikeresen feliratkozott tegnap azon játékok listájára, amelyek ígéretesen indulnak, viszont az idegesítő bugok miatt elvesztettem irántuk az érdeklődésemet. Tehát az még elfogadható, hogy a "változatosság gyönyörködtet" elv alapján a jó vámpír olyan, mint a svájci tiszti bicska: mindenre jó, de alapvetően vágásra használják. Azt is elnézem, hogy az asztali rendszer - kockadobásos esetben vérlázítóan lassúcska, a mikropocesszorok világában könnyedén kezelhető - harc- és ellenpróba rendszere helyett kitaláltak valami életerőpont-alapú vackot, ami látványos ugyan, mert lehet elszálló számokat bűvölni sebzés címén a monszta feje fölé, de egyébre nem jó.

Azt viszont - hogy mondjam - nem nézem el, hogy a sztori úgy ellapul a játék felétől, mint a gázolt galamb délutánra a Nagykörúton. Hörr, hörr, kaff, kaff, ahogy azt a klasszikus mondja. Nem nézem el azt sem, amikor a játék során kiderül, hogy az Éjszaka Díjnyertes Vadásza, az Élőholtak Ragadozói Eleganciájának Bájában Tündöklő Vérszívó kábé ötödannyira ütésálló, mint egy Japánból frissiben odatévedt, saját állítása szerint tizennyolc éves, katanát lóbáló menyecske. Nem nézem el az első pár küldetését jellemző eredetiség, meg helyenként már a nem játékos karakterekkel szembeni aljasság határát súroló, undorító kis összefonódások eltűnését. "Menj el ide, hozd el azt, tedd le amazt, amúgy meg minden akkora klisé, hogy kirúgja a valóság törvénykönyvéből a gerincet."

Így hát egyelőre parkolópályára állt nálam a játék. Hogy valaha is előkerül-e onnan, azt a fene sem tudja, mindenesetre kár érte, mert az a nafta, ami még az elején fűtötte a történetet, igazán jó sztorit hozhatott volna, ha a végéig kitart, és nem fajul dögunalmas hack&slash kavalkádba.

Weiter.