Frankó

Világpolitikai frankómegmondó rovatunk következik. Irán és az atomenergia.

Kezdjük az energiatermelési részével. Az atomerőmű, ha jól építik meg és ügyesen használják, nagy áldás. A kimaradásoktól eltekintve stabilan, megbízhatóan termel nagy mennyiségű energiát, akár évtizedeken keresztül, és amíg üzemben van, meglehetősen olcsón. (A problémák, ugye, később jönnek, bár Iránban valószínűleg nagyúri könnyedséggel intézik el a „Not in my back yard” kifejezésből eredeztethető nevű Nimby-ket, akiket zavarna egy kis- és közepes aktivitású hulladékot tároló létesítmény a közelben.) Szeretjük ezen felül azért, mert a kibocsátása minimális, emellett nehezen lehet megszopatni, teszem azt, egy random négyszeres gázáremeléssel. Mindent egybevetve, az atomerőmű nagy királyság, kivéve, ha tönkremegy benne valami – nagyon –, mert akkor az emberiség történetének legnagyobb szarjait képes produkálni, rövid időn belül.

Tegyük fel, hogy Iránban kialakul egy olyan szakmai gárda, amely biztosítja, hogy ne durranjon el semmi a reaktorok környékén, és szépen végigtolják az erőművet a teljes életciklusán, felszereléstől lebontásig. Ehhez kell ugye megfelelően képzett emberanyag, izmos szervezeti kultúra, meg azt, hogy az éppen aktuális diktatúra ne pofázzon bele abba, hogy hogyan hasadjanak azok a fránya atomok, viszont adjon pótalkatrészt akkor, amikor kell. Ez már önmagában necces, de haladjunk. A több és minőségibb elektronika mindig jobb, viszont drágább. Amellett mindig felbukkannak mindenféle rohadékok, akik azt állítják, hogy Irán beteges ragaszkodása a hazai dúsításhoz valójában fegyverprogramot takar, és az efféle rohadékok mindig gyanakszanak, például arra, hogy a békés atomerőművi elektronika mellé mindenféle harci alkalmazású elektronika is belepottyan abba a nyavalyás konténerbe, természetesen adminisztrációs hibák miatt. Tehát tegyük fel azt is, hogy a képlet működjön, hogy megfelelően biztonságos reaktor épül, jó személyzettel. Haladjunk tovább.

Fűtőanyag. A központi kérdés. Ami miatt valójában az egész macera elindult. Mert ugye nem mindegy, hogy fűtőanyag, vagy bomba. Ha az oroszok állítják elő az üzemanyagot, akkor ők tudják kontrollálni, hogy miből mennyi kerüljön bele – no, nem mintha bennük annyira lehetne bízni, de még mindig sokkal inkább, mint egy olyan vezetőben, aki közismert megnyilatkozásai alapján nem kimondottan beszámítható. (Az oroszok meg a csecsenek emberi jogaira basznak magasról, de ebbe már tényleg ne menjünk bele, mert messzire vezet.) Szóval én, hogy szóképpel éljek, arra az emberre, aki nagy nyilvánosság előtt közli, hogy jó móka orosz rulettet játszani óvodásokkal, nem bíznám rá a gyerekemet. Még ha sír éjszaka, akkor sem. Az oroszoknak amúgy is évtizedes tapasztalatuk van már az effélében, megdögleni meg talán ők sem akarnak– ez a szakma is közvetlenül szelektálja a szellemileg életképteleneket –, szóval érthetetlen, miért kell Iránnak feltétlenül végigszopni a tanulási folyamatot.

Tessék szépen kiutalni Iránnak egy fasza kis nyomottvizes, nem-szaporító energiatermelő reaktort, jó elektronikával – ha elolvasztják, nem kapnak másikat –, orosz fűtőanyaggal, meg kimerült fűtőelemekre vonatkozó visszavételi garanciával, oszt’ az energiaszükségletes dumát ki is lehet pipálni a népnemzeti-iszlámista propaganda mögül. (Amúgy hogy lesz energiaéhsége egy olyan országnak, ami két pofára tömi az olajat Kínába?)

És most kérem a tanácsadói díjamat.