Csendben dühöngök. Most már a bagó sem segít világpusztító nagy hangulatomon, bár néha még rápróbálok, hátha mégis. Kicsit túl sok mindennel zaklatnak egyszerre, és ez most egyáltalán nem tesz jót. Szóval örülök ám én, hogy ilyen kurva fontos vagyok, de lehetne ezt úgy megoldani, hogy nem csak akkor jutok a népek eszébe, amikor csináltatni akarnak velem valamit?

Ó, igen. Nem tudom, miért, de fortyog bennem valami tökéletesen céltalan indulat.

Pedig a hétvége tényleg jól sikerült: volt Chtulhu-féle szüttyögés - agyonvágtuk a horror-hangulatot szívlapáttal, de idővel mégis feltámadt -, volt ivászat és volt megfelelő mennyiségű alvás is. Ennek ellenére most tényleg torkon tudnám kapni a világot lapátfoggal, és addig marcangolni, amíg levet nem ereszt. Lehetséges, hogy a hazaút egy részét egészségügyi és idegnyugtatási céllal gyalog fogom megtenni. (Kérem, ne idegeljék a büromajmot, mert homicid.)

Idővel a fordítással is haladni fogok, tényleg, ígérem, de még szerveznem kell. (Végül is csak két létfontosságú dolog hiányzik hozzá, és ebből csak az egyik az én saram.) Ha valami vis és maior közbe nem jön, a hét végére akár meg is indulhat a fordítás véleményezése.

Ez a hét sem úgy indul, ahogyan azt én szeretném. Nyaájj. De fogok én még focizni az urnájával, úgy ám.