"Heroikusan unalmas." Ez a kifejezés csak addig tűnik paradoxonnak, amíg, hogy költői képzavarral éljek, nem kellett csápokat és lejárt szavatosságú matyóhímzést varrnod egy - amúgy - népirtással vádolt táblázatra. Értelme, mint az látszik, nem sok van, viszont annál több időt vesz igénybe. Főként azért, mert a Microsoft Word 2000 kábé egy kődarab szellemi frissességével reagál, ha globális cserét kérek tőle. Egy különösen kevéssé alkalmazkodóképes kődarabéval. Ami még ráadásul hülye is. A képhez hozzátartozik, hogy ezt a postot azokban a mintegy fél perces szünetekben írtam, amíg a gépem reagált az általam adott ingerekre.

Nagynéha kiírja ez a Noé Bárkája Fedélzeti Számítógépe (NBFSz), hogy kevés a virtuális memória, olyankor örülök. Néha az irodai alkalmazások valamelyike kezd el kreatívkodni - időnként visszafordíthatatlanul átrendezi, amit beírtam, máskor befordul és nem reagál, megint máskor monomániás kerregéssel nehezíti az életemet. Ehhez képest a Titanic főgépészének lenni kimondottan unalmas és váratlan eseményeket nélkülöző meló lehet. (Bár a végén ott is jött a fagyás.)

Olyan világban élünk, amikor egyes PDÁ-kat is kéthetente hardware resettel kell reszocializálni. Erre tehát igenis felkészülhettem volna előre.

"Egészségi állapotomnak köszönhetően gyerekcsontváznyi kalciumtól szabadultam meg az utóbbi két napban, így talán érthető, hogy némiképp bizonytalanul állok a lábamon" - találtam mondani valamikor a múlt héten, de az csak ma érett bennem elhatározássá, hogy az időközben végleges magyar címmel gazdagodott Frontline-ban szereplő, valós életbeli referenciák sorába emeljem. Én.

Szóval ennyi. Hivatali mélymerülésem végeztével a pocsolyákat is nagy ívben kerülöm majd el, ígérem.

Írni fogok holnap a Star Wars: Republic Commando című játékról is, merthogy most azzal ütöm-vágom a biteket. De ma ilyesmiről nem beszélek.