- Anya, most nem azért, de nincs véletlenül itten egy sötét családi titok, amit szeretnél megosztani velem? - kérdeztem a telefonban, és bánatosan nézegettem a házhoz/hivatalhoz szállított sztrapacska utolsó mementóit, amit éppen a hívás előtt akartam a fejembe tömni.

Nem volt. A helyzet ennél sokkal borzasztóbb. Van egy elszabadult klónom a városban. Nem viccelek. A 17 éves klónomról írtam, az oké. Vele nem lehet összekeverni. Elvégre kölök még.

Na de az milyen már, hogy van egy másolatom ebben a hónaljszagú városban, aki annyira hasonlít rám, hogy a saját anyám összetéveszti velem?

(Aztán meg felhív, hogy miért vagyok akkora prosztó, hogy észre sem veszem. Ott kellett bizonygatnom, hogy nálam fotóstáska volt, meg esernyő, nem pedig aktatáska, mert ma nem volt kedvem cipelni, és különben is, mafaszé mennék munka előtt el egészen az Árpád hídig. Meggyőző voltam, de nem eléggé.)

Az a kis hígvérű tartályszökevény, mibe, hogy amíg én a Hivatalban gürcölök, addig összeszedi az összes nőt, aki a típusomra bukik (nem, baz, nem tippeljük meg, hány ilyen van), lenyúlja a pénzemet, és több időt tölt a trópusokon, mint egy visszavonult bérgyilkos.

Egyszer elkapom, kiflesselem az agyát, gombot varrok a mellbimbójára, és beküldöm magam helyett a Hivatalba.

Mwouhuhahahaha.

(Érdekes. Mi ez a négy lyuk a... és furcsán ismerős ez a terv. Hm. Mindegy. Menni kell melózni. De csak holnap.)

A fent felsoroltak egy része igaz, más része merő spekuláció.