Visszatértem, eltökéltségem, tehetetlenségem teljes harci díszében. Sisakomon apátia-toll lengedez, tankerméretű aktatáska a pajzsom, hivatali igazolvány a kardom, fekete öltöny a páncélom, szélben libbenő fülű, fáradt Rocinantém pedig egy ezüstszínű Ford Transit, ami fáradhatatlanul hurcolt ide, később meg oda.

Az út során rendszeresen támadt az a benyomásom, hogy valójában egy helikopterben ülök, és repülünk valahol a dzsungel fölött, miközben aláfestő zeneként Rob D-től a Clubbed to Death, vagy Rammsteinéktől a Die Sonne vagy a Links 2 3 4 szól a fülhallgatóból. Százzal-százhússzal aprítani kétsávos, némileg elfáradt utakon egy tolóajtós transzporterrel, nos, ez a legjobb ügynökök érzékelését is megzavarja. (Ami azt illeti, az első helyen okoztam némi meglepetést: az arra kószáló negyvenes hátébé majd' elejtette a szatyrát, amikor hirtelen feltéptem a tolóajtót, és fekete öltönyöm temetői eleganciájában kiliffentem a középső ülésről, kicsit kinyújtóztatni a lábaimat. Túl sok amerikai kémfilmet néznek a mai középkorúak, gondoltam, aztán feltűnt, hogy a jármű ablaka sötétített. Eh.)
És, miközben ahelyett, hogy gépen szálltam volna fölébe, és térkép lett volna a táj, ahogy azt jobb helyeken illenék, félprofi sofőrünknek köszönhetően csak elvillantunk a települések központja mellett, az érvényes sebességhatárt alighanem messze túllépve, meg-sem-torpanva siettünk is tovább, a képek és benyomások áradatától meg csendben túltöltődött és megsült az agyam.

Néztem a falvakat, amelyek mellett lényegében érintőlegesen elsuhant a rendszerváltás, csak a boltok kínálata nőtt valamelyest, és vadul rájuk csattogott a rettegett agrárolló; a településhatáron ágáló ordas szeméthegyetek, amelyekből nem hogy gyanús, de ránézésre büntetendő állagú folyadék szivárgott; a klorofill különböző féléit és formáit, amelyeket még nem lepett be egészen a városi por; a zsebkendőnyi kertben fejkendőben-virágos egyberuhában kolbászoló nyolcvanas anyókát, amint épp valami zöldséget molesztált egy kerti szerszámmal - alighanem manuális gyomtalanítást hajtott végre izomból, de a rendelkezésre álló másfél másodperc nem tette lehetővé ennek kétséget kizáró megállapítását; az ólomszürke ég alatt bóbiskoló főtereket. Másik világ. Na és a hivatalok, ahol voltunk. Minden lassabban, megfontoltabban megy, és bár szórakoztatónak találtam eleinte, mennyire ráértek, azért a végére már kezdtem unni magam. Szerintem ők meg azt gondolták, hogy mit pezsegnek itt ezek a pestiek. Itt nem azért várakoztattak, mint a székesfővárosunkban szokás - hogy megmutassák, mennyire felsőbbrendűvé teheti a szubhumán bürokratát is két pecsét meg egy kék Pax toll, vagy azért, mert inkompetens barmok lennének -, elvégre félt, ha egyáltalán nem is kedvelt vendégek voltunk, hanem azért, mert itt nem szokás rohanni. Mi meg zsizsegtünk, pezsegtünk, kameráztunk, fontoskodtunk, kérdezősködtünk, maceráltunk és zaklattunk, és igyekeztünk mindezt titkolni. Gyönyörű barátságok szoktak így kezdődni, én mondom.

Nem tudom, hogy csőre húzott pisztollyal kényszerítik-e az embereket, hogy kis vidéki települések polgármesterei legyenek, vagy felajánlják nekik, hogy vagy ez, vagy az uránbánya, de valami összeesküvésnek kell lennie a háttérben - vagy valaminek, amit a pestiek előtt titkolnak -, de a lényeg, hogy én ezt nem értem. A hivatali látogatások során kellemetlen külsejű képpé kattant bennem össze az eddig meglehetősen széttartó puzzle, és ismét felmerült bennem a gyanú, hogy ez a rendszer úgy, ahogy van, de tényleg úgy ám, ahogy van, el van ba... csesz... rontva.

De erre előjött a cinikus énem, és szemét forgatva megkérdezte: "Kell a pénz, vagy nem kell? Ha kell, fogadd el úgy, ahogy adják. Ha nem kell, hát, ott jön az a Természetes Szelekció feliratú higanyszállító teherszerelvény, még mindig a sínek elé kötözheted magad, hiszen az ilyesmi sosem késő."

Ebben is maradtunk, és nem akartam "Huááááárohaaaam, stönk-pöcc", vagyis a szélmalomról való cseppet sem heroikus és/vagy hatékony lepattanást ilyen fiatalon megjátszani, leültem inkább magamat SFCIII-mal nyugtatni. Bölcs döntésnek bizonyult, csak megint van egy missön, amit nem tudok megoldani, mert mindig vaporizálják a teherhajót, amit az irányíthatatlan, alulfelszerelt, alulpajzsolt, lomha (és még dagadt is!) bárkámmal meg kéne védeni, a szövetséges hajók meg látványosan, alsóhámig felvakarják a töküket.

Ma pedig láttam a buszon egy roppant vidám jelenséget. Tizenhat év kötül járhat , szemüveges, barna hajú, úgy bámul ki a busz ablakán, mintha egy másik világot látna a túloldalon, csuklóízülettel kapaszkodik, akármilyen furcsán hangozzék is ez, a fekete öltözteti, álla alatt tokakezdemény - kölyökképű, kisfiús geek, aki alighanem szentül hiszi, hogy belőle aztán lesz valaki.
Kíváncsi lettem volna, mi történik, ha odamegyek hozzá, és megszólítom, Helló, a klónod vagyok. Ez volt, ami először eszembe jutott, amikor megláttam a Kettes Számú Verziómat, akit ránézésre kábé 1987-ben vagy 1988-ban szintetizálhattak.

Különös élmény volt, olyan tükör, ami tényleg a fejembe kényszeríti az objektivitást, amit nem felhőz annyira a pillanatnyi hangulat, és az ömbizalomtelepek töltöttségi állapota.

Juteszembe.

"- Jól áll nekem ez az öltöny? Kettes, gyere, vedd fel, hadd nézzem..."

"Modell-klónok, beépített agycsökevénnyel, háromféle gyári beégetett érzelmi reakcióval, teljes tudati kontrollal, mindenféle házimunkára alkalmas, gyors házhozszállítással, megbízható szintézissel a Kopi-Paszta Bt-től. Érd.: 1-555-CLONE."

Már megint túl kevés a munkám, mi?

Update: Pátoszölő Delete végigzúzott itt-ott a poston.