Gyászol valaki a házban. Friss lehetett a seb. "Nem hiszem el", mondogatta egy női hang. Furcsa volt előtte is a ganghangulat, na nem mintha annyira figyelnék az olyan innuendókra, amiket nem lapátnyéllel nyomnak le a gégecsövemen. Bagózás közben hallottam, és beleláttam, hallottam, vagy mifasz. "Cinkes", mondtam magamban, mintegy elismerve, hogy még akkor sem igen tudnék mit tenni érte, ha történetesen ismerném. Hallottam, szívtam egyet a cigarettámon, majd belepöcköltem az egyre nikotinszagúbb oltóvízbe - amelyet egy befőttesüvegben tartok a gangon -, visszacsavartam az üvegre a fedőt és visszamentem Transmetropolitant fordítani. Állítólag az hasznos.
Óóó, a függőfolyosói élet szépségei. Azért megjegyeztem a dolgot, a hangszínt és az arcot, hátha egyszer majd ilyesmiről is kell írnom.
Hé. Ne nézz így. Most mi a francot csináljak? Sosem voltam több neki, mint az alsóbb folyosón egy pár, kora reggel tovakopogó cipősarok, meg egy cigarettát tartó kéz, és nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje annak, hogy ismeretségünk új dimenziókat nyerjen.
1 megjegyzés:
Azt hiszem, az írói lét egyik átka, hogy miközben élsz, érzel és ott vagy, az agyad egy része szorgosan jegyzetel, és eltesz mindent: poénokat, gesztusokat és a legintimebb fájdalmakat egyaránt. Nem mérlegel, csak hasznosítható-nem hasznosítható elvek alapján.
Nem lehet kivédeni. Vagy ha kivédenéd: nem lehetnél író.
Megjegyzés küldése