Peonsio

Peonlázadás van a Hivatalban, kérem szépen. Igaz, semmilyen ajkat nem tűztek össze kis piros tűzőgéppel - pedig de jó lenne néha -, de a jelek már csak a legszemellenzősebb kriptobürokraták számára nem nyilvánvalóak.

Teljesítményértékelés volt ugyanis, határnapon, a végső határidőben, amikor szabály szerint még lehet, és a tortán a kis marcipánfigurát lebaszás alakúra öntötték szeretve tisztelt főnökeink. És ekkor, egyesével, a sok kis peon fogta magát, és felröhögött. És, mindegyikük, bár nem öntötte szavakba, így, explicite, közölte, hogy amíg a vezetés hatékonysága nem javul, addig bizony semmiféle inget nem fog magára venni, ami nem az övé. A piramis legalja felé induló kritikák gellert kaptak, és megerősödve visszatértek teremtőjükhöz.

És a peonok utána is folytatták tekintély-nem-tisztelő tevékenységüket. Irodákban gyűltek össze, kis előgerinchúros hőstettek hírét cserélték ki egymással, és arra tették meg tétjeiket, hogy mikor derül végre ki szintekkel feljebb, hogy a nem létező tekintélyre alapozni botorság, a kritikákat figyelmen kívül hagyni, olcsó kifogásként iktatni ostobaság.

Azért, meglepő módon, munka is folyt. Na, nem azért, mert bárki is megbánt volna bármit, hanem mert a Hivataloknak már csak az a természete, hogy a munkának, ha lassan is, de mindenképpen folynia kell, és ha - külső és belső tényezők miatt - csak ennyiben is merül ki az arcunkba vágott "szakmai erkölcs".

Sz'al ennyi. Boldog örömmel röhögök a Hivatal arcába, és meg kell valljam, élvezem.