Lefuttattam egy öndiagnosztikát. Az eredmény szomorú és abszintért kiált. Summázat: szeretek lúzer lenni. Más magyarázat nincs arra, miért nem tudok néha az emberek arcába üvölteni, hogy "hagyjatok már békén a faszságaitokkal, mert rendes gyerök vagyok ugyan, de aki visszaél ezzel, az tépjen sorszámot, és hajoljon rá a bal herémre." Ehelyett túlterhelem magam, és semmit nincs időm tisztességesen befejezni. És csak egyre idegesebben nézem, hogy szépen sorban elbaszódik az összes dolog, ami miatt érdemes felkelni és meginni az első kávét. Az egész az én hibám, persze, jobban kéne érvényesíteni azokat a telibekúrt érdekeket.

Aztán egy időre persze minden megjavul, csak épp annyira, hogy újra elnapoljam a tripet a kocsmába vagy a pszichológushoz. És/vagy.

Most valahol a kettő között vagyok, és azt se tudom, mihez kezdjek magammal.

Tegnap infarktust kapott az anyai nagybátyám. Szívenzim értékek lelógnak a skáláról, valszeg nagy területek károsodtak, ott hever bent szegény a kardiológián, és meg kéne látogatni. Csak nem szívesen nézek szembe azzal a gondolattal, hogy az az ember, aki simán eltörne a térdén, csak akarnia kéne, most ott figyel fehérben, hanyatt fekve, és lógnak ki belőle a csövek. A jó hír, hogy megmarad. A rossz hír, hogy mostantól vigyáznia kell magára nagyon. De csak fekszik, néz azokkal a türelmes szemeivel, és már anyázni sincs kedve, csak várja, hogy a fehér köpenyes varázslók tegyék a dolgukat, és mentsék belőle a menthetőt. Nagyszerű kilátások - belőlem is ez lesz ötven-hatvan éves koromra?