Most anyai nagyapámról fogok írni. Nem azért, hogy bizonyítsam, nem csak dokumentumszinten van családom... hanem mert szeretném összeszedni, asszem, mit érzek irántuk, és mire tartom őket.
Komolyan, nagyszülői viszonylatban tele van a család hétköznapi hősökkel. Hígul a vér, vagy miafasz, mert a szüleim már teljesen hétköznapiak, bár tök jó fejek a maguk módján, én meg... hát fogalmazzunk úgy, hogy a Magyar Köztársasági Érdemrend polgári tagozatának nagykeresztjére még egy kicsit mindenképpen gyúrnom kell.

Szóval, amit kedvelek nagyon az öregben (1923-as évjárat), hogy fantasztikusan tartja magát, annak ellenére, hogy az élete nem volt kimondott egészségkúra. Szellemileg teljesen friss, és bár sosem próbáltuk, van egy sejtésem, hogy szkanderben, futásban úgy lenyomna, mint a szart.

Adoptált gyerek volt, a családi legendárium szerint, és pótszülei gondoskodó emberek lévén jól kitaníttatták. Műszaki rajzoló lett a Weiss Manfréd gyárban. Harci cselekményben nem vett részt - ha azt nem vesszük, hogy Kőbányán hallgathatta, ahogy az amerikaiak szarrá bombázzák a környéket, és önhatalmúlag felfüggesztette a munkát, mivel a rezgések miatt egy egyenes vonalat nem lehetett húzni -, de a bevonuló szovjet elvtársakat ez nem hatotta meg: irány a málenykij robot a békés Fehéroroszországban. Na ja, tipikusan az a hely volt, ahová még az őrök is büntetésből mentek. Egy idézet tőle: "Hát, tudod, nekünk járt tiszti kézelő, bár nem voltam katona - kesztyűnk nem volt, aztán abból csináltam magamnak kesztyűt. Akkor én lettem a kulák. Mert az őröknek sem jutott." Az a hely újraértelmezte számomra az embertelen fogalmát - pedig a legkomorabb részeket még borozás közben sem mondta el. Csak úgy lehetett életben maradni, ha dolgoztak a rabok. Mert különben féladag, amivel egyszerűen nem lehetett kihúzni. A higiénia sem volt az a kimondottan gyakori és általános. Mindenféle fertőzés, paraziták, üeegh.

Ő meg meghízott. Ott. Tiszta Rejtő-hős (mint a Menni vagy meghalni című regényben). Százhúsz kilósan jött haza. Mivel nem dohányzott, elcserélte a fejadagját kenyérre, és amennyire lehetett, vigyázott magára. A maláriát persze így is beszopta, de már egészen ritkán jön elő rajta.

(Amit nagyon bírok benne, hogy a fenti pár mondatot kábé tíz év alatt tudtam kihúzni belőle. A poklot megjártak egy részével ellentétben ugyanis azt vallja, hogy nekünk, későbbi generációknak elég szerencse az, ha nem kell az ilyesmiről tudnunk, pláne megélnünk, mint háború, éhezés - és gondolom, kurvára nem hiányzik neki a sajnálatunk. Ettől sokkal hitelesebb lesz az egész.)

Aztán, amikor hazajött, újra munkába állt, és egészen az ÉPFU vezetéséig jutott - erős wow a fehér hajú bácsinak. És miközben pályatársai gennyesre lopták magukat a szocialista haza államkasszájából, ő kínosan ragaszkodott a becsületéhez. Tanácsi lakásban lakott, amelyben - micsoda luxus és pazarlás - volt egy ikervonalas telefon is, az a koponyazúzó bakelit fajta, amely újraértelmezi az érintésvédelem fogalmát. A családi legendárium egy alkalomról tud, amikor közbelépett az érdekünkben. Tégla kellett volna az építkezéshez, de - éljen a hiánygazdaság - offisölli nem volt raktáron. Valójában persze volt, de csak a fontos elvtársaknak. Nagyapám meg ilyen volt. Láss csodát, egy telefon, és lett tégla. Kifizette. Teljes áron.

Aztán 1983-ban nyugdíjba ment, és teljesen aktív életet él. Kertészkedik, nyaranta elutazik valahová, a régi barátaival kártyázik szerdánként, és hétvégenként nálunk ebédel. Felesége halálát nehezen, de kiheverte, és pár éve már megint úgy pörög, mint fénykorában.
Elég jól lépést tart a kül- és belpolitikai eseményekkel, sokat beszélgettünk az EU-ról, a csatlakozásról, a támogatásokról és a közösségi vívmányokról. Érdekli a sport, és ha új technikai ketyerét kap, addig nem nyugszik, amíg be nem magolta a kezelését.

És most becsajozott. Yeeee-haww. Jó anyámat irritálja a választott, de ezen nincs semmi meglepő. Én elviselem a hibáit, mert örülök neki.

Mára ennyit róla.

Tudjátok mit? Szeretnék olyan lenni, mint ő. De persze nem leszek. Helyette befejeztem a WILL_WRITE_FOR_FOOD.DOC projektet, le is adtam, 5 óra késéssel - jó eséllyel meg fog jelenni, de nem iszom előre.
A főhős egy pragmatikus, már-már a geciség határát súroló kereskedő, aki családi jellegű bonyodalomba keveredik, és persze úgy mászik ki az egészből, hogy még jól is jár rajta. Amúgy olyasféle, mint Ferrari a Casablancában. "I observe that you in one respect are a very fortunate man, Monsieur. I am moved to make one more suggestion, why, I do not know, because it cannot possibly profit me, but, have you heard about Signor Ugarte and the letters of transit?"

Hát nem gyönyörű?