On my mark, unleash hell.

Tegnap szarakodott az internet, mert neki valamiért jól esett, hogy szenvedni lát, és szám szélén lassan csorog le a dinnyehéj.

Ha Pégé kolléga nem emlékeztet rá, lazán elfelejtem, hogy gyakorlatilag már két éve itt űzöm az ipart, első munkahelyemen, államigazgatás papa széles, pöcsétes ölében.
Közben álmokat nevelgetek: az apraját bedarálom feljegyzésnek, az értékelhetőbbek már novellaként strichelnek valami antológiában, az igazán jelentőségteljesekből pedig luxuskurvákat faragok, és évek múltán elküldöm őket, hogy hozzanak haza apának sok pénzt.

Nesze neked, művészet - pénzért adom el a szellemi gyerekeim, amikor lízingelhetném is őket.

Igen, prostituálom az áchtisztikumot (baszodalássan), de még mindig százszor becsületesebb, mint a hazai méjkomojirodalom köldöknéző szakmunkásai, akik vinnyogva vonulnának a sarokba, ha véletlenül valami értelmeset találnának leírni. Kivételnek tisztelet, ők speciel jobban csinálják, mint én valaha is fogom, mert komolyan veszik, amit én nem, és van idejük rendesen kicsiszolni egy írást.
Mentségemre legyen mondva, hogy a babért csak a levesben szeretem, a Parnasszust ugyanúgy rühellem, mint az összes többi geológiai devianciát, a tógában meg pofára esnék, sz'al maradok inkább a fekete öltönynél és a tuningolt Zil limuzinnál, mint vágyálom.
Meg, ha már ilyen nagy dolgokról van szó, mint vágyak, ugye adni kéne a romantikának is, andalgással meg vörösborral meg nagy érzelmi amplitúdókkal, de mostanság kábé annyira vagyok romantikus, mint egy fehérorosz házasságközvetítő oldal, ami szép, szép ugyan, de ha belegondolok, hogy hányan várnak a nagy kitörésre az angol nyelvű szövegek túloldalán, kurvára elmegy a kedvem a képnézegetéstől.

Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből.